A Cziffra-emlékév margójára – Beszélgetés Dráfi Kálmán zongoraművésszel

Kultúra – 2022. május 28., szombat | 19:05

Dráfi Kálmán Liszt Ferenc-díjas zongoraművész 1977 óta tanít a Zeneakadémián, tíz éven át a Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékét vezette. Karrierjének fontos állomása volt a Cziffra György által alapított senlis-i Liszt Ferenc Auditórium, amelynek vezető tanára volt. A Cziffra György-emlékév kapcsán a nagy elődről, valamint saját pályafutása kihívásairól és szépségeiről beszélgettünk.

– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem második emeletén ülünk, a VI. számú tanteremben. Mit jelent Önnek ez az intézmény?

– A Zeneakadémiára 1970 júniusában felvételiztem, a Bartók konzervatórium (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziuma – a szerk.) elvégzését követően. Tizennégy évesen nyertem felvételt, én voltam a legfiatalabb növendék. A tanulmányaimmal 1975-ben végeztem, 1977-től, tehát huszonkét éves koromtól pedig Kadosa Pál és Bächer Mihály tanársegédjeként működtem itt. A köztes két évben Moszkvában tanultam, a Csajkovszkij konzervatóriumban. Hazatérve a pályámat tanítással folytattam, így a kapcsolatom a Zeneakadémiával immár negyvenöt éves múltra tekint vissza. Talán fogalmazhatok úgy, hogy ez nem is a második, hanem valójában az igazi otthonom. Itt nőttem fel, itt váltam művésszé és tanárrá, s egy évtizeden át a zongora tanszak vezetője voltam.  

– Mikor vált világossá, hogy zenei pályára lép?

– Ez elég korán eldőlt. Ha mondhatjuk így, zenészcsaládból származom, a zene szeretete és értése mindkét ágon jelen volt nálunk. Édesanyám családja Erdélyből való, Aradról jöttek Magyarországra a világháború után, míg a Dráfi család Érsekújvárról érkezett. Édesapám pozsonyi születésű volt. Berlinben járt iskolába, de onnan a kitelepítések után Budapestre költöztek. A szüleim már itt találkoztak, így én tősgyökeres budapesti vagyok.

Az Erdélyből és a Felvidékről hozott kultúra – s különösen a zenei kultúra – része volt a családi hagyományainknak. Ez gazdag és értékes örökség. 

Édesapámnak volt egy jazzkvartettje. Sokat próbáltak, a mi otthonunkban is. Apám hegedült és szaxofonozott, de a nappalinkban állt egy pianínó is. Sokszor meghallgattam a próbákat. Szerettem nagyon, s kicsit értettem is, mert édesanyám jóvoltából hároméves koromtól zeneóvodába jártam, ugyanis viszonylag hamar kiderült, hogy jók a zenei képességeim, és abszolút hallásom van. Édesapám ezen felbuzdulva a kezembe adta a hegedűt, ez azonban szörnyű eredménnyel járt: azt sem tudtam, melyik oldalán, hogyan fogjam. Amikor aztán a zongorához totyogtam, kiderült: a zenei irány nem tévedés, csak éppen a hangszert kell jól megválasztani. Négy és fél éves koromban már a televízióban játszottam, Varga Károly rádiós-televíziós zenei szerkesztő, nevelő Zenekedvelő Gyerekek Klubja című műsorában. Gyerekként persze sportolni is szerettem, s ha nagyon erős nem is, de ügyes és fürge voltam. A foci például nagyon jól ment. Hiába, ferencvárosi gyerek voltam, jobbszélsőként még a Fradi kölyökcsapatában is játszottam. Tízévesen végül bekerültem a Bartók konziba, s ezzel el is dőlt, hogy a zene az én utam.  

– Ha mondhatjuk így, Ön Liszt Ferenc és Cziffra György örököse, zenei hagyatékuk őrzője és továbbadója.

– A Bartók konziban a zongoratanárom a tanszak akkori vezetője, Vásárhelyi Magda (Szegedi Anikó zongoraművész édesanyja – a szerk.) lett, aki kiemelkedő tanáregyéniség volt. Már bőven a Zeneakadémia tanára voltam, amikor kiderült számomra, hogy az életemre a későbbiekben nagy hatással lévő Keéri-Szántó Imre Cziffra Györgynek és Vásárhelyi Magdának is mestere volt.

– Ha már a zenei gyökereket említi, azok az Ön esetében láthatóan igen meghatározóak, ugyanakkor szerteágazók is.

