A boldog költő – Harsányi Lajos önarcképe és válogatott versei

Harsányi Lajos (1883–1959) a két világháború közötti korszak nagy papköltő-triászának harmadik tagja volt, Sík Sándor és Mécs László mellett, ám az utókor a pályatársakhoz képest méltatlanul elfeledte. Ezt a hiányosságot igyekszik kiküszöbölni ez a könyv, amely a költő önéletírása mellett a modern irodalomtudomány szempontjai szerinti versválogatást ad közzé – lévén az utolsó Harsányi-antológia 1943-ban látott napvilágot.

Harsányi Lajos Nagyigmándon született, egy tizenkét gyermekes családban; édesapja irodatiszt volt, édesanyja apai ágon kismenesi származású. Nyolcéves koráig kántortanító apai nagyapja nevelte. A nagyigmándi és bábolnai gyermekévek, majd a papi szeminárium elvégzése után Harsányi Lajos, már felszentelt papként, a Széchenyi, majd az Eszterházy családoknál lett nevelő. Így alkalma nyílt európai körutakra és arra is, hogy bekapcsolódjék a főváros irodalmi életébe.

A Napkirály rokona című, 1911-ben megjelent harmadik kötete tette országosan ismert és elismert költővé. „Ezzel a kötettel lettem úgynevezett beérkezett író, akit már nemcsak a katolikus közösség, hanem az egész ország művelt olvasója tudomásul vett és Kosztolányi meg Juhász Gyula mellé állított” – írja.

Az 1919-es kommün idején Győrbe visszakerülvén Harsányi Lajos mentette meg a kommunista rezsimtől a leltározás ürügyével kifosztani próbált székesegyházi kincstárat. A Dunántúli Hírlap szerkesztőjeként politikai szerepet is vállalt az első világháború után, ezért a kommunisták néhány napra bebörtönözték. Mivel egészségi állapota megromlott, egy nyugalmas vidéki plébániára kérte magát. Így került Rábapatonára, ahol húsz évig szolgált. Patonán azonban elvesztette kapcsolatát a pesti irodalmi közeggel, működése Győrre korlátozódott, ahol ugyan aktív irodalmi élet zajlott – vele mint a Kisfaludy Társaság elnökével a középpontban –, a korábbi, költőt éltető és megtartó miliő hiánya egyre inkább megmutatkozott művein. Erős szociális érzékenysége verseiben olyannyira jelen volt, hogy amellett, hogy a kommunista bélyeget aggatták rá – például a Három munkanélküli balladája győri vagongyári előadása után –, izgatás vádjával el is ítélték, és a letöltendő szabadságvesztést csak püspöke közbenjárására kerülte el. A történteket így idézi fel: „Engem úri osztály elleni izgatás miatt fogházra ítéltek. Istenhitem mindig szilárd volt. De szociális világszemléletem forradalmi volt. Jósoltam, jövendöltem, fenyegettem. Jönnek a barbárok, A nagy kísérő, Contra bellum és hasonlók szociális világot sürgettek."

Részben Prohászka és Ady szellemi és költői ösztönzésére Harsányi a magyar katolikus irodalom megújításának kezdeményezőjeként lépett fel, és ennek tudatában írta – az asztalfióknak, de mégis a majdani megjelenés reményével – az 1950-es években önéletírását. Neki köszönhető a nádi világ, a Fertő és a Hanság felfedezése a magyar irodalom számára, de tudatosan törekedett a fiatal pályatársak – így Tűz Tamás – felfedezésére és támogatására is.

Az önéletírásból kiderül: Harsányi Lajosnak sokszor kellett megvédenie katolikus körökben kettős hivatását, a papit és a költőit, attól függően, honnan érte a támadás. Sokan ismerték verseit, de költői hivatását nem tartották összeegyeztethetőnek a papi hivatással, különösen a második világháborút követő években. „Amikor Mindszenty József még veszprémi püspök korában meglátogatott, ő is azt kérdezte: Hogyan férnek össze a Múzsák a tehenekkel? A pálma lába is trágyában áll! – válaszoltam a későbbi bíborosnak. És húztuk az igát tovább Nagy Vencellel” – írja egy helyütt. Más alkalommal így emlékszik: „Azt hiszem, Csernoch János hercegprímás tapintott az igazságra, mikor A boldog költő című verseskötetem megjelenésekor azt írta, hogy valószínűleg azért merem magam boldognak nevezni, mert a pap sohasem hasonlott meg bennem a költővel. Valóban a papi küldetés kegyelme az, mely a boldogtalanság emésztő tüzét templomi örökméccsé szelídíti.” Harsányi Lajosnak az irodalom a szenvedélye volt. „Nem lettem poeta doctus, mint Sík vagy Babits, de a költői szépségek mindig izgattak és lekötöttek.” A Szentírásban pedig „kimondhatatlan gyönyörűséget” talált, főleg Jézus példabeszédeiben, az ég madarairól, a mezők liliomairól szóló, az isteni gondviselést érzékeltető szavaiban. Szerinte „ezért az egy példabeszédért is érdemes lett volna Jézusnak megszületnie. És meghalnia azért az isteni mondásért: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkét elveszti!”

Harsányi Lajos Önarcképében így emlékszik poétai hivatására: „Költő voltam, nem a társaság kedvence. Nem bírtam a hangoskodást, a humoros hangadókat. Titkokat kutattam a nagy és kis világban, a természetben és az emberben.” Ugyanitt papi hivatásáról úgy fogalmazott, hogy arról nem kíván szólni, hanem Istenre bízza annak megítélését. „…én nem egyházi költő akartam lenni, hanem katolikus modern költő, aki tízmillió magyarnak akar művészi értékű verseket nyújtani. (…) Nem papoknak és apácáknak akartam írni. Az egész katolikus magyarságnak.” A két hivatás harmonikus összekapcsolására, szintézisére törekedett. Önmagát így jellemezte: „Nem voltam se szent, se szörnyeteg… Ember voltam, akiben sokszor egymás mellett aludt egy halvány angyal és egy piros nyelvű ördög. Nem voltam aszkéta, de nem voltam bizarr bűnök rabja sem. Nem koszorúztak világköltővé, mint Petrarcát és nem akasztottak fel, mint Villont. Ember voltam.”

Remélhetőleg ez a kiadvány segít újra felfedeztetni Harsányi Lajos irodalmi munkásságát, aki regényíróként is jelentőset alkotott, többek között Szent Imréről, I. Szent Lászlóról, Árpád-házi Szent Erzsébetről írt könyveket.

A boldog költő – Harsányi Lajos önarcképe és válogatott versei
Győri Egyházmegyei Levéltár
szerkeszette: Csillag Dóra és Vajk Ádám

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír