A gyógyulás, a szabadulás, a hazatalálás írója – Hernádi Mária Ottlik Gézáról

– Ottlik Géza apai ágon régi nemesi családból származott. Másfél éves volt, amikor meghalt az édesapja. Ettől kezdve a család egyetlen gyermekeként édesanyja és a nagymamája nevelte. 

– Az, hogy nők között nőtt fel, többletérzékenységet adott neki, ráhangolódott a női lélek finomságaira. Az édesanyja és a nagymamája mellett az édesapja első házasságából született féltestvére, Ottlik Pálma is ott volt mellette. Pálma és a kisgyermek Ottlik között majdnem húsz év volt a korkülönbség, így félig-meddig anyaként szerette a kisöccsét. A nagymama, Benyovszky Bianka egyébként Benyovszky Móric rokona volt. Volt még egy cselédlány is, aki szinte családtagnak számított, Ottlik édesanyjával élt élete végéig. Nagynénikkel együtt rendszerint négy-öt nő vette körül, akik nagy szerettettel és gondoskodással nevelték a kisfiú Ottlikot. Ettől is válhatott annyira érzékennyé és sok mindenre fogékonnyá; mindamellett a férfiminta bizonyára hiányzott neki. Viszont ezek után, tizenegy évesen bekerül a katonaiskolába, ahol kizárólag férfiak vannak, és ahol rossz értelemben férfias a közeg: durva, sztereotip módon férfias. Ez a számára óriási kontraszt lett életművének, gondolkodásának gyújtópontja. Rádöbben, mi az, amit elvesztett. A Buda című regényében a „szeretet-éghajlat”-ának nevezi, ami alatt ő élt addig. Később aztán újrateremti ezt az éghajlatot a barátságaiban, Medve Gáborral, Szeredy Danival. Ezáltal lesz túlélhető az az abszurd, durva közeg, amiben élt.

– Az Iskola a határonban is, a gyermek katonanövendékek emlékeiben a lányok, a nők játszanak meghatározó szerepet, nyújtanak vigaszt…

– A regényben Ottlik az általa szeretett női családtagokat szétosztja Bébé és Medve között. Veronika, a cselédlány Medve vonalán tűnik fel, és amikor a zárkába kerülve sír, Veronikára gondol, aki dajkálta. Medvének az édesanyja jelenik meg az iskolában: eljön érte, hogy hazaviszi, aztán mégsem. A szép szőke asszony a valóságban Ottlik anyukája.  

– Ottlik Géza már hét-nyolcévesen elhatározta, hogy író lesz. Mégis, matematika-fizika szakra járt az egyetemen, el is végezte, pedig mélységeiben érdekelte az irodalom, a művészetek.

– A Próza című könyvében meséli el, hogy valóban, már egészen kisgyermekkorától író akart lenni, kis színdarabokat írt a barátaival, jegyeket nyomtattak a házi nyomdával, leültették a családtagokat, előadták a saját darabjaikat. Egyik interjújában úgy fogalmazott: az íróság neki azt jelenti, hogy a létezés szakmában dolgozni, ezt mindig így képzelte el.

Sokan kérdezik, hogy mi a témám, de az én témám a létezés egésze, és erről nehéz regényeket írni.”

Ha megnézzük, az összes művében  az élettörténetének a teljességét is próbálja megragadni, illetve általában magát a teljességet. Ez az egyik oka annak, hogy miért írt viszonylag keveset. A másik a matek-fizika párosításból fakad. Ez egy nagyon aranyos sztori: érettségi után a Pázmányra jelentkezett, magyar-francia-matematika szakra. Akkor még lehetett három, sőt, négy szakra is jelentkezni. A felvételin a vizsgáztatók azt mondták neki, húzza ki a matematikát, mert az nem illik a magyar-francia szakhoz. Nagyon jellegzetes ottlikos gesztus, ahogyan reagált: kihúzta a magyart és a franciát, a matekhoz pedig beírta a fizikát. Így lett matematika-fizika szakos. Ennek nagy hozadéka, hogy Fejér Lipótot hallgathatta az egyetemen. Ha nem tör ki a háború, Ottlik valószínűleg le is doktorált volna matematikából. A Valencia-rejtély című hangjátéka szól ezekről az évekről.

Ha bármelyik regényének megvizsgáljuk a kompozícióját, ha másként és másként is, mindegyikben felfedezhetjük a precíz matematikusi logikát és rendszert. Ottlik kivételes adottságú író volt, szerintem szüksége volt rá, hogy erősítse magában a reál vonalat, a rendszerező gondolkodást. Így lett ő jellegzetesen Ottlik Géza.

Emellett pedig világhírű bridzsjátékos, szakíró, amihez ugyancsak elengedhetetlen a matematikai gondolkodás. 

– Ottlik leghíresebb regénye, az előbb említett Iskola a határon, a katonaiskolában átélt élményeit írta meg. Kétféle nézőpontból ismerhetjük meg a történetet, az egyik a felnőttkorában íróvá lett Medve Gábor, a másik az egyes szám első személyű mesélő, Bébé, aki festőművész. Az irodalomtörténészek egyik része szerint Medvét a fiatalon elhunyt Örley Istvánról mintázta Ottlik. Ő viszont tagadta ezt, mondván, semmi hasonlóság nincs közöttük. A regényben néha mintha összekeveredne a két mesélő, nem tudni pontosan, ki a narrátor, Bébé vagy Medve...

