A halottak élén – Ady-kiállítás a PIM-ben

Amikor az 1970-es évek elején Ady Endre halotti maszkjának negatívját behozták egy napra egykori iskolámba, a Kisképző szobrászműtermébe, azonnal híre ment. Szóltak a társaim, és rögtön jelentkeztem, hogy én is szeretnék egy gipszmásolatot a nagy költő arcmásáról. Ám végül nem sikerült hozzájutnom, valahogy lemaradtam a nagy tülekedésben. Így aztán csak a különböző kiállításokon látom viszont Vedres Márk emblematikus alkotását, amely most is látható a Petőfi Irodalmi Múzeum kamaratárlatán, a Károlyi-palotában. Az idén, halálának századik évfordulója alkalmából sokan megemlékeznek Adyról, költészetéről, életéről. Az utóbbi, úgy tűnik, olykor jobban foglakoztatja az embereket, mint maga az életmű. Tulajdonképpen érthető ez, hiszen már a maga korában is híres ember volt Ady Endre. Sokan rajongtak érte, mások ellenfélnek tekintették, alakja már akkoriban is erősen megosztotta a közvéleményt. Ahogyan az egyik nagyszerű tanárom, Kerényi Ferenc irodalomtörténész fogalmazott: Ady bomba egyéniség lehetett.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a Nemzeti Múzeum kertjében Ady temetésének napján, 1919. január 27-én. Nagy tolongásban viszik le a gyászhuszárok a múzeum lépcsőin az imbolyogó koporsót. Aztán, a kor szokásának megfelelően, a díszes négylovas hintó a többezres tömeg kíséretében megindult a nemzet nagy halottjával a Kerepesi úti temető felé. Az Arany János-szobor körül mindenhol szinte fürtökben lógtak, várakoztak, bámészkodtak az emberek. Mindezt mozgófilmen nézhetjük meg a kiállításon, de nem csak ott, hanem az interneten is.  Mint a sajtóhíradásokból tudhatjuk, ezek Az Est filmhíradó stábja által készített 100 éves képkockák nemrég kerültek elő, ráadásul jó minőségben. A századforduló amúgy a nagy temetések kora volt: gondosan megtervezett katafalk, rengeteg koszorú, Munkácsy- és Jókai-lepel a nemzet nagy művészeinek temetésein. Szőnyi Istvánt temették utoljára Munkácsy-lepellel, Zebegényben. E sorok írója is tanúja volt jó néhány nagyszabású temetésnek az 1970-es 80-as években. 1974-ben például egykori kollégám, a népszerű humorista, Ősz Ferenc temetésén a Farkasréti temetőben szintén ezrek tolongtak a ravatal körül, közben pedig tumultuózus jelenetek zajlottak.

Kéz a kézben: Ady Lőrincné és Ady Lajos 
Ady Endre szoboravatásán 1930-ban, a Kerepesi temetőben

Egy másik, 1930-ban készült mozgófilm a költő szobrának felavatásáról szól. Itt most tényleg elmondhatjuk, hogy megelevenedik a múlt: Ady Lőrincné és Ady Lajos, a költő öccse is jelen volt a síremlék avatásán, nem úgy, mint a temetésen, 1919-ben, amikor az Ady család nem tudott elég gyorsan feljönni Pestre Érmindszentről. Ady Lőrincné, a költő édesanyja láthatóan megtörve, de azért erős akarattal tartva magát, kemény asszonyként próbált talpon maradni. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán látható filmrészletet a múzeum munkatársai 2018-ban hívták elő médiatáruk tekercseiből. A híradófelvétel érdekessége, hogy József Attila is látható a megemlékezésen.

A tárlaton megnézhetjük Ady szépen faragott, csónak alakú, díszes fejfáját, amit a családja állíttatott 1921-ben. Alatta a sírhelyre emlékeztető tárlóban kapott helyet a már említett halotti maszk, és itt állították ki a költő megjelent versesköteteit is.

Adyt gyakran vádolják azzal, hogy lump életet élt, ami igaz is: ivott, és legtöbbször nem vizet, hanem főleg bort; éjszakázott, nőzött, a pénzét, ha éppen kapott, hamar elköltötte. Családja sem volt, későn nősült, betegségeiből adódóan talán nem is születhetett volna gyermeke. Az Egy ismerős kisfiú című versében írja: Az a kisfiú jár el hozzám / Mostanában, nevetve, holtan, / Aki voltam. Ez a néhány sor, melyben meg nem született fiát siratja, azt mutatja: talán máshogyan is alakulhatott volna a magánélete, ha nem csap bele, ahogyan ő írta: a lues bombája. Manapság gyakran hallhatjuk: egyik vagy másik ember élete genetikailag kódolva volt, nem is alakulhatott volna másképpen a sorsa. Meglehet, ennek a cikknek nem feladata állást foglalni ebben a kérdésben. Ám ha igaz volna ez a genetikai meghatározottság, akkor hová lenne a szabad akarat kérdése?

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán néhány eredeti, ceruzával írt Ady-kéziratot is megnézhetünk. Az emlékezők szerint a költő mániákusan szerette a ceruzát. A kéziratokon nincsenek javítások, a már letisztázott verseket láthatjuk a költő saját kezével írva. Azt mondják róla, hogy semmit sem bízott a véletlenre, céltudatosan megtervezett költői, újságírói propagandát fejtett ki működése során. Jószerivel csak Székely Aladár fotóit engedte a nyilvánosság elé. Ha egy kép nem sikerült róla, azt kortársai szerint összetépte. Petőfiről is ugyanezeket mondják a kutatók. De hát miért volna ez baj? Hiszen Albrecht Dürer is ezt tette már  a 15. század fordulóján, amikor kilépett a középkori ismeretlenség homályából, és a reneszánsz ember magabiztosságával állt a nyilvánosság elé. Világhíres monogramja, a szemlélővel határozottan szembenéző önarcképei, fennmaradt naplói és levelei ugyanolyan tudatosan felépített karriert mutatnak, mint amilyenekkel a 20. század művészeinél találkozhatunk. Sikert, népszerűséget és méltó honoráriumot csak így lehet elérni. Victor Vasarelygobelinjein egy egész üzem dolgozott, s a személyes ügyeit nem is egy titkár intézte.

A jubileumi Ady-kiállításon sok minden mást is láthatunk még. S aki veszi a fáradságot, és elzarándokol a Petőfi Irodalmi Múzeum nem túl nagyszabású, de értékes tárlatára, az biztosan nem fog csalódni.

(A föltámadás szomorúsága című kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2020. január 5-ig látogatható.)

Fotó: Pim.hu; Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar kurír

Az írás az Új Ember 2019. március 3-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.