A HÉT VERSE – Babits Mihály: A Gyémántszóró asszony

A GYÉMÁNTSZÓRÓ ASSZONY

(Móricz Zsigmondnak)

Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre,
vetni amaz őrült asszony utjai elébe:
kit tántorgóvá vakított szörnyü vesztesége.

Óh hány fiat vesztett! mennyi vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták tőle legjobb otthonