Messze túl a láthatáron – Szilágyi István történelmi regényéről

Kultúra – 2020. augusztus 10., hétfő | 9:51

Szilágyi István legújabb történelmi nagyregénye a 18. század első ötven esztendejében játszódik. Egy olyan, egész életében az igazságot, létünk értelmét kereső ember tragédiája, aki nem képes feloldani az élet ellentmondásait.

Az elsőben Tompay Wajtha Mátyás, a mű főhőse, II. Rákóczi Ferenc szekretáriusa (titkára) a vezérlő fejedelem kérésére lejegyzi emlékiratát a kuruc „zajdulás” végnapjairól. Másmilyen képet kapunk ebből a szabadságharcról, mint amilyen korábban élt bennünk. A háborúnak természetes velejárója az erőszak, ami az ország függetlenségéért küzdő kurucokra és az osztrák császári seregekre, illetve a melléjük állt labancokra egyaránt jellemző. Wajtha Mátyás is csak az erőszaknak engedve csatlakozott a kurucokhoz. A szabadságharc végnapjaiban már minden felbomlóban van: „Dermesztő hideg és árulás, pestis apasztja a nyomorú vármegyét. Szerte szalad a sereg.” Egyedül Rákóczi Ferenc az, aki „minden megpróbáltatás ellenére fáradhatatlan és bizakodó marad” ebben a vészhelyzetben is.

A vármegyéjébe hazatérő Wajthát rettenetes hír fogadja: néhány nappal korábban a felesége elment egy ismeretlen lovassal, aki azzal a hírrel állított be, hogy férje várja őt a fejedelem udvarában. Wajtha ettől kezdve azt kutatja, ki volt ez az ismeretlen férfi, és mi célja lehetett ezzel a hazugsággal, ő ugyanis nem küldött üzenetet asszonyának. Kérdések sorjáznak fejében: „Borús kedve lett asszonyomnak vagy megvidámodott? A gyerekekkel hogyan szólott indulás előtt?... Ki tudja, ez a roggyant süvegű vitéz nem forgolódott, ügyködött-e közelemben, nem ismert-e valamikortól, valahonnan? Talán abból az időből, amikor még nem tartoztam a fejedelem kegyeltjei közé.” 

Wajtha Mátyás lelkiismeret-vizsgálatot is tart, hiszen elhanyagolta a feleségét, nem tudta kimutatni iránta érzett szeretetét. Visszaemlékezései szerint gyermekeinek anyja némán tűrte a sorsát, és hűséges, szerető asszonya maradt mindvégig: „asszonyi számonkéréssel sose közelített. Mi több, még fel is mentett, azzal bátorítván engem a kóborló életre: nem sietünk, eredj, hisz itt leszek én majd neked, csakúgy, mint te énnekem”. Amikor Wajtha emberei megtalálják a tóban felesége fagyott holttestét – aki valószínűleg gyilkosság áldozata lett –, rádöbben pótolhatatlan veszteségére. Soha nem beszélt az asszonynak arról, hogy mit jelentett számára, és nem is éreztette vele. „Az egészben a legszörnyebb a hallgatás volt, hogy ő már nem tudhatta meg soha, mit érhetne meg nekem. Lehet elhalt szerelem a halál után?”   

Az elsőnél jóval hosszabb második rész harminc-negyven évvel később játszódik, és lényegében egy párbeszéd, ami a vármegyei főbírónak kinevezett Wajtha Mátyás és jegyzője között zajlik. Nem az évtizedekkel korábban lezajlott Rákóczi-szabadságharc gazdasági-társadalmi következményeiről beszélgetnek, hanem az akkori idők boszorkánypereiről, bűn és bűnhődés, babona és hit kapcsolatáról. Rémisztő, horrorisztikus történeteket idéznek fel, és közben jog- és morálfilozófiai kérdések, bibliaértelmezések kerülnek szóba.

