A fénnyel is festő – Marjanovic Straja műhelyében a megérdemelt hivatásról

Érdekes volt visszanézni az alkotás folyamatának állomásait és a technikai fogásokat megörökítő fotókat, újraolvasni a téma iránti elkötelezettségről, felelősségérzetről tanúskodó gondolatokat, amelyek iránya és érvénye az elmúlt majd két évtizedben sem változott. Sőt, időközben az élettapasztalattal, a különböző nemzetközi kitérőkkel csak tovább érlelődött, mélyült, árnyalódott, gazdagodott az életmű, amelyről – a restaurálásokon túl – hű tükörként tanúskodnak a saját tervezésű és kivitelezésű „üvegfestmények”.

Míg tizennyolc évvel ezelőtt elsősorban a szakmai fogásokra összpontosítottunk, most a művészi pályakép felvázolására kértem a zombori születésű mestert. Az persze elkerülhetetlen, hogy ez esetben is a tradíciótól, e hivatás sok évszázaddal ezelőtt kialakult – ma már szinte anakronisztikusnak tűnő – látásmódját felidézve indítsuk a beszélgetést. Összevetve, párhuzamba állítva a realitással és a jelen kihívásaival.    

– A mai műhelyekben a szakma inkább a modern üveg felé hajlik, én kezdettől a tradicionális alapokat képviseltem. Az innováció, a modernizálás csak akkor működik, ha megvannak az eredeti, kipróbált technikai alapok. Mostanában számos új módszert alkalmaznak, amelyek időtállósága még nem igazolódott. Ezeket nem preferálom. A restaurálásnál eleve muszáj tisztában lenni a klasszikus ismeretekkel, amelyek viszont manapság egyre inkább a homályba vesznek. Miért? Egyrészt a kereskedők olyan termékeket, anyagokat forgalmaznak, amelyek nem alkalmasak a hagyományos megoldások képviseletére. Másrészt ebben a szakmában a gyors betanítás működik; olyanok is vállalnak munkákat, akik nincsenek igazán felkészülve. Sok javításon látszik, hogy nem megfelelő módszerrel kivitelezték. Nem érzem etikusnak az ilyen munkát. Ráadásul a műemlékvédelem sem tudja kellőképpen kontrollálni, mert a képviselőik sincsenek feltétlenül tisztában e műfaj kívánalmaival.

– Egy olyan alkalmazott művészetről van szó, amelynek – akárcsak például a harangöntésnek, az orgonakészítésnek vagy az ikonfestésnek – egészen speciális kötöttségei, kívánalmai vannak. Ma már egyre kevesebben vállalják ezeket a kihívásokat. Az üveg esetében mit tudtak a műfaj legnagyobb képviselői, amivel máig is hatnak?

– Sajnos világtendencia lett a műhelyek bezárása. Ahhoz, hogy valaki megszerezze az emlegetett szakmai alapokat, éveket kellene olyan műhelyben dolgoznia, ahol jól ismerik és gyakorolják a hagyományt. Voltak és vannak egyedi próbálkozások. A világszerte ismert és nagyra becsült Louis Comfort Tiffany munkáinak különlegessége annak idején a módszerében, az üveggyártás technikájában rejlett. Megtalálta a módját, hogy apró üvegekből kisplasztikákat, gyönyörű lámpákat készítsen. Később persze ezt is kommercializálták, a mai technológiát felhasználva tömegesen kezdték utánozni, másolni. De ez addig volt igazi művészet, amíg a Tiffany készítette. Utána már csak tömeggyártásról beszélhetünk. Nálunk a magyar szecessziót képviselő Róth Miksa nem gyártotta, hanem használta a Tiffany-féle üvegeket. Már Róth Miksa édesapja is üvegekkel foglalkozott, Németország területéről hozták magukkal az ottani tradíciót. Nagy műhelyek voltak kint: Münchenben a Zettler–Mayer, Bécsben Carl Geyling. Róth Miksa, Kratzmann Ede és más századfordulós magyar műhelyek javarészt e német technikát képviselték. Olyan színvonalon dolgoztak, hogy a munkáik manapság is szinte tökéletes állapotban vannak. Rendre tapasztalom a restaurálásukkor. Csak az ólmot kell cserélni. Lényegében örök életűek. A technikán túl a magyar „kézírás”, a magyar jegyek, jellegzetességek jól elkülöníthetők a szecessziós üvegművészetben. Gyönyörű, egyedülálló alkotások születtek. Majdnem mindegyik magyar műhely munkáiból renováltam már valamit. Csodálom őket. Magam is tervezek ablakokat, és nagyon elismerem a régi mestereket. Megilletődöttséggel és alázattal végzem a javításokat. Számomra ugyanolyan öröm visszaadni a fényüket, mint amikor a saját terveim szerint kivitelezek egy ablakot.   