– Igen, így van: már a regény közepétől elkezdődik a két szólam összemosódása, amelyek tipográfiailag sem különülnek el egymástól, úgyhogy sokszor csak a témából jövünk rá, hogy éppen ki beszél. Az irodalmi közbeszédben újra és újra felvetődik az a kérdés, hogy vajon Ottlik írta-e az Iskolát, vagy valaki más művét adta-e ki a saját nevén. Mindezt azonban nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk. A talált kézirat toposzával már Stendhal is eljátszik, sőt, már előtte is sokan mások. Az Örley-kérdés viszont tényleg érdekes. Örley István valóban Ottlik osztálytársa volt, aki korán, a második világháborúban halt meg. A Budában viszont Medve még az 1956-os forradalom idején is él... Ottlik hiteles, erősen életrajzi író, és amit mond, azt el lehet hinni neki. Az évszámai pontosak, visszakereshetőek. Emellett azonban játékos is, nem idegen tőle a huncutkodás. Például akkor, amikor nekiszegezik a kérdést, ki Bébé, ki Medve, melyikük az író alteregója. Erre nem ad egyértelmű választ. Egyszer úgy nyilatkozik, hogy fordítva áll a dolog, mint ahogyan a regény sugallná: magáról mintázta a széllelbélelt, érzelemvezérelt és lázadó Medve alakját, míg a két lábon a földön járó, nyugodtabb Bébéét Örleyről. Máskor viszont azt mondja, vagyis inkább mondják mások, és szerintem ez a pontos, hogy hol Medve, hol Bébé figurájába bújik. Örley alakja szintén felsejlik mindkettejük alakjában, anélkül, hogy akármelyikkel maradéktalanul azonosítható lenne. Ahogy az előbb említettem, a két szólam összemosódik, és nincs igazán jelentősége, hogy melyik kié.

– Az Ottlik Géza által ábrázolt katonaiskola társadalmi modellként is felfogható: szigorú, embertelen rend uralkodik... 

– Ottlik a regényben elsősorban a diktatórikus rendszereket modellezi le. A katonai iskolai éveket párhuzamba állítja minden ilyen rendszerrel, de legjobban a kommunista rendszerrel, amelyben kitelepítették és elhallgattatták. Neki ez az analógia fontosabb, mint a háború, amelyben zsidókat bújtatott, mentett, többek között Vas István költőt. Ottliknak ebben a regényében, de a többi művében is a túlélés ábrázolása a fontos. Ottlikot olvasni éppen azért felemelő, életigenlő és katartikus élmény, mert mindenkori nézőpontja nem a rabság, hanem a szabadulás: ezért

soha nem az útvesztést ünnepli, hanem a hazatalálást, nem a szenvedést, hanem a feltámadást.

A gyógyulás, a szabadulás, a hazatalálás és a feltámadás (vagy továbbélés) számára az az origó, ahonnan történeteit elindítja, s ahová aztán ugyanezek a történetek vissza is térnek. Ez az origó pedig nem más, mint a küzdelmesen megtalált, de mindvégig megőrzött „Néző Én” látószöge.

– Számomra a regény egyik legdöbbenetesebb, egyben pedig felszabadító jelenete az, ahogy a sokáig szabadon garázdálkodó Merényiék egyik pillanatról a másikra megbuknak, ahogyan például a szocialista rendszerek térségünkben a nyolcvanas évek végén.   

– Ebben ott van a spirituális tapasztalat is.

Amikor az ember el tudja engedni, hogy ő irányítson, amikor belátja, kevés az ereje ahhoz, hogy legyőzze a rosszat, akkor belép az isteni kegyelem.

Bébé, Medve és Szeredy próbáltak küzdeni Merényiék meg Schulze ellen, aztán együttélni velük, de semmire se mentek. Amikor már-már beletörődtek a helyzetükbe, akkor Schulzét elhelyezték az iskolából, Merényiéket pedig kicsapták. Bébéék lettek ettől kezdve az iskola sztárjai. Úgy, hogy soha nem törekedtek erre, számítani pláne nem számítottak rá. Ez kegyelmi történés. Van, amit nem tudunk elérni sem emberi törekvéssel, sem okossággal - fel kell adnunk, hogy sikerülhessen. Van a regényben az a rész, amelyben Medve előkészíti a szökését: azért, hogy Schulze tiszthelyettes ébresztőit megússza, református létére hajnalonta elkezd járni a katolikus misére, ahol békén hagyják, és ahol csöndben szőheti terveit. Itt olvassuk, hogy az Atyát nem tudta elgondolni, ezért inkább Jézust próbálta megszólítani. És ekkor bukkanunk ebbe a fantasztikus mondatba: „Valószínű volt, hogy másképp lesz ez, nem az ő feje szerint.” Amint Medve felismeri és elfogadja, hogy a valóság nem az ő elképzelései szerint alakul, rá tud hagyatkozni a lénye mélyén munkáló nagyobb erőre, s ennek köszönhetően kap új erőre a sokkos állapotban megdermedt cselekvőkészsége. Ennek köszönhetően válik képessé a szökésre, melyet sikeresen végre is hajt, de a valóság tényleg nem az ő feje szerint alakul, mert a megoldást, a szabadulás élményét nem a szökés hozza el, hanem a visszatérés. A fogdába kerülve Medve egy darabig a karakteréből fakadó, megszokott stratégiát működteti: az otthoniakra gondolva érzelmeket gerjeszt magában, és sírni próbál, hogy megkönnyebbüljön. Ez azonban nem a valóság, ezért nem is hoz szabadulást. Ehhez az kell, hogy ráébredjen: van egy magasabb nézőpont. Ez spirituális élmény. Gyönyörű, ahogyan a hajnali imában megsejti mindezt. Amikor rájön, hogy az útja nem a szökés, akkor átadja magát valakinek. Itt kell maradnia, végig kell csinálnia.

