A HÉT VERSE – Áprily Lajos: Az esküvő

AZ ESKÜVŐ

S amikor már asztalhoz ült a násznép,
nagy messzeségből megjött az apa.
A csákóján, ahogy fogasra tette,
csillant az őszi erdők harmata.

Nem látta senki, amikor belibbent,
s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
menyasszony-lányát, telhetetlenül.

És lassan ismét megmoccant az ajtó:
csillagjövéskor megjött nagymama.
Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
szepegtető az úri lakoma.

A pihegéstől mozgott még a szája,
nehéz útról, a hegyről jött szegény.
Pár szál katalin-virág volt kezében
s az örök fehér kendő volt fején.

Nesztelenül leült az ó divánra
s ott hallgatott a nagy némák jogán.
Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
az embersorba érett unokán.

S a drága párt oly élőn átölelte
a halálból sugárzó szeretet,
hogy a szívük titkos delejre dobbant
és a szemük áldottan nevetett.

Fotó: Borsodi Heni

Magyar Kurír