„A szívem Budapesté, mert ez a város a kultúra fővárosa!” – Ennio Morricone közelről

Zenéinek többsége jócskán túlnőtt a filmeken, önálló életre kelt, sláger- és lemezlisták éllovasa lett. A műfaji korlátokat nem ismerő Maestro tehetsége vígjátékban, drámában, krimiben éppúgy megmutatkozott, mint sci-fiben, horrorfilmben vagy éppen háborús történetben. Morricone kétségkívül a filmvilág megkerülhetetlen alakja volt: hangjegyekben szólaltatta meg azt, ami a filmszalagon megnyilvánult, sőt a zenei hatásokkal sokszor javított akár a forgatókönyv, akár a képi megjelenítés esetleges hiányosságain. Ezért is lett ő a Maestro, akinek munkásságát 2007-ben Oscar-életműdíjjal ismerték el, és akinek életéről Király Levente A Maestro címmel könyvet jelentetett meg.

Hatalmas elismerés Király Leventének. Ezzel a könyvvel emléket állít Ennio Morriconénak, aki igazi Mester volt, és akivel hatalmas öröm volt együtt dolgozni. Nagy zeneszerző volt, tehetségével több filmemet gazdagította. Igazán megilleti őt a tisztelet, hogy a nagyközönség jobban megismerhesse – így szólnak Jean-Paul Belmondo francia filmszínész szavai a magyar olvasókhoz, akik november elejétől vehetik a kezükbe a könyvet. A kötet érdekes történeteken keresztül mutatja be Morriconét. Megismerhetjük belőle a kisfiút is, akit az iskolában csodagyerekként tartottak számon, hiszen hatévesen már zenét szerzett.

Édesapám trombitaművész volt, és azt akarta, hogy én is trombitáljak. Emlékszem, drámai volt, ahogy a tanulmányaimat kezdtem: a szolfézzsal nagy nehézségeim voltak. Apám szigorúságának hála azonban hamar az osztály legjobbja lettem. A tanárok a csodámra jártak, és mint valami csodagyereket, úgy hordoztak körbe.

Morricone tizennégy éves volt, amikor nagy fordulat állt be az életében: édesapja megbetegedett, és neki kellett beugrania helyette, így éjszakai bárokba járt trombitálni. Eleinte a megszálló német csapatok tisztjeinek, később az amerikaiaknak játszott. A második világháború alatt, amikor az amerikaiak bejöttek az országunkba, nekem éjszakai bárokban kellett szórakoztatnom őket. Mivel pénz akkor még nem volt forgalomban, élelmiszerrel és cigarettával fizettek érte. Én pedig a cigarettát is elcseréltem ennivalóra. Szörnyű nehéz időszak volt.

A kisfiú a nehézségek ellenére is remekül helytállt: éjszaka mint bárzenész és családfenntartó tevékenykedett, nappal pedig konzervatóriumba járt. Kissé kilógott a sorból azzal, hogy a zongora mellett zeneszerzést, illetve kórus- és karvezetést is tanult. Az ötvenes években pedig már hangszereléssel kereste a kenyerét. Én annyira szerettem a zenét, hogy néha még enni is elfelejtettem. Amikor a család ebédelt, én mindig a zongoránál ültem, és komponáltam. Még karácsonykor is szolfézst tanultam, mert édesapám, ha nem tetszett neki valami, mindig tanulással büntetett.

Morricone a karrierje elején Dan Savio és Leo Nichols álnéven dolgozott. Erre – a közhiedelemmel ellentétben – nem azért volt szükség, mert nem bízott magában, hanem azért, hogy a hazai spagettiwesternekre egyre inkább ráunó olasz közönség azt hihesse, egy külföldi remekművet hall. Azért vettem fel álnevet, amit véletlenszerűen választottam ki, mert a producerek azt akarták, hogy a film amerikai produkciónak hasson. Így nyilvánvalóan nem tudtam használni a saját nevemet.