– Elsősorban festőnek vagy üvegművésznek tartja magát? Egyáltalán szétválasztható a kettő? És melyik volt előbb?  

– Akkor különleges egy műhely, ha a kreátor ismeri az üveganyagokat, és fest is. Korábban ez általában nem így működött. Egy manufaktúrában valaki kitalálta, más megrajzolta, megint más elkészítette az ablakot. Aki festett, nem érezte teljes mértékben az üveg lehetőségeit; aki tervezett, nem tudta, hogy festészetileg mi lehet az elérhető esszenciális csúcs. Ezért kompromisszumokat kötöttek. Zsellér Imre volt azon kevesek egyike, aki grafikus, üveg- és mozaikművész is egy személyben.

Nálam a festészet volt az első szerelem. Ötévesen beleszerettem Renoir félaktos képeibe, elvarázsoltak a gyönyörű színei. Rögtön tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom. Autodidakta módon kezdtem rajzolni.  Üveges véletlenül lettem. A lakásunk erkélyén széthasadt egy hatalmas tábla. Az apám rendelt helyette egyet, de rossz méretben, nagyobb volt a kelleténél. Nem tudtuk levágni, eltört. Kudarcot vallottunk. Aztán egyszer egy művészettörténeti könyvben a chartres-i katedrális ablakairól készült képeket nézegettem, és elkezdett foglalkoztatni, hogyan tudták ezt megcsinálni, miként vágták ki hozzá az üvegeket. Zombori vagyok, és nagy szerencsém, hogy több mint száz éve ott működött Jugoszlávia legrégebbi üvegműhelye. Éppen munkatársakat kerestek. Harminchatan pályáztunk, én voltam a legfiatalabb. És ott maradtam. Szoros kapcsolat szövődött a mesteremmel, Stanisic Milánnal. Budapesten együtt kezdtük el 1993-ban a Gellért Szálló lépcsőházi üvegablakait. Esetemben így ötvöződött e két dolog: a festészet és az üvegmunka. De párhuzamosan, külön is művelem mindkettőt. A restaurálásnál nagy előnyöm, hogy másolással tanultam. Többek között Renoir, Monet, Caravaggio, Vermeer, van Gogh műveit követtem.

– Mi kellett ahhoz, hogy végérvényesen e szigorú életformát, teljes elköteleződést igénylő, kevesek által művelt hivatás mellett döntsön?

– Megtanultam átlátni a folyamatokat. Kezdve a pszichológiájától, onnan például, hogy milyen hangulat, lelkiállapot szükséges az elinduláshoz. Az üveg sajátos látásmódot igényel. Ismerni kell az ikonográfiát; a lehetőségei kötöttebbek a hagyományos festészethez képest. Tizenöt éves korom óta, harminckét éve foglalkozom ólomüvegekkel, ami azt jelenti, hogy minden tekintetben megtanultam „olvasni” őket. Emlékszem, hogy amikor levettünk egy száznyolcvan éves üveget, milyen különleges illata volt.

Számomra megtiszteltetés egy ilyen alkotást kivenni, megjavítani, felújítani és visszahelyezni. Miközben ott lehetek egymagamban Istennel.

Sokat másoltam és sokat restauráltam. Az ember fokozatosan rájön, hogy milyen üveget használtak az elődök, hány fokon égették, milyen módszerrel vitték fel a festékanyagokat… Ezt a tudást csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Az ólomüveg a második világháború után ötven évig burzsoá műfajnak számított itthon, a műhelyek nem fejlődtek, sőt elsorvadtak. Mi Zomborban szerencsések voltunk. 1992 óta dolgoztam a mesteremmel. Egy közös munkánkkal már akkor első díjat nyerünk az Egyesült Államokban az ötlet és a minőség kategóriában. A Stanisic-műhely tagja lett az amerikai ólomüveg szövetségnek (SGAA). Számomra is Amerika volt a cél, végül Budapesten maradtam. Ember tervez, Isten végez.  

– Melyek voltak a legfontosabb restaurátori és egyéni munkái?