– Igen, ez egy egészen különleges és egyedülálló hálózat. Az intézményt, amelynek az egyik tantermében most beszélgetünk, s amelyben életem jelentős részét eltöltöttem, Liszt Ferenc alapította. Ez ismeretes. Azt azonban, hogy az alapító hazai zenei öröksége mennyire sokrétű és gazdag, nem feltétlenül tudjuk. A Zeneakadémia első zongoratanára – Liszt felkérésére – Thomán István zongoraművész, Liszt egyik kedvenc magyar növendéke lett. Kettejük nevéhez fűződik a professzionális hazai zongoraoktatás elindítása. Thomán-tanítvány volt a már említett Keéri-Szántó Imre, ahogyan később Dohnányi Ernő is, aki kora egyik legkiemelkedőbb zongoraművészévé vált a két világháború között. A világ a legnagyobb Beethoven-játékosként tartotta számon. Dohnányi Ernő keze alól került ki később Fischer Annie.  Bonyolult és szövevényes ez, mégis fontos látni a közös eredőt. Óriási ajándék, hogy művészi pályafutásomat az imént említett nevek fémjelzik. Mindegyiküktől tanulhattam valamit. A nagy elődök hagyatéka, a Cziffra Györggyel közös zenei örökségű Keéri-Szántó Imre, s időnként a Fischer Annie-val közös órák az én szemléletemet, technikámat, előadásmódomat is meghatározták. A Zeneakadémián kamarazenét is tanultunk. Itt is fontos neveket kell megemlítenem: az egyik mesterem Kurtág György, a másik pedig a Weiner Leó-növendék Mihály András volt.

– És akkor még csak a hazai szcénáról ejtettünk szót…

– A ’70-es években, tizenhét évesen alkalmam nyílt volna megmérettetni magam egy párizsi zongoraversenyen, de bevonták az útlevelemet. Hogy pontosan miért, az sosem derült ki. Volt azonban úgynevezett piros útlevelem. Így amikor 1975-ben elvégeztem a Zeneakadémiát, Kovács Dénes akkori rektor révén – aki egyébként kiváló hegedűművész volt, több szonátakoncertjén is a partnere lehettem Budapesten és vidéken egyaránt – ki tudtam menni továbbképezni magam Moszkvába, a Csajkovszkij konzervatóriumba, amely ebben az időben a világ egyik vezető zenei intézményének számított. Tanárai sorában ott volt többek között David Fjodorovics Ojsztrah, a 20. század egyik legnagyobb hegedűművésze, az ugyancsak hegedűművész Oleg Kogan vagy Msztyiszlav Leopoldovics Rosztropovics gordonkaművész és karmester. Bella Davidovics osztályába kerültem, aki tizenöt esztendős volt, amikor 1949-ben Varsóban Halina Czerny-Stefańskával megosztva elnyerte az első díjat a IV. Nemzetközi Frédéric Chopin Zongoraversenyen, majd nem sokkal később egy, a Szovjetunióban rendezett másik megmérettetésen az akkor már világhírű Emil Grigorjevics Gilelszt is maga mögé utasította. El lehet képzelni, micsoda káprázatos művész volt ő is. A vele való találkozás és munka nagy ajándéka az életemnek. Túl sok lehetősége nem volt az akkori Szovjetunióban, így pár évvel később emigrált. Először Izraelbe, majd később Amerikába, New Yorkba ment, ahol a Juilliard professzora lett. Egészen elképesztő dolog volt akkoriban, hogy ilyen művészeket közelről láthattam zenélni, dolgozni, tanítani. Vele kapcsolatban érdemes megemlíteni azt is, hogy Szergej Rachmaninov növendékének a növendéke volt. Hazai és külföldi mestereim együttesen esszenciáját adták mindannak, amit az európai komolyzenéről tudni kell és lehet. Én aztán a tőlük kapott tudást mind magamba szívtam, a sajátommá tettem, és haza is hoztam, hogy növendékeimnek továbbadhassam, és művészként a játékomban kamatoztassam.

– Nem tűnik könnyed örökségnek mindez. Sosem volt teher ilyen nagy nevek árnyékában felnőni, majd saját hangon megszólalni?

A régi magyar liszti iskolának pontosan az a legfantasztikusabb tulajdonsága, hogy nemcsak engedi, valójában meg is követeli a saját egyéniség kibontakoztatását. Ez régen is igaz volt, és ma is az.

Dohnányi és Keéri-Szántó két teljesen különböző személyiség, noha nagyon jó barátságban voltak egymással. Ugyanez vonatkozik Fischer Annie-ra és Cziffra Györgyre is. És itt szeretnék eloszlatni egy általános hiedelmet. A köztudatban Cziffra hatalmas virtuózként él, míg Fischer Annie-nak a finomságát, az érzékenységét szokás kiemelni. E két szerepkör ugyanakkor joggal meg is fordítható, mert noha karakterük eltérő volt – Cziffrának roma származású művészként mindig inkább a tüzes temperamentuma került előtérbe, míg Fischer Annie a nőiességet, az intellektualitást és az eleganciát testesítette meg –, művészként, játékukat tekintve bármikor szerepet cserélhettek: mindketten képesek voltak bármelyik attitűdöt felmutatni. Így én leginkább hálás vagyok, hogy mindkettőjüktől tanulhattam valamit.

– Miként viszonyul egymáshoz az életében a művészlét és a tanítás? Hogyan egyezteti össze a kettőt?

