A csend két szárnya – Arvo Pärt 85 éves

Kultúra – 2020. szeptember 12., szombat | 9:01

1935. szeptember 11-én született Arvo Pärt, a hatalmas tekintélyű észt zeneszerző, az egyházi zene és a vallási ihletettségű zeneszerzés legkiválóbb kortárs alakja, aki 2010-ben visszaköltözött Észtországba, és többnyire visszavonultan él.

Egyedi hangvételű zenei stílusát a kis harang jelentésű latin szóról tintinnabulinak nevezte el. Arvo Pärt, aki felnőtt fejjel belépett az ortodox egyházba, ma már ritkán szólal meg, interjúkat is ritkán ad. Alább egy 2014-es beszélgetésből idézünk.

Az idő olyan számunkra, mint a saját életünk ideje. Időleges és átmeneti. Van, ami időtlen: az örök élet „ideje”. Az örök. Isten életideje. Ezek persze mind emelkedett szavak, és ezért, akárcsak a Napba, nem igazán tudunk egyenesen belenézni a fényükbe.

Az intuícióm azonban azt mondja, hogy az emberi lélek mindkettővel szoros kapcsolatban áll: az idővel és az örökkévalósággal egyaránt.

Hogyan éljünk úgy az időben, hogy az örökkévalósághoz is kapcsolódjunk? Ez mindannyiunknak óriási feladat.

A csend olyan a zeneszerzőnek, mint a tiszta vászon a festőnek vagy a tiszta fehér papírlap a költőnek. Tabula rasa. A csend egyrészt olyan, mint a termékeny talaj, amely mintegy a mi alkotótevékenységünkre, a mi magvunkra vár. Másrészt nagy-nagy tisztelettel is kell közelednünk a csendhez.

És amikor a csendről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy úgyszólván két szárnya van: a csend egyrészt az, ami rajtunk kívül van, másrészt bennünk is létezik.

A lelkünk csendje, amelyet meg sem érint a külső nyüzsgés, sokkalta fontosabb a másiknál, de megvalósítani is sokkal nehezebb.

Hogy a zene közelebb visz-e Istenhez? Persze, kétségkívül! Azt hiszem, annyi isteni erő és szépség van a zene lényegében, hogy akinek van füle, hallja csak meg…

És hogy van-e társadalmi felelőssége a zenének? Az ember társadalmi felelőssége abban áll, hogy felelős Isten és saját lelke színe előtt. Ha ez a kettő rendben lenne, akkor a társadalmi felelősség magától működne. Ha azonban valaki a társadalmi szempontokkal kezdi, nem tudhatja, hova lyukad majd ki, és mi lesz a jószándékaiból. Azt hiszem, a legtöbb ember nem akar rosszat. A világ mégis tele van rosszal. Ha a társadalmi cselekvésnek nincs isteni dimenziója, és minden megmarad kizárólag emberi szinten, akkor el kell fogadnunk, hogy olyan a világ, ahogyan ma kinéz.

Forrás és fotó: Vigilia szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria