„Zengővárkonynál már van egy kis honvágyam” – Beszélgetés Gulyás Dénessel

Abból az alkalomból, hogy az 1959 késő őszen alakult pécsi operatársulatot már csaknem tíz éve igazgatja, pontosan 2011. február közepe óta. Egy zenebarát, sőt, részben a muzsikának elkötelezett pécsi család szülötteként a pécsi „őstársulat” minden előadásán ott volt nyolc és fél éves korától egészen 1970-ig. Igyekszem nem csak pontos, de tárgyilagos is lenni. Ez azonban korántsem könnyű feladat, miután számos olyan tévéinterjút végignéztem, amelyben Gulyás Dénes „a pécsi évtizedéről” vallott. A sok közül most kettőt emelnék ki. Az első egy olyan interjú, amelyben 2016-os Kossuth-díja elnyerése alkalmából ezt mondta: „Hogy mi lesz a holnapi programom? Indulok Pécsre.” Egy 2019 őszén készült Pannon TV-beszélgetésben, kevéssel a Pécsi Opera hatvanadik születésnapi gálakoncertje előtt pedig elhangzott egy nagyon egyszerű, de felejthetetlen, minden hűségnyilatkozatnál ékesebb mondata: „Zengővárkonynál már van egy kis honvágyam.” Indítsuk innen a beszélgetést.

– A 2011-ben érkezett felkérés előtt milyen előzményei voltak Pécs iránti kötődésének, rajongásának? És annak, hogy a Pécsi Nemzeti Színház éppen Önt hívta meg?

– Talán tízéves lehettem, amikor a szüleimmel Pécsre kirándultunk. Apám lefényképezte anyámat és engem, de túl korán exponált, és a képen az látható, hogy anyám éppen megigazítja a nadrágomat. Ez az első emlék. Aztán tizenkét év után a nyári játékokon Monteverdi Tancred és Clorinda című operájában Testo szerepét énekeltem, amire a Pécsi Balett, ha jól emlékszem, Eck Imre koreográfiáját táncolta. Később sok koncerten, dalesten léptem fel. Sőt, egy jótékony előadáson a Pécsi Nemzeti Színház színpadára is beléphettem. Csak akkor még nem tudtam, hogy egy-két évtized múlva…

– Úgy tudom, már érkezése után nem sokkal szorgalmazta a Pécsi Operáért Alapítvány létrejöttét. Kérem, beszéljen erről az összetett, sokszor nem csupán művészi feladatról.

– 2011 őszén jegyezték be az alapítványt. Egyszerűen csak szerettem volna, ha indul egy program a gyerekekért. Meg akartam mutatni nekik a műfajt, a zenét, a színházat, az operát. A zseniális zenéket, a korszakos szerzőket. Bevezetni őket egy olyan világba, amelyet nem vagy csak felületesen ismernek, és amellyel, tapasztalataim szerint, csak nagyon kevesen találkoztak. De ennél prózaibb oka is volt a kezdeményezésemnek. Ha ugyanis egy produkció – legyen az akár egy gyermekeknek szóló beavató előadás – nem a színház költségvetéséből valósul meg, hanem külső támogató adományából, akkor a következő évadban a színház városi támogatásának összege annyival csökken, mint amennyit a külső szponzor fizetett a támogatott produkcióba. Szerintem ez abszurd, különösen, ha egyszeri szponzori támogatásról van szó, de a következő évadban a városi támogatás mértéke nem áll vissza a külső szponzoráció előtti szintre. Ezért kellett egy jogi személy, az alapítvány, amely megvalósítja a beavató színházi produkciókat, és anyagilag független a színháztól, de gazdagítja annak programját. Sajnos az alapítványt támogató banknak új elnöke van, így a támogatás három éve megszűnt. A „filléres” adományokból szinte a könyvelő díját sem tudjuk állni. Lassan ott tartunk, hogy kénytelen leszek a saját zsebemből kifizetni a könyvelőt.

– Melyek voltak a Pécsett zeneigazgatóként, rendezőként, ugyanakkor zenepedagógusként is komoly vállalásokkal teli évek legnagyobb sikerei? Milyen zenei palettát kínál a mindössze három állandó taggal és sok vendég énekessel működő társulat az egyre növekvő közönségnek?

– Valóban nehéz három taggal programot hirdetni. Hála Istennek huszonöt éve tanítok Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Huszonöt éve figyelem a fiatal tehetségeket, akik az opera tanszakról kikerülnek. Jó részüket magam is tanítottam. A három nagyszerű és stabil „saját” művész mellett ők azok, akik, jóllehet vendégként, de most már tizedik éve a pécsi operaprodukciók derékhadát adják. Csak félig valósult meg az álmom. Szerettem volna tizenöt-húsz frissen végzett fiatalt állandó tagként alkalmazni a meglévő három mellé. Tudatosan építettem volna fel a pályájukat, és egybefűztem volna a színház zenei koncepciójával. Így mindenki jól járt volna. Saját zenekart is szerettem volna, hiszen az európai színvonalú Pannon Filharmonikusok valamikor a színházé volt, és onnan kiválva épített nagyszerű nemzetközi karriert, szerzett hírnevet. Úgy gondolom, hogy egy olyan intézménynek, mint amilyen a Pécsi Nemzeti Színház, igenis jár egy saját zenekar. A fizető nézőszámot valóban sikerült alaposan megnövelnünk. A pécsi operatagozat az elmúlt majd tíz évben olyan operákat mutatott be, amelyeket a pécsi közönség még soha nem hallott. Ilyen volt például a Macbeth, Verdinekaz a műve, amit az ősbemutató után százhetven évvel játszottunk Pécsett. Vagy Massenet Manonja, amelyet Budapesten utoljára 1942-ben hallhatott a közönség. Új zeneműveket, operákat írattunk – Egy pohár víz, Antigoné, A vihar kapujában –, ezekből ősbemutatókat állítottunk színpadra. A budapesti Zeneakadémiával közös produkciót hoztunk létre, ifjúsági operaelőadásokat játszottunk. Folytatjuk is ezt a sorozatot, ősszel mutatjuk be Tallér Zsófia Mátyás király vándorúton című meseoperáját.

– Több interjúban esett szó a joggal országos hírűvé vált Családi Fesztiválról, és számos egyéb, a gyermekeket megszólító kezdeményezésről, amelyek – érzésem szerint – restaurálni szeretnék az ötvenes-hatvanas évek Pécsének minden anyagi szegénységünk ellenére is gazdag zenekultuszát. 

– A Családi Fesztivál eszméje rokon az alapítvány szándékával, amely a fiatalokat, a gyerekeket, a családokat igyekszik vonzani. Remek kezdeményezés. Egy ilyen fesztiválon szerettük volna bemutatni Tallér Zsófia meseoperáját, de sajnos a koronavírus-járvány keresztülhúzta a számításainkat. Valóban, én is emlékszem gyermekkorom hasonló élményeire. A 60-as évek kemény idők voltak. Remélem, nem lesz reneszánszuk. A rendszerváltással kinyílt a világ, kinyithattuk az ablakot, és reméltük, hogy tiszta és friss levegővel telik meg a szoba. Sok tekintetben így is történt. Azonban, ha arra gondolok, hogy mi vált kívánatossá, és az emberek túlnyomó többségének mi jelenti az értéket, okunk van alaposan elgondolkodni. Különösen, ha figyelmesen elolvassuk Mario Vargas Llosa Nobel-díjas író sorait. Íme: „A kultúra lehet kísérlet és elmélkedés, gondolat és álom, szenvedély és költészet, egyszersmind lehet bizonyosság, meggyőződés, elmélet és hit folytonos, elmélyült, kritikus felülvizsgálata is. De a kultúra nem távolodhat el a való élettől, az igazi élettől, a megélt élettől, amely, ha nem akarja a széthullást kockáztatni, sosem közhelyekre, fortélyokra, szofizmákra, játékokra épül. Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de úgy érzem, hogy elfojthatatlan játék- és szórakozáskultuszunkhoz mérhető óriási felelőtlenségünkkel olyan látványos, de fövenyre épített, törékeny várat csináltunk a kultúrából, amelyik az első széllökésre összedőlhet” (Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció). Nos, akárhányszor eszembe jut vagy olvasom ezt, kissé elkeseredek, és úgy érzem, vesztésre állunk.

– Minden színpadi, koncerttermi vagy akár média- és írói jelenlétéből nyilvánvaló, hogy nem „sztárnak” szegődött, hanem a méltó dolgok szolgálatában áll, élet- és emberszerető társunknak, a szó legnemesebb értelmében „zenei közmunkásnak” vallja magát. Ennek része az is, hogy a már említett pécsi jubileumi operagálán fontosnak tartotta a kézfogást a régi nemzedék még élő tagjaival. Hogyan, kikkel valósult ez meg?

