„…a Radnóczi név elfogadandó magyar név” – Radnóti Miklós levelezéséből

Meglehetősen ritka manapság az az irodalmi műhely, amely a Jaffához hasonlóan, jó ízléssel és biztos kiadói taktikával „kétarcú” tud és mer lenni. Egyfelől vállalva az olyan, a szokottnál tartalmasabb, gyakran komoly történelmi, egyház- és művelődéstörténeti hátterű, de alapjában véve szórakozató regényeket, mint Mörk Leonóra és Bauer Barbara sikerkönyvei, másfelől a „vájt fülűeknek” szánt sorozatokat, mint Szabó Magda életműve, illetve Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplójának két kötete és a Radnóti házaspár fényképeinek albuma, a fájdalmasan szép Árnyékban éles fény vagy. E két, 2016 és 2015 adventjére megjelent szöveg- és képgyűjtemény méltó nyitánya volt a mostani kötetnek, amely Radnóti Miklós leveleinek nem kritikai kiadása ugyan, de jegyzetelése példaszerű, filológiai igényű. A legkorábbi levelekben egy sokunk számára ismeretlen Radnóti lép elénk: a jó humorú, játékos Glatter Miki, aki „tájtáj”-t (pápát!) küld Nagyváradra, az ottani rokonság kutyájának vagy macskájának, majd a reichenbergi (libereci!) „textiles” stúdiumokkal megvert diák, aki muszáj-peregrinációja keserves idejét élénk társas élettel, egyre ügyesedő síelésekkel és hasonlókkal igyekszik elviselhetővé tenni… Ez az időszak termi az első nagyobb szerelmet, a magyar vendéghallgatót sok-sok éven át levelekkel bombázó, korántsem Fanni intelligenciájú, de meghatóan levakarhatatlan Klementine Tschiedel személyében, akinek gyermeteg episztolái a német eredetihez hasonló színvonalú magyar szöveggel is megjelennek, minden stílusemelő szépítgetés nélkül.

A Csehországból való hazatéréssel, a szegedi diákévekkel és a költői pályakezdéssel a levelek hangja – érthető módon – komorodni és szigorodni kezd. E levélforma egyik példája Szalai Imrének, Radnóti egyik legközelebbi barátjának szól, abból a keserves alkalomból, hogy az Újmódi pásztorok énekét, Radnóti 1931-ben megjelent második verseskötetét elkobozták, mert az ügyészség két darabját „szeméremsértőnek” ítélte. A könyv jobbra forduló sorsát – mint annyi mást – a költő szegedi professzorának és atyai barátjának, Sík Sándornak köszönhette, aki még néhány tekintélyes paptársát is bevonta egykori tanítványa védelmébe. Sík professzor az Arcképet és a Pirul már a naptól az őszi bogyót „ízléstelennek és antipatikusnak” minősítette ugyan, de a „vallásgyalázás” vádját elhárította az ifjú poéta feje fölül.

Sokkal fájdalmasabb és megalázóbb az a história, amely Radnóti névváltoztatásával kapcsolatos. Az történt ugyanis, hogy a Glatter helyett általa eredetileg választott, általunk jól ismert és nagyra becsült vezetéknevet a belügyminisztérium 1934-ben nem engedélyezte, csak a féloldalas megoldásnak számító Radnóczit. Az ügyet intéző Dr. Szigeti László elismerést lekezeléssel vegyítő kulcsmondatát érdemes itt idéznünk: „Még egyszer csak azt mondhatom, sokkal fontosabb, hogy Ön most magyar néven mit fog ezután alkotni, mint az a pár verses kötet vagy értekezés, amelyet ma oly világrengetőnek tart, mintha az Ön irodalmi pályájának a Radnóti névvel kellene állnia vagy buknia.”

Sokkal derűre hangolóbbak azok a baráti levelek, amelyeket Radnóti Miklós a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjaitól, köztük elsősorban Buday Györgytől, vagy éppen a tragikus sorsú Kner Imrétől, a híres gyomai Kner Nyomdát apjához, Izidorhoz méltóan továbbfejlesztő könyvművésztől kapott.

Érdekes rétegét jelentik a leveleknek azok az értesítések is, amelyek Radnóti rádiós-telefonhírmondós jelenlétéről és annak szerény honoráriumairól tudósítanak, versekért, műfordításokért és rádióesszékért. Ennek a munkának és jövedelemforrásnak, éppúgy, mint az egyéb, nagyon szerény publikációs lehetőségeknek vége szakadt a nácizmus térhódításával.

Ugyanígy nagyon fontosak az utókor számára a költő és Beck Judit, a félig-titkos kedves levélváltásai, illetve a Lauffer könyvkereskedés elszámolásai, amelyek nemcsak a költő anyagi helyzetéről, de folyamatos könyvtárépítő szenvedélyéről is tanúskodnak.

A levelek közül kettőt még feltétlenül ki kell emelnem. Az első egy bizonytalan helyesírású, de megrendítő búcsúlevél, amelyet Lujza, a takarítónő sírva hagyott Radnóti íróasztalán, nyilván udvarias és kedves munkáltatója első behívása alkalmából: „Kedves Dr úr, Sajnálom, hogy személyesen nem köszönhettem el. Kivánok Dr úrnak minden jót erőt egésseget hogy kibírja ezt a rettenetes változást, énis fogok imádkozni hogy erőben egészsségeben viszont láthassam Dr úrat. L.”

Végül szeretném felhívni a figyelmet arra a valósággal „önélveboncoló”, megrendítő levélre, amelyet Radnóti Miklós 1942. május 17-én írt Komlós Aladárnak, saját zsidóságát, zsidó költő mivoltát aprólékosan elemezve. Ezekből a sorokból kitűnik, hogy a költő nem „menekülési katolikus” volt (bár az is teljesen érthető lépésnek számított abban a szörnyű korban!), hanem egy olyan, lelki meggyőződésből is fakadó változás részese, amelyben pót-apjának és lelki atyjának, Sík Sándornak komoly szerepe volt.

Összefoglalva: a költő levelezésének most megjelent első kötete, s a hamarosan remélhető folytatás tovább árnyalhatja, finomíthatja Radnóti-képünket, legyünk bár kutatók, diákok vagy egyszerűen versbarátok! 

(Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése I., sajtó alá rendezte Bíró-Balogh Tamás, Budapest, Jaffa Kiadó, 2017.)

Fotó: Wikipédia

Petrőczi Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. december 24-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.