– Megbízásaim jelentős része Vas megyéhez kötődik. Technikailag és méretét tekintve a legnagyobb kihívást a kőszegi Jézus Szíve-templom ablakainak – összesen mintegy 320 négyzetméternyi felületet érintő – felújítása jelentette. A neogótikus épületet bécsi mesterek tervezték és kivitelezték. Az üvegablakok a már említett Geyling műhelyéből valók. 1893-ban Carl Geyling unokaöccse, Rudolf Geyling készítette, aki ismert bécsi akvarellfestő volt. Nem sajnálták az anyagot, a legjobb technikát alkalmazták, ezért maradhatott meg a lehető legtökéletesebb formában az üveg, a festés szinte egyáltalán nem sérült. A templomban egyedül az oltár mögötti ablak volt a Forgó és Társa műhely munkája. Itt lehetett igazán jól megfigyelni a Geyling és a Forgó műhely festészeti különbségeit. Grafikailag, mondhatni, ugyanolyanok, de technika szempontjából az utóbbin jobban látszottak a kopások, kagylósodások, itt-ott tönkrement a festék. Kőszeg belvárosában az egymás mellett álló Szent Jakab- és Szent Imre-templom ablakait magam terveztem. Büszke vagyok arra, hogy ilyen patinás, történelmi jelentőségű helyeken dolgozhattam. Mindezek előtt a legimpozánsabb restaurálásom a szegedi zsinagóga Róth-műhely által késztett kupolája volt.

– Mondhatjuk, hogy a saját tervezésű alkotásai közül eddigi főművei Szombathelyen, a 2005-ben felszentelt szőllősi Jézus Szíve-templom hatalmas ólomüvegei?

– A háromszög formájú központi ablak tizenegy méter magas. Úgy tudom, a második világháború óta technikailag és anyaghasználat tekintetében ez volt a legkiemeltebb és legnagyobb volumenű munka itthon. Léteztek előzetes tervek, de végül az akkori plébánossal és a püspökkel konzultálva lettek meghatározva az ablakok témái. A kivitelezést teljesen rám bízták, szabad kezet kaptam. Csak Lamberts-üvegeket használtunk. A Lamberts a világ elsőszámú, egyik legrégibb üveggyára. Körülbelül ötezer színárnyalattal dolgoznak. Az egyetlen cég, amelynek ilyen széles és gazdag palettája van.

Szombathelyen harminchét különböző színárnyalatú üveget alkalmaztam, festettem a kompozíciók kidolgozása során. Talán nemcsak én gondolom, hogy csoda lett a végeredmény. De hát az örökkévalóságnak szántuk.

Remélem, hogy a jövőben máshol is lesz igény új templomablakokra.

– Autonóm alkotó, akit – ahogyan az életben – a szent és a profán egyaránt megérint, megihlet. Saját indíttatásból, festőként hogyan választ témát?

– Nálam a téma mindig utólag születik. Az embernek vannak emlékei, pillanatnyi élményei, esszenciális tapasztalásai. Az érdeklődésem folyamatosan változik, sok minden megtetszik, megérint, aztán ezekből lesz valami. Gyakran összekötöm az általam szeretett dolgok attribútumait, amelyeket egy csendéletben, egy tájképben, egy női aktban vagy éppen egy szent alakjában jelenítek meg. Mindegyik szép. Ha evangéliumi jelenetről van szó, hívőként azt szeretném, hogy mások számára láthatóvá tegyem azt, amit én látok.

Mert mi a művész feladata? Egy művész úgy él, hogy megnyitja a mellkasát, a szívét. Engedi, hogy minden beáramoljon oda, ahol aztán az a sok minden renddé alakul.

Majd ezt a rendet adja vissza a nézőnek, hallgatónak, olvasónak. Mindegy, hogy íróról, zenészről vagy festőről van-e szó, csak a kifejezés eszközeiben van különbség. Definiáljuk, rendszerbe rakjuk és közvetítjük mindazt, ami a világnak alapvetően bonyolult. Úgy használjuk a témákat, az attribútumokat, hogy aki ránéz a munkánkra, az a sajátjának érezze. Pontosan olyannak lássa, amilyennek szeretné. Egy művész kapcsolattartó, közvetítő, aki úgy egyszerűsít, hogy ezáltal mindent érthetővé tesz a másik számára.

– Vannak tanítványai?

– Tartottam tanfolyamokat. Öröm átadni a tudást, de nehéz kiválasztani, hogy ki lesz igazán kompetens. Ahogy beszéltünk is róla, kevesen maradnak meg ezen a területen. Ennyi idő elteltével is úgy érzem, hogy még tudok tanulni. Ez a fajta munka: életforma. Nem szeretnék senkit megsérteni, de ezt a hivatást nem mindenki érdemli meg. Érdeklődők vannak. De arra törekszem, hogy egy igazi tanítványt találjak, akinek átadhatom a szakmai fogásokat, a tapasztalataimat. Meglátjuk, hátha lesz valaki, akit magam mellé vehetek a műhelyben.

Fotó: Marjanovic Mira (portré), Marjanovic Straja 

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 8-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.