„Egy lángot adok, ápold, add tovább” – Gergely Katalin SJC a 80 éve elhunyt Reményik Sándorról

Kultúra – 2021. november 4., csütörtök | 20:15

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1941. október 24-én hunyt el Reményik Sándor, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom nagy költője. Az évforduló alkalmából november 3-án, szerdán este a Párbeszéd Házában Gergely Katalin, a Jézus Szíve Társaság szerzetesnővére tartott előadást Kihűlt csillagok hamuja alól címmel.

A megjelenteket Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza vezetője köszöntötte. Személyes emlékeit idézte fel: nagyon közel áll hozzá Reményik Sándor, kisgyermekkorában hallott róla először. Édesanyja sok versét kívülről tudta, így az 1918 és 1921 között álnéven publikált hazafias Végvári-versek közül is többet.

„Eredj, ha tudsz... / Eredj, ha gondolod, / Hogy valahol, bárhol a nagy világon / Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod, / Eredj... […] Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De addig, varjú a száraz jegenyén: / Én itthon maradok” – idézte Sajgó Szabolcs a költő Eredj, ha tudsz! című versének kezdő és záró sorait.

Sajgó Szabolcs megemlítette Imre Máriát is, a költő unokahúgát, aki Budapesttől délnyugatra lakott egy kis településen. Időnként meglátogatták őt családostul, ő pedig gyermekként elszavalta a költő néhány versét.

Reményik Sándor nemcsak irodalmi, hanem emberi nagyság is volt, mindig kiállt a keresztény, a hazafias értékek mellett – mondta az este házigazdája.

Gergely Katalin nem klasszikus előadást tartott: beszédét meg-megszakította a versek elszavalásával; népi imádságokat énekelt, fotókat vetített, amelyeken a közönség elé tárultak Erdély végtelenséget sugalló tájai: a sík mezők, zöld erdők, ég felé emelkedő, monumentális hegyek.

Gergely Katalin a közönség között sétálva bevonta a jelenlévőket előadásába, amit Rónaszéki Tamás hegedűművész játéka tett még színesebbé, aki Georg Philipp Telemann szólóhegedűre írt fantáziáiból játszott részleteket.

Az egymásba fonódó költészet, próza, kép és zene összművészeti élményt adott.

„Te így imádkozol: / A mi mindennapi rózsáinkat / Add meg minekünk ma. / Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen, / S add, Istenem, hogy békében megéljünk / Több rózsán és kevesebb kenyeren. / Te így imádkozol, / Megtoldva csendesen a Miatyánkot. / És Jézus, a Miatyánk Poétája / Szelíden néz e rózsaszín imára –” (Mindennapi rózsáinkat...).

Katalin nővér szerint a versek olyanok, mint a rózsák: nem létszükséglet, mégis, ahhoz, hogy a lelkünk nemesedjen, szükségünk van a költészetre, művészetre, zenére. Önmeghatározásában Reményik Sándor is gyakran megfogalmazta: szeretne lenni Isten hangja, a hegedű, a mindennapi kenyér. „Amit én álmodom: / Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, / Amit én álmodom: / Egy nép szájában betevő falat. / Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, / Lelki kenyér az éhező sziveknek, / Asztaláldás mindenki asztalán” – ahogyan a költő írja Mindennapi kenyér című versében.

Amikor a gyermek Reményik Sándort egyszer megkérdezték, mi szeretne lenni, ha felnő, azt válaszolta: lámpagyújtogató. S végül valóban az lett: „Egy lángot adok, ápold, add tovább; [...] És gondozd híven” – idézte Gergely Katalin a költő ars poétikáját, amit Öröktűz című versében fogalmazott meg.

Az előadó kérésére három néző gyertyát gyújtott, és az asztalra tette.

„Az első láng jelentése, hogy halottainkra, szeretteinkre emlékezünk. A második láng a hálát fejezi ki Reményik Sándor iránt, hogy ennyi gyönyörű verssel ajándékozta meg a magyarságot. (A Jézus Szíve Társaságának nővére rendszeresen imádkozik az írókért, költőkért, művészekért – a szerk.). A harmadik lánggal arra emlékezünk, hogy november 4. gyásznap: 1956-ban ezen a napon dübörögtek végig az országon a szovjet tankok, elbukott a forradalmunk. Emlékezzünk a hősökre és áldozatokra, mindazokra, akik bármikor és bárhol életüket adták vagy adják a hazáért, a kereszténységért” – kérte Gergely Katalin, a gyertyák lángjának szimbolikáját magyarázva.

A szerzetesnővér Reményik Sándor életrajzát is ismertette.

Az 1890-ben Kolozsvárott született költő egész életét szülővárosában élte le. Édesapja egy építészeti vállalat tulajdonosa volt. A költőnek egy testvére született, Sára. Édesanyja érzékeny, művelt asszony volt, tőle örökölhette költői tehetségét, noha Reményik Az építész fia című versében azt írja: „Én építész… a versek építésze… / Örvénylő, mély törvénye van a vérnek: / Új formát ölt és más dimenziót… / Apám, köszönöm ezt az örökséget.” 

Szülei jogi pályára szánták fiukat, de ő az utolsó évben abbahagyta tanulmányait, hogy teljesen az irodalomnak éljen. Édesapja egyszer azt nyilatkozta: „Csakugyan olyan nagy költő az én fiam? Hát akkor talán nem is olyan nagy baj, hogy nem lett belőle rendes ember.”

Az evangélikus Reményik Sándor egész életére meghatározó hatást gyakorolt ifjúkori lelkipásztora. Verset is írt hozzá, Az én lelkipásztorom címmel: „Általad lett a templom menedékem, / És vigasztalásom és otthonom. / És Te tetted, hogy megértettem én, / Hogy mégis több az Evangélium, / Több, mint a leggyönyörűbb költemény.”

Gergely Katalin kiemelte: Reményik Sándor a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet kimagasló képviselője volt, fájdalommal töltötte el Erdély 1918. december elsejei egyesülése Romániával, majd a trianoni békediktátum. Fájdalma időnként átcsapott tehetetlen haragba, átkozódásba, de végül eljutott a béke hirdetéséig. Békesség Istentől című versében írja: „Békesség Istentől: mi így köszönjünk, / Hogy köszöntésünkben lélek legyen – / Vihartépett fák – ágainkon mégis / Vadgalamb búg és Békesség terem. / Békesség: köszöntésünk ez legyen. / Békesség Istentől.”

Az ige című költeményében pedig összeköti a hazafiságot a kereszténységgel, létszükségletnek minősítve az Istenhez fohászkodást, utalva a Megváltó Jézus születésére, a háromkirályok jászol előtti hódolatára: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna, / Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!”

Végül a költő eljut odáig, hogy megfogalmazza: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.(„Miért hallgatott el Végvári?”).

Vagyis elsősorban önmagunkba kell tekintenünk, megtennünk mindazt, amit a saját helyünkön megtehetünk, legjobb tehetségünk szerint, hogy jobbá váljon szemernyivel a világ.

A költészet, művészet akkor hat igazán, ha a befogadó elgondolkozik a lét értelmén, érzelmileg is mélyen megérinti mindaz, amit olvas, hall, lát. Ha pedig még gyönyörködik is közben, az már maga az álom. Ez a költői est ilyen volt: különleges szellemi élményt nyújtott, s mellette erősítette a hitet, a reményt. Köszönet érte a közreműködőknek.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria