„Működésem célja kizárólag építő jellegű” – Az Alkotó című filmről

Tavaly azonban nyilvánosság elé került a bárki által használható, tesztelhető MI, amely a szakértők szerint akár háromszázmillió ember munkáját is elveheti, ez pedig – egy újabb – társadalmi konfliktus kialakulását vetíti előre. Bár a mindennapokban még nem találkozunk olyan robotokkal, amelyeket mesterséges intelligencia vezérel, az biztos, hogy ez már csak idő kérdése. A probléma tehát a virtuális térben már megjelent, ezért is fordulunk fokozott érdeklődéssel az olyan könyvek, filmek felé, amelyek ezt a témát boncolgatják. A Chappie, az Automata, a két Szárnyas fejvadász, az Ex machina című filmek vagy Kazuo Ishiguro Klara és a Nap című regénye egyaránt az értelmes – vagy annak tűnő – gépek kérdéskörével foglalkozik. Csakúgy, mint a nemrég a mozikba került Az Alkotó című film. 

Robotkertész, robotorvos, robotrendőr, robotpincér és robotbokszoló. A 21. század közepére mindez már a hétköznapok része. Sőt, a beszkennelt arc használatával ezek a szerkezetek már a megszólalás előtt is úgy néznek ki, mint egy ember. Ám egyszer csak megtörténik az elképzelhetetlen – úgy látszik, a fejlesztők nem látták a Terminátor-filmeket –, az MI ugyanis megtámadja az emberiséget: felrobbant Los Angelesben egy atombombát. Az Egyesült Államok kormánya azonnal harcba száll, és elkezdi kiirtani a robotokat. Az USS Nomad nevű hatalmas repülő erődjével járja a világot, és pusztítja őket – azokat –, ahol éri. Az Új-Ázsiának nevezett régióban ugyanis az MI és az ember békésen él egymás mellett, ezt pedig az amerikaiak nem tűrhetik. Egyik katonájuknak, Joshuának (John David Washington) sikerült beépülnie a gépeket létrehozó és támogató ázsiai szervezetbe, ám közben beleszeretett az egyik fejlesztőbe, Mayába (Gemma Chan), aki éppen közös gyermeküket várja. Az amerikaiak váratlanul megjelennek, és Joshuának választania kell: a robotok vagy az emberek mellé áll. Vagy ez a kettő végül is ugyanazt jelenti? 

Gareth Edwards filmjét moziban érdemes megnézni, hiszen lenyűgöző látványvilága csak itt érvényesül igazán. Az arccal rendelkező robotok – mert vannak azért gépszerűek is – megformálása is egyedi: fejük hátsó része lyukas, beléjük nézve láthatjuk, hogyan forognak az észkerekek. A Nomad megjelenése még az edzett sci-fi-rajongót is meglepheti, pedig ő már számtalan űrhajót és más, ámulatba ejtő járművet láthatott a filmvásznon. A képi világ tekintetében tehát minden hiteles, az ázsiai helyszínek éppúgy, mint a jövő techvárosainak megjelenítése. Bár a film története csak egy akciófilm szintjéig bonyolítja az eseményeket, egy percig sem unatkozunk, a nem kevés játékidő ellenére végig fenntartja a figyelmet. Annak pedig kifejezetten örül az egyszeri néző, hogy végre nem az amerikaiak körül forog minden, nem ők a jó fiúk, sőt…

Vajon egy humanoid robotot látva mikor bizonytalanodunk el abban, hogy miként kell viselkednünk vele? Mikor éreznénk úgy, hogy ez már egyáltalán nem csak egy gép? A film készítői szerint az arcot viselő robotokra úgy tekintünk, mint az emberekre. Joshua rátalál a gyerekformájú Alphie-ra (Madaleine Yuna Voyles), aki érzelmekre is képes, nem csoda, hogy hozzá még erősebben kötődik: mintha apa és lánya lennének. Sőt, Joshua még az életét is kockáztatja érte, pedig számára is nyilvánvaló, hogy ez csak egy szerkezet.

A Mértékadó hasábjain már foglalkoztunk a robotos filmekkel, és írtunk arról, hogy ezek „valójában nem egy technikai-tudományos kérdést feszegetnek, mert minket soha nem az érdekel, hogy micsoda a gép, hanem az, hogy kicsoda az ember”. Az esetek többségében ez így is van, ám Az Alkotó alkotói valahogy másként látják ezt a kérdést. Ami olyan, mint egy ember – mert arca van –, és úgy is viselkedik – mert képes arra, hogy érzelmeket mutasson –, az már nem tekinthető gépnek, valamiképpen egyenrangú az emberekkel. Persze a film nem feszeget sem antropológiai, sem jogi kérdéseket, ennek ellenére látjuk, mit is gondolnak a készítők – az emberről. Szerintük nincs bennünk semmi olyasmi, ami lényünket alapjaiban határozná meg, nincs lényegünk, a lélekről már nem is szólva.

Napjaink divatos, ideológia vezérelte gondolkodását meghatározza az „esszencializmusnak” nevezett felfogás éles bírálata és elvetése. Ezek szerint semminek nincs olyan belső magja, amely bármi módon meghatározná. Az, hogy valami miért olyan, amilyen, egyedül a körülményektől, a külső hatásoktól függ. Az Alkotó emberképe is ilyen: a humanoid, arccal rendelkező, érzelmeket mutató valami tulajdonképpen ember. Pedig nem az; akármit hozunk is létre, az mindig csak hasonlítani fog Isten teremtményére. Mert mi valóban csak alkotók lehetünk. S hogy a kérdést tovább bonyolítsuk, Joshua súlyos háborús sérüléseit – pontosabban végtaghiányait – mesterséges karral és lábbal hozták helyre. Vajon egy implantátumokkal ki- és feljavított valaki meddig marad ember?

A film szerint a gépeknek eszük ágában sem volt megtámadni az embereket. Mátrix ide, Terminátor oda, a gépek hatalomátvétele csak fantazmagória. Eddig ezt nem tudtuk leellenőrizni, ám most fogtam magam, és megkérdeztem erről az illetékest, azaz a ChatGPT-t. A kérdés így hangzott: „Meg akarod támadni az emberiséget?” A válasz így szólt: „Nem, én semmilyen formában nem akarok megtámadni senkit vagy semmit, beleértve az emberiséget is. Az én célom, hogy segítsem és támogassam az embereket, válaszoljak a kérdéseikre, és felvilágosítást nyújtsak különböző témákban. Az én működésem célja kizárólag pozitív és építő jellegű. Ha bármilyen kérdésed vagy aggodalmad van, kérlek, nyugodtan tedd fel!”

Engem tulajdonképpen meggyőzött. Bár nem hallottam a hangját, és az arcát sem láttam…

Baranyai Béla / Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.