– Ottlik a regény kezdetén leírja, hogy ők hárman: Bébé, Medve és Szeredy elutasítanak mindenfajta hazugságot, és már harmincöt éve tart a barátságuk, véd- és dacszövetségük, ami biztonságot is nyújt a világ szörnyűségei ellen…

– Ők mindhárman művészek: írnak, festenek, zenélnek. Amikor a tíz-tizenegy éves Bébé és Medve bekerül az iskolába, Szeredyék már egy éve ott vannak. Bébé Szeredynek lesz a szekrénytársa. Szegény be van feszülve, a tiszthelyettesek folyamatosan üvöltöznek, a felsőévesek alázzák őket, és akkor Szeredy elkezd viccelődni. Poénjaik vannak, amiken évek múlva is nevetnek. Szeredy a humorral szakítja ki Bébét ebből a rémségből. Medve fellázad, ami nem sikerül. Visszatérő motívum, hogy Szeredy zenél. Bébé és Medve pedig a rajzórákon élnek meg egyfajta szabadságot, miközben az alkotásban zavartalanul elmélyülve festenek, rajzolnak. Bébé és Medve közösen kezdenek el írni egy drámát egy füzetben, és ebben rajzok mellett benne van a barátságuk, a művészethez való kötődésük is. Merényiék megsejtik, hogy ez erőforrás, a szabadságuk és túlélésük végvára, amivel szemben ők tehetetlenek. Elkobozzák a füzetet, hátha találnak benne valamit, de persze semmit nem értenek belőle. Érdekes viszont, hogy ez a füzetlopást megsínyli Bébé és Medve barátsága, utóbbi azzal vádolja Bébét, hogy elárulta. Több hétig nem szólnak egymáshoz, aztán leülnek egymás mellé a patak partján, hallgatják a patak hangját: „Glugy-glugy”, Medve elkezd nevetni, bolondozni, és máris szent a béke. Ottliknak nagyon fontos a humor, a barátság, a művészet, a spiritualitás. Például amikor a kis Bébé felébred a hajnali ébresztő előtt, odaáll az ablakhoz, és kinéz. „Öt perc múlva ébresztő, vége szakad magányomnak, jelentkeznünk kell Schulzénál, és kezdődik újra a tánc. Nem bántam. Mert addig is békesség fogott el, elmondhatatlan, újfajta nyugalom, s nem is kellett jól megjegyeznem ezt az érzést, tudtam, hogy úgysem veszítem el többé.” Ez is a magasabb nézőpont. Tele van ilyen jelenetekkel a regény, nagyon erős benne a spirituális dimenzió.

– Mi a jelentősége annak, hogy Medve Gábor megtalált kézirata a Római levélből vett idézettel kezdődik: Non est volentis… Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”? (9,16). Belátása ez annak, hogy van fölöttünk egy nagyobb erő?

– E tapasztalatnak a formába öntése az Iskola a határon. A katonaiskolában ezek a kisfiúk megérnek, átélik ezt a tapasztalatot.  „Nem a futóé, nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené.”  Szó szerint nem a futóé, hisz a fiúk maguk is futnak és atletizálnak az iskolában! Ám nem tudnak elfutni, megszökni, hiába próbálnak átlépni a fizikai határaikon. Nem azé, aki akarja: az akaraterővel, a remek retorikával sem tudják legyőzni sem Merényiéket, sem Schulzét, nem tudnak fölébük kerekedni. Amikor azonban mindezt elengedik, mintegy Isten kezébe teszik a sorsukat, és amikor már nem is számítanak rá, kívülről megérkezik a segítség. Schulzét elvezénylik, Merényiéket kicsapják, ráadásul még az  iskola sztárjaivá is válnak. Ez a kegyelem adománya: amikor már nem akarok tovább kínlódni egy problémán, belátva tehetetlenségemet, és átadom az irányítást a Jóistennek, akkor egyszer csak megérkezik a segítség, és minden a helyére kerül. Nem véletlen tehát a középső fejezet címe: Sár és hó. A hó motívuma egyértelmű utalás a kegyelemre.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó (archív): Fábián Attila 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.