A Maestro szinte állandóan dolgozott. Sokszor hajnalok hajnalán kezdett, máskor pedig éjszakába nyúlóan szerezte a zenéit, egyiket a másik után. Néha előfordult, hogy az álmaiban villantak be hangok és ötletek. Ha sikerül akkor elcsípnem őket, amikor álom és ébrenlét között vagyok, és képes vagyok őket megragadni, akkor azon nyomban leírom őket, mihelyt felülök. Az éjjeli asztalkámon van kottapapír és sima papír is. Különféle zenei sugallatok jönnek: vannak olyanok, melyeket kottapapírra vethetsz, de olyanok is, amelyeket nem.

A zongorát Morricone már sok évtizede nem használta az alkotói folyamat során. A hangszer csupán eszközként szolgált arra, hogy alkalomadtán bemutassa az ötleteit a rendezőknek. Gyermekkoromban nem volt saját íróasztalom, így mindent a zongorán komponáltam. Ma már a zongora teljesen ki van iktatva, és az asztalomnál írom a zenéket. Amit átélek, azt komponálom bele a zenébe. Mindent fejben alkotok, és utána leírom papírra. A rendezőkkel való együttműködésem a legtöbbször jó volt, de nem mindig. A zene művészet, és ha a film társa, testvére akar lenni, éppen arra van szüksége, amire a filmnek is: időre… A zeném pedig honnan jön? Egy titokzatos, földöntúli világból.

A több mint ezer zenei darab, amit Ennio Morricone a magáénak tudhat, még akkor is nagyon sok, ha több évtized alatt született. A zeneszerző úgy fogalmaz: nála az ihlet bárhonnan jöhet. Igazából mindenhol a zenét hallom. Komponálok akkor is, amikor sakkozom, az utcán sétálok vagy a piacon vásárolok. A legtöbb ötletem teljesen hétköznapi helyzetekben születik meg. Szerencsére Olaszországban élek, itt mindig éri az embert valamilyen hatás, szín, élmény, amit aztán a zene nyelvére le tud fordítani. Nem kell leírnom a hangjegyeket, mindig is fejben dolgoztam. Elég rágondolnom a dallamra, és már össze is áll a zenemű a fejemben. Számomra a zene olyan, mint az étel: nem tudnék meglenni nélküle.

Bár a zeneszerzés sohasem jelentett számára terhet, mégis mindig a szüléshez hasonlította. Amíg világra nem jött a darab, csak az foglalkoztatta. Amikor filmhez kell zenét szereznem, elkezdek gondolkodni rajta. Ettől a pillanattól kezdve olyan, mintha terhes lennék. Ezután meg kell szülnöm a gyereket, így attól a pillanattól kezdve mindig a zenére gondolok – még akkor is, ha a sarki élelmiszerboltba megyek, csak erre gondolok.

Bármennyire is tapasztalt volt a zeneszerzés terén, bizony nála is előfordult, hogy huzamosabb ideig nem jött az ihlet. Egyszer megtörtént, hogy Roberto Faenzának készítettem zenét az egyik filmjéhez. Akkor sajnos elkapott ez a dolog, és fogalmam sem volt, hogyan másszak ki belőle. Emlékszem, hogy otthon voltam, és hallottam az utcánkban lévő tüntetés felszűrődő ritmusos zajait. Annyit hallottam, hogy ta-tata, ta-tata, ta, ta, ta-tata, ami nagyon jó volt kiindulópontnak, aztán a többi pedig jött szokás szerint.

A zeneszerző sosem rangsorolta az alkotásait, és szerinte a sikerének nincs semmilyen „titka”. Nem tudnék kiemelni néhány kedvencet a szerzeményeim közül. Olyan vagyok, mint egy anya, akinek tíz gyermeke van: nem tudok dönteni, mert mindet egyformán szeretem. Soha nem voltak rám hatással más zeneszerzők, egyszerűen a saját ötleteimet dolgoztam ki, nem követtem semmilyen divatot. Véleményem szerint, ha valami aktuálisan nagyon divatos, az máris idejétmúlt.

Morriconét a közeli hozzátartozói visszahúzódó, szemérmes, önmagával és másokkal is szigorú embernek ismerték, aki bár alapvetően magányos természet, néha mégis közösségre vágyik. Zeneszerzőként elefántcsonttoronyban élek, elszigetelten. Kizárólag teljes nyugalomban, a külvilágtól elzártan tudok alkotni. Nem az a típus vagyok, aki élvezi a nyüzsgést, és mindenáron jelen akar lenni. A lényem másik része viszont igényli az eleven kapcsolatot a közönséggel, a közvetlen visszajelzéseket. A kamara- és szimfonikus műveim vezénylése közben fedeztem fel a karmesteri lét gyönyörűségét.