Wajtha folyamatosan önvizsgálatot tart, kérdéseket tesz fel magának. Vajon bíróként eljuthat a bűnök feltárásához, az indítékok megértéséhez? Az ítélkezéssel nem veszi-e át Isten szerepét? Egy gazemberekkel teli világban mennyire lehet – lehetséges-e egyáltalán – harmóniába hozni a földi és az isteni igazságszolgáltatást? Érvényesülhet-e Jézus Krisztus parancsa a megbocsátásról, az ellenség szeretetéről? „A megbocsájtás nem tartozik egy király erényei közé. A király uralkodjék. Ehhez pedig legyen katonája, a főurak közül hű tanácsadója. S mindezek hallgassanak a szavára, mert ha szembefordulnak vele, széthordják az országot, csak a maguk gazdagodását munkálják… Egy uralkodó a nagylelkű megbocsájtásaival az országot, annak javát tékozolja el.”

Wajtha Mátyást bírói tevékenysége kezdetétől fogva gyötri a kérdés: „Ha Krisztus a minden bűnök megbocsátója, akkor vajon az ezerféle emberi gyarlóság és gyalázatos bűn mellett az istentagadást, az istenkáromlást is megbocsátja? És én? Ha a bűnök elkövetőit elítélem, ezzel nem fogok a krisztusi megbocsájtó akaratnak ellene tenni?”

Ez örök kérdés egy bíró életében. A legnehezebb kihívást a mindennapokban is az jelenti, hogy megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek, és ne ítélkezzünk, hanem irgalmas és nyitott szívvel közelítsünk a bűnök elkövetője felé.

A Jelenések könyvének végítéletről szóló részére hivatkozva a főbíró a következőket mondja: „lásd a végítéletről írottakat. Lásd, mint ítél az Isten. Meg az ő fia. El sem hinnéd a Bárányról, milyen kíméletlen lesz, ha a megbocsájtást megcsúfolja a hálátlanság. Mózes egy jótét lélek hozzájuk képest.”

Titokzatos szereplő a regényben a Nagyidejű, aki esetleg Isten maga: „talán mindig is megvolt, de nemigen tudtunk róla. Bár lehet, hogy csak én gondoltam vele. De mára sejtem, olyan ő, mint ki látja az időt.” Nagyidejű végigkíséri a regényben Wajthát. Ahogyan a jegyző fogalmaz: „ha valami történés vagy érthetetlen dolog megítélésében tanácstalan, csak előszólítja ezt a valamiféle Nagyidejűt, mire az egyből megvilágosítja a fáradt elmét”. Nagyidejű az Isten lényegét fogalmazza meg: „nem tud nem lenni, ha mi vagyunk!”

Szilágyi István regénye tele van soha meg nem fejthető titkokkal, rejtélyekkel. Igazolódik Szent Pál mondása, miszerint ebben a világban csak töredékes a tudásunk, „tükör által homályosan látunk”. Wajtha Mátyás beismeri: állandóan kísérti Istent. Ezért „az égi-földi igazságtevés felől” közelít hozzá, bár tisztában van azzal, hogy ez hiábavalóság. Hajtja a kíváncsiság, hogy „milyen az, vesztesnek lenni. Végtére is a világ legnagyobb hatalma által térdre kényszeríttetni, eltiportatni, nem akármilyen dicsőség”. Ehhez különleges bátorság szükséges, vakmerő kísérlet, amire Wajtha régóta készül: „Ettől félsz, rettegsz ugyan, de hagymázos pillanataidban mégis ezt választanád: ha elpusztulnál, immár nem kellene elfogadnod azt a hatalmat, amely eltiport.” A vármegyei főbíró számára Isten elsősorban nem a szeretet Istene, hanem Mindenható, akinek titkai örökre rejtve maradnak előttünk. Szabadulni akar egy ilyen hatalomtól. Ugyanis minden, amibe az elme képtelen bevilágítani, rettegéssel tölti el az embert. „S ha ez így van, akkor inkább ne legyünk…”

Szilágyi István nagyregénye egy olyan, egész életében az igazságot, létünk értelmét kereső ember tragédiája, aki nem képes feloldani az élet ellentmondásait. Talán nyugalmat talál a másvilágon, ahol megadatik neki a színről színre látás kegyelme.

(Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, MMA Kiadó, Budapest, 2020) 

Fotó: MMA Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. augusztus 2-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria