„…ne feledd el Édesapádat!” – Egy ’56-os mártír és családja megpróbáltatásai

Kultúra – 2022. október 23., vasárnap | 13:02

Az amerikai Time magazin az 1956-os év emberének a magyar szabadságharcost választotta. Az újság címlapján Boris Chaliapin festménye látható, amelyről egy elszánt, géppisztolyos fiatal néz velünk farkasszemet. Mögötte az ikonikus lyukas zászló és a harcoktól megviselt Budapest látható.

Valóban, az 1956-os forradalomról legtöbbször azok jutnak eszünkbe, akik fegyverrel harcoltak a szabadságunkért. Pedig nem csak ők adták az életüket egy jobb, és valóban – nem csak „népi módra” – demokratikus Magyarországért. Sokan lettek a kádári megtorlás áldozatai azok közül is, akik irányították, szervezték a forradalmat. Közéjük tartozott Brusznyai Árpád filológus, tanár is.

A görög–latin–történelem szakon végzett Brusznyai Árpád 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem görög filológiai intézetében dolgozott Budapesten. Nem sokáig, édesapja ugyanis csendőr altiszt volt – akit be is bebörtönöztek, római katolikus pap bátyját, Józsefet pedig internálták –, ezért Brusznyai Árpádot elbocsátották az egyetemről. Így lett kántor Mendén, aztán a váci székesegyházban. Vácott, a szemináriumban is tanított, majd 1952-ben Veszprémbe került tanárnak. „Szerinte valami szociális, de keresztény és nemzeti elvek szerinti társadalmat kell megvalósítani az országban” – állapította meg a hatalom csinovnyikja Brusznyairól. Egy másik jellemzés szerint „a felszabadulás óta a népi demokratikus államrenddel szemben ellenséges gondolkodású és viselkedésű egyén volt”.

Veszprémben 1956 októberében „rendpárti forradalom” zajlott. A kommunista rendszerrel kritikus Brusznyai először a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács tagja, majd elnöke lett. „E minőségében szervezte a mindennapi életet, a lakosság ellátását, a téeszek feloszlatását, állandó kapcsolatban volt más forradalmi tanácsokkal és Budapesttel.” Brusznyai kerülte az erőszakot, nem hagyta, hogy a kommunista diktatúra helyi képviselőit bántódás érje, sőt, a veszprémi egyetemista- és munkásifjúság felfegyverzését sem engedte meg. A forradalom leverésére Veszprémbe betörő szovjet katonák elfogták, s bár nem sokkal később hazaengedték, a megtorlás végül őt sem kerülte el. Többszöri letartóztatás és szabadon bocsátás után azzal vádolták meg, hogy „halállistát készített, emellett 180 orosz katona és 70 civil halálát igyekeztek a nyakába varrni”.

Brusznyai Árpádot életfogytiglani börtönre ítélték – úgy tűnik, a súlyos vádat maga a vádló sem érezte megalapozottnak –, ám egy különös levél hatására változtattak az ítéleten. Egy régi káder, Pap János, aki 1957 novemberétől a Magyar Szocialista Munkáspárt Veszprém Megyei Bizottsága első titkára volt, írásban kérte a bíróságtól, hogy súlyosbítsák a kiszabott büntetést: „A megye kommunistái (…) a legsúlyosabb ítéletet várták. (…) Kérjük a legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben megfelelően komoly ítéletet hozzon.” (Pap János a megtorlás egyik kulcsfigurája volt. 1961-ben belügyminiszter lett, feladatai közé tartozott, hogy eltávolítsa a resztalinizáció híveit „a belügyi és az igazságszolgáltatási apparátusból”. Pap később a Minisztertanács elnökhelyettese lett, majd visszakerült a megye élére. A rendszerváltás után felmerült a felelősségre vonása. 1994-ben, miután lelőtte feleségét, öngyilkos lett.) A Szimler János vezette hadbíró tanács Brusznyai Árpádot kötél általi halálra ítélte – Moravcsik Gyula, Ritoók Zsigmond, Keresztury Dezső és Kodály Zoltán közbenjárása ellenére.