A zeneszerzésben egy százalék az öröm, kilencvenkilenc százalék a verejtékes munka – nyilatkozta egyszer. A Maestro azt is elárulta, hogy számára Budapest mindig is kellemes emlékeket idézett. Szeretett Magyarországra jönni, mert Budapestet a kultúra fővárosának tartotta. Akárhányszor Magyarországon jártam, úgy tapasztaltam, hogy a magyar emberek magasan kulturáltak és nagyon jóindulatúak. Mindig szeretek Budapestre jönni. A magyar zenészek professzionálisan magas szinten vannak, mindemellett kedvesek és jól nevelt emberek. Büszkék lehetnek magukra. Mindig nagy örömmel megyek Magyarországra. A szívem Budapesté. Most már azt is tudom, hogy nemcsak egy gyönyörű város, hanem számos barát is vár rám Magyarországon.

Morricone, aki a hit emberének vallotta magát, elárulta, hogy amikor vallásos témájú zenét írt, az alkotásban mindig megnyilvánult a személyes hite is. Hívő emberként azt gondolom, hogy az alkotásomban a hit mindig jelen van, de ezt csak azok a zenetudósok ismerhetik fel, akik nem csak a zenére figyelnek, hanem figyelembe veszik a természetemet, valamint értik azt, hogy mi a szent és a misztikus. Isten segít abban, hogy jó dolgokat alkossak.

Arról, hogy milyen egy hívő ember, így vélekedett: Becsületes, másokra figyelő, tiszteli Istent és a felebarátját. Szeretni a többieket, ez a fontos, még ha a szeretni szó túl erősnek tűnik, akkor is. Én valóban gondolok arra, hogy másoknak jó legyen, hogy a felebarátomat ne bántsa meg az, ahogyan viselkedem. Teljesen természetes számomra, hogy azért kell megtennem valamit, mert tisztelem a másik embert.

A zene – Morricone szerint – rendkívül közel áll az Atyához. A zene egészen biztosan közel van Istenhez. Ugyanakkor benne van az ember lelkében, elméjében is. Lehetővé teszi számára, hogy elmélkedjen. A zene az egyetlen igazi művészet, amely valóban az örök Atyához, az örökkévalósághoz közelít. Naponta egy órát imádkozom, de akár többet is. Ez az első, amit teszek reggel. És amikor sikerül, napközben is. Reggel megállok a nappalimban a Krisztus-képem előtt, és este is. Remélem, az imáim meghallgatásra találnak.

Morricone sohasem kérkedett a hitével. Ugyanakkor, ahogy idősödött, egyre többet és egyre intenzívebben foglalkozott Istennel. Mindig is meghitt viszonyban voltam Istennel. Néhány éve azonban még többet foglalkozom a lelki életemmel. Nem tudom az okát, egyszerűen így esik jól. Sokat imádkozom, és szentáldozáshoz járulok. Reggel hétkor megyek szentmisére, de gyónni nem járok olyan sűrűn, mert általában nem követek el túl sok bűnös dolgot. Azért megyek a templomba, mert úgy érzem, hogy teljes odaadással tartozom az Isteni Jelenlétnek, aki különösen erősen van jelen azon a helyen.

A holnapok felől a Maestrónak kilencvenévesen sem voltak aggodalmai. Az egészségét féltve őrző zeneszerző tudatosan élte a mindennapjait. Nemcsak dolgozott, hanem rendszeresen mozgott is, hogy időskorában is bírja a fizikai megterheléssel járó színpadi munkát. Ha rajtam múlik, én halálomig komponálok és vezényelek, mert annyira szeretem a zenét. Azt hiszem, a sírig fog elkísérni. Hogy milyen lesz a túlvilág, nem tudom. Remélhetőleg jó lesz – fogalmazott az olasz komponista Király Leventének, aki A Maestro címmel könyvet írt Ennio Morricone életéről.

Fotó: ANSA; Macro-Media Bt. kiadó

Magyar Kurír
(pt)

Az írás nyomtatott változata a 2020. december 6-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.