– Kezdetben megpróbáltam elérni azokat a művészeket, akiknek pécsi kötődését ismertem. Volt néhány telefonszám, amelyeket félre is tárcsáztam. Aztán amikor a vonal másik végén megszólalt, és én megkérdeztem, te vagy az? S ő azt felelte igen, Dinikém, szia, miért hívsz, nos, akkor, igen, persze, ködösödik, homályosodik az ember szeme.

– Nem titok, hogy a Pécsi Nemzeti Színház, de voltaképpen az ország minden színháza és egyéb művészeti és kulturális intézménye, illetve művészeinek zöme nagyon nehéz helyzetbe jutott a vírus verte hónapokban. Baranyában aránylag kicsi volt a fertőzöttek száma. Remélhető ezek után egy lendületes folytatás?

– Igen! Terveink szerint augusztus elején elkezdjük próbálni a soron következő bemutatók darabjait. A munka persze eddig sem állt, Tallér Zsófia említett meseoperáját online próbáltuk. Ez a módszer újdonság ugyan, de kisebb kompromisszumokkal mégis gyümölcsöző. Hetente próbarendet készítek. Horváth Judit korrepetitor asszony „felzongorázta” a meseopera zenéjét. Ezt elküldtük az énekeseknek, ők megtanulták, a felvett anyagra ráénekelték a szólamukat, elküldték nekem, meghallgattam, ha hibát találtam benne, azt online konferenciabeszélgetésen tisztáztuk, ők korrigáltak, új felvételt küldtek. A szerepeket és a zenét elemeztük, megbeszéltük, Tallér Zsófia videoüzenete alapján formáltuk, és ez így megy már a veszélyhelyzet kihirdetése óta. Egy szó, mint száz, ha elkezdődnek a próbák, a szereplők kotta nélkül mennek színpadra. És ez bizony komoly hőstett.

– Véletlen ugyan, de nagyon szép és jelképerejű, hogy a szeptemberi nyitóelőadás éppen egy gyermekopera lesz, a Mátyás király vándorúton, amelynek sikert ígérő szövege és zenéje a gyermekopera műfajában is kiváló, Erkel Ferenc-díjas Tallér Zsófia munkája. Erről az alkotásról külön tudósítunk majd, de arra kérem, foglalja össze ennek a különleges próbahelyzete miatt nem mindennapi sorsú darabnak a fő értékeit.

– Igazi mese ez, amely Mátyás király legendáriumának részét képező történeteket dolgoz fel, és így olyan élményekhez, mesékhez, történetekhez kapcsolódik, amelyek talán nem idegenek a gyerekeknek. A szerepek remek figurák, a zene szellemes, amikor annak kell lennie és komoly, amikor arra van szükség, hangulatot, színeket, emberi alkatokat és helyzeteket rajzol. És nem utolsó sorban a maga eszközeivel tart életben, tesz színesebbé, járul hozzá egy legendás magyar történelmi alak híréhez.

– Végül egy zárókérdés, amely a személyessége ellenére talán elnézhető e sorok írójának, egy pécsi „tükének”. Hogy Önt idézzem: „…életem legnagyobb szerelme Pécs, a Pécsi Nemzeti Színház. Ez a város és ez a társulat mindent felülír.” Kérem, nevezzen meg néhány olyan, ezúttal a színházi élettől független pécsi helyszínt, épületet, utcát, akár mecseki helyet, amely különösen kedves Önnek, és amelyből minden időben erőt és derűt merít.

– Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen csak felsorolnám a székesegyházat, ahol jó párszor koncerteztem, vagy a Tettyét, ahol első pécsi portyám alkalmával laktam, vagy a Zsolnayt, a tévétornyot, a Kikelet éttermet, amelynek tövében apám túl korán exponált – bár nem tudom, akkor is Kikelet volt-e a neve –, vagy a Csontváry Múzeumot, ahol szubjektív tárlatvezető is voltam pár éve, a POSZT OFF programon. Egyébként ide havonta, kéthavonta járok. Sőt, koncerteztem is a Mária kútja Názáretben című Csontváry-kép előtt. De inkább az élet maga jelent nekem sokat Pécsett, az utcakövek, amelyekben olykor megbotlom, a pincér, aki azt mondja: igazgató úr, ne igyon a kávéautomatából, inkább csinálok magának egy finom ristrettót, az újságos, amikor azt mondja: örülök, művész úr, hogy itt van Pécsett. De első számú gyönyörűségem, gyötrelmem, a színház, úgy mindenestől, ahogy van.

Fotó: Kiss Hédi

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata a 2020. június 7-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.