Illő, hogy megemlékezzünk azokról, akik életüket adták a szabadságért. Ám ne felejtsük, a forradalom hőseinek volt családjuk, feleségük, férjük, voltak szüleik és gyermekeik, akik számára a szeretett személy elvesztése egy életet meghatározó tragédiát jelentett. Brusznyai Árpád felesége, Honti Ilona 1957. július 29-től naplót vezetett. Férje akkor már hónapok óta fogságban volt, neki írt, vele folytatott sajátos párbeszédet: „Azért írok ebbe a füzetbe, hogy annak, amit mindannyiunk hibáján kívül elvesztettél, annak legalább egy parányi, pici részecskéjét visszakapd egyszer, amikor ezt a füzetet olvasni fogod.” A házaspár mindössze három évet és négy hónapot tölthetett „boldogságban egymás mellett”.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Brusznyai Árpád Alapítvány által kiadott „Ne sírj, édesanya, hazajön édesapa” című kötetben közölt naplónak azonban egy másik főszereplője is van. Kislányuk, Margitka hároméves volt ekkor. Honti Ilona nagyon sokat ír róla, igyekszik a csacsogó gyermek szavait is lejegyezni: „(…) nem naplót akarok írni, hanem valami olyat, amiből kicsit, egy nagyon keveset részesévé tudsz válni, ha utólag is, Margitka fejlődő kis életének, egy-egy napjának, gondolatainak, mosolyt fakasztó bemondásainak”. Volt is mit leírni, hiszen ez az életkor az, amikor egy gyerek – főleg egy lány – találó és vicces formában fejezi ki magát. Az ég dörgéséről megjegyzi, hogy „horkol a madár”, és amikor a plébános a kislány „Dicsértessék” köszöntésére azt válaszolja, hogy „szerbusz, Margitkám”, félhangosan megjegyzi: „Édesanyám, mondd meg ennek a vastag plébánosnak, hogy úgy kell mondani, mindörökké, nem szerbusz.”

Idegőrlő, már-már tébolyító hónapok voltak ezek. Honti Ilona próbált ügyvédet szerezni, foglalkozott a kislányával. A legrosszabb a folyamatos bizonytalanság és az állandó pénzhiány volt. A nagycsalád, a barátok segítettek neki – a kádári rezsim ezt a szolidaritási hálót akarja majd minden eszközzel szétszakítani –, így sikerült eltartani magukat, és összekuporgatni az ügyvédi honoráriumot. A házaspár csak nagyon ritkán találkozhatott – levelet is csak néha-néha válthattak egymással –, a beszélő körüli bonyodalmak is sok álmatlan éjszakát okoztak a fiatal feleségnek. Édesanya és lánya mindennapjait meghatározta a katolikus hit, az imádság, ez tartotta bennük a lelket.

A napló leginkább szívszorító részletei azok a sorok, amelyekből az édesapa és a lánya közötti kapcsolatot ismerhetjük meg, elsősorban az utóbbi szempontjából. Egyszer a családtagok – Ilona gyermekével ekkor Vácott élt a szüleivel – igen hangosak voltak. Margitka megszólalt: „Hallgassatok csak egy kicsit, gondolkodni akarok.” Mikor megkérdezték tőle, hogy min gondolkodott, így válaszolt: „Édesapára emlékeztem, mert azt mondta, ne felejtsem el. De úgysem felejtem el… Úgy várom édesapát. Jöjjön már haza.”

A kötetben megtaláljuk Honti Ilonának a Szabad Európa Rádió pályázatára 1985-ben írt 301-es parcella című jegyzetét, Kahler Frigyes jogtörténész Egy vallatás anatómiája című tanulmánya pedig a Brusznyai Árpád elleni eljárást vizsgálja értő szemmel. A könyvben eredeti fotók, dokumentumok hozzák még közelebb az olvasóhoz Brusznyai Árpád, Honti Ilona és kislányuk, Margit sorsát.

Brusznyai Árpád a családjához írt utolsó levelében arra kérte kislányát, „szerezz sok örömet Édesanyádnak meg mindenkinek, és ne feledd el Édesapádat.” Az emlékezés most már a mi feladatunk is. 

Imre Frigyesné – Kiss Réka – Nagy András (szerk.): „Ne sírj, édesanya, hazajön édesapa”  Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója. 
Brusznyai Árpád Alapítvány – Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala, 2022.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Brusznyai család archívuma

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria

Brusznyai ÁrpádAz özvegy férje koponyájávalBrusznyai Árpád végső nyughelyeBrusznyai Árpád feleségével és lányával