– Ha nagyon röviden akarok válaszolni, akkor azt mondhatom: sehogy. A művészlét és a tanári hivatás nem magától értetődően fonódik össze. Jó példa lehet erre Cziffra György és Fischer Annie is. Mindketten egyedülálló művészegyéniségek voltak. Tanítani is szerettek, de módjával, inkább csak kedvtelésből. Abban a pár órában, amelyben bevilágították a zongoristanövendékek pályáját, olyasmit adta át nekik, mint senki más. De az a fajta kitartás, türelem és pedagógiai ambíció, amely egy tanár számára elengedhetetlen, nem volt meg bennük. Az ő útjuk más volt. Fischer Annie 1971-ben, a Liszt–Bartók Nemzetközi Zongoraverseny döntőjében, a rektori páholyban ülve hallott engem először zongorázni. Tizenöt éves voltam. Ekkor döntötte el, hogy órákat ad nekem. Ezután hosszú ideig foglalkozott velem, de ezek inkább exkluzív alkalmak voltak, nem pedig annak a kitartó és sokszor egysíkú munkának a részei, amellyel egy tanár vezeti a növendékét a hétköznapokban a művésszé válás útján. Viszont minden találkozásunk kétségkívül kivételes lehetőséget jelentett a fejlődésre. Cziffra Györggyel később, már gyakorló művészként ismerkedtem meg. 1985-ben lemezszerződést kaptam Franciaországban egy Liszt-album elkészítésére. Akkor találkoztunk, s azon a nyáron sokat zenéltünk együtt. Így történt, hogy felkért, legyek a senlis-i zongoraakadémiájának vezető tanára.

Szívén viselte a tehetségek felkarolását és a növendékek művészi útjának egyengetését, de ő sem volt tanár típus.

A figyelmét és a kezét mindvégig az intézményen tartotta, lelki és szellemi atyja volt az akadémiának, ám a mindennapi teendők elvégzése az én feladatom volt. Én pedig nagyon szerettem ezt, a tanítás a véremben van, s ezt már tizenévesen is éreztem és tudtam.  A Zeneakadémián is erre figyeltek fel egykori tanáraim, és nem tévedtek. A világ számos pontján tanítottam és tanítok ma is, Japánban, Amerikában is meg-megfordulok. Végtelenül büszke vagyok a tanítványaimra, közülük sokan mára nemzetközi hírnevet szereztek a művészetükkel. A Cziffra György-emlékév megálmodója és művészeti vezetője, a ma már Liszt- és Kossuth-díjas Balázs János is volt növendékem. Miklósa Erika Kossuth-díjas operaénekessel és Becht Erika zongoraművésszel, aki elnyerte a Cziffra Fesztivál Életműdíját, évek óta tavaszi mesterkurzusokat tartunk a fejlődni vágyó művészeknek. Ebben a kezdeményezésben is főként tanárként veszek részt. 

– A tanítványoknak ma nehezebb a dolguk, mint az Ön nemzedékéhez tartozóknak volt?

– Bizonyos szempontból talán igen. Ez már egy új világ, egészen más csatornái vannak az érvényesülésnek. A tér és az idő akadálymentesítése révén felgyorsult minden: ma sokkal hamarabb válhat ismertté egy művész bizonyos platformok segítségével. Ugyanakkor a sok közül kiemelkedni nehezebb lehet, hiszen ahhoz igazán kimagasló teljesítményt kell felmutatni. De ahogyan a mi generációnk felvette a kesztyűt az akkori körülmények között, úgy a mai fiatalok is alkalmazkodnak. Majd az idő eldönti, ki alkotott maradandót. Inkább hangszert vegyenek a kezükbe a fiatalok, mint fegyvert. Hiszek abban, hogy zenészeik révén a népek erkölcsi tartást nyerhetnek, kultúrájuk őrzésével és ápolásával pedig egészséges identitást.

A zene kötőív közöttünk. Olyan dimenzióban kapcsolja össze az embert a másik emberrel, ami túl van az országhatárokon és az egyéni érdekeken.

Koncerttermeinkben meghallgatjuk a kínai, japán, amerikai, orosz művészeket, és a magyar közönség tapsol, mert megérti a közös nyelvet. Ahogyan a világot járó magyar művész is bárhol otthon lehet, hiszen közös kincsünk van, amit együtt őrzünk és örökítünk tovább.

– És mi a helyzet Dráfi Kálmán zongoraművésszel?

– Amikor az embernek koncertje, szólóestje van, olyankor figyelemben és lélekben is efelé kell fordulni, teljesen odafókuszálni, hogy minden energiát és intenzitást a felkészülésre és az előadásra lehessen fordítani. Koncertek idején én is ezt teszem. Aztán visszatérek a tanításhoz. Egyszer Jakobi László, Grigorij Szokolov hazai menedzsere elhozta hozzám az orosz zongoraművészt, amikor Magyarországon volt fellépése. Van otthon egy New York-ból hozott, kiváló Steinway koncertzongorám, s mivel Szokolov csakis ilyenen hajlandó játszani, így nálam gyakorolt. Egy beszélgetésünk alkalmával elmondta, neki eszébe sem jutna tanítani. Nem sokan tudják ezt a kettőt párhuzamosan csinálni, hiszen a két tevékenység egészen különböző lelki karaktert kíván. Én mindkettőben otthonosan érzem magam. Tanítás nélkül nem lenne kerek az életem.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Merényi Zita  

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria