„Abba, mondj egy igét!” – A paradicsom könyve

Ferenc pápa írja a Vultum Dei quærere kezdetű apostoli konstitúcióban: „Az első századok óta az Egyház mindig is nagy tisztelettel övezte és őszinte szeretettel vette körül azokat a férfiakat és nőket, akik az Atya hívását és a Szentlélek indíttatását szelíd tanulékonysággal lelkükbe fogadva Krisztus közelebbi követését választották, hogy osztatlan szívvel teljesen neki adják magukat. Ezek a keresztények Krisztus és az emberiség, de mindenekfelett a szegények és a szenvedők iránti feltétlen szeretettől indíttatva arra kaptak meghívást, hogy a tiszta, szegény és engedelmes Jézus földi életét annak különféle megvalósulásaiban – megszentelt szüzekként, özvegyekként, remetékként, monasztikus szerzetesekként és a sokféle szerzetesrend tagjaiként – a világban megjelenítsék.”

Tagadhatatlan, hogy a kereszténység spiritualitásának elsődleges forrása a szerzetesség. Már a II. században is voltak aszkéták – mint Remete Szent Pál és Remete Szent Antal –, akik életüket a szüntelen imának és a lemondásnak szentelték. A szerzetesség történetében fordulópontot jelentett a keresztényüldözés vége, hiszen ezzel a vértanúság lehetősége is megszűnt – legalábbis egy időre. A IV. században Nagy Konstantin császár engedélyezte a keresztény vallásgyakorlást, Nagy Theodosius pedig 380-ban államvallássá nyilvánította a kereszténységet. Ettől kezdve kereszténynek lenni nemhogy kockázatot nem jelentett, de adott esetben „az egyházi szolgálat akár jövedelmező is lehetett”.

A világi, sokszor elkényelmesedett életmód mellett ekkor erősödött fel a szerzetesi élet jelentősége. Az aszkéta, elhagyva otthonát, Jézus Krisztus radikális életformáját tekintette mintának. Imádkozott és böjtölt, keveset szólt, és lehetőség szerint nem ment sehova. Magatartásának meghatározója az enkrateia, vagyis az önuralom volt. A remete meg volt győződve arról, hogy élete így mintegy „elővételezi az ember végállapotát”.

Baán Izsák bencés szerzetes írja A paradicsom könyve című kötet bevezetőjében, hogy

a szerzetesatyák számára a Szentírás szavai „a holt betű helyett olyan cselekményt jelentettek, melyben a Fiú beszél az Atyáról a Szentlélekben”.

Vasárnap együtt imádkozták a zsoltárokat, hétköznapi magányukban pedig „bibliai mondatokkal könyörögtek, így akarván megerősíteni jelenlétüket Isten előtt”. Munka közben sem járt máson az eszük, félhangosan szentírási igéket ismételgettek. Életük mintája Krisztus, útmutatójuk pedig a Szentírás volt.

A sivatagi atyák közül sokan nagy tiszteletnek örvendtek, mondásaik szájhagyomány útján terjedtek, később pedig fel is jegyezték azokat. Ezek az „igék” akkor értékelődtek fel igazán, amikor az aszketikus remeteség kezdeti lendülete alábbhagyott. A híres remeték mondásait összegyűjtötték, így jött létre az Apophtegmata Patrum vagy Gerontikon, mely az atyák nevei alapján ábécé sorrendbe rendezve adja közre a mondásokat. Ez Baán István fordításában A szent öregek könyve címmel jelent meg magyarul. Emellett létrejött egy tematikus gyűjtemény is – A paradicsom könyve –, melyet a Sarutlan Kármelita Nővérek kiadásában most a magyar olvasók is a kezükbe vehetnek.

A tematikus gyűjtemény a hészükhia, azaz a belső csendesség és a bűnbánat témájától indul. A paráznaság, a kapzsiság, a csüggedés és a dicsőségvágy elleni harcban megerősítő mondások után az első kötet a megkülönböztetéssel zárul. A diakrisis ugyanis – „mely minden erény anyja” – tanítja meg a szerzetest arra, hogy „egyre inkább meg tudjon nyílni az Istenre figyelő életre”.

De vajon mire jó egy ilyen könyv? Mit tudunk ma kezdeni azokkal a bölcsességekkel, melyek nemcsak térben és időben, de élethelyzetünket tekintve is oly messze vannak tőlünk? Ezek a mondások megismertetik velünk a korai szerzetesség életkörülményeit, de akár irodalmi alkotásként is olvashatók. Ha lelki olvasmányként vesszük a kezünkbe a kötetet, akkor már nehezebb a dolgunk. Hogyan értsük például ezt a szentenciát: „Agathón abbáról mondták, hogy három évig hordott egy követ a szájában, amíg sikerült hallgatásra bírnia magát.” Az ehhez hasonló történetek nyilvánvalóan nem arra valók, hogy utánzásra biztassanak bennünket. Arra viszont alkalmasak, hogy rádöbbenjünk, kereszténységünket ugyanúgy kényelmessé és komfortossá tettük, mint általában az életünket.

„Krisztus atlétái” magasra tették a mércét, de aki szeretne elérni valamit, az nem a középszerűt fogja mintául venni.

Ezek a szövegek emellett arra is figyelmeztetnek, hogy volt a kereszténység történetében egy olyan időszak – ráadásul elég hosszú –, amikor a Krisztus-követést komoly áldozatokat kívánó magatartásként gondolták el. A korai aszkéták nem ismertek olyan kiskaput, amelyen át észrevétlenül besurranhatnak a mennyországba. Sőt, úgy látták, hogy a paradicsom boldogsága már itt a földön megélhető.

(A Paradicsom könyve – Tematikus apoftegma gyűjtemény, I. kötet kapható és megrendelhető az Új Ember könyvesboltjában.) 

Fotó: Szent Mauríciusz Monostor Facebook-oldala

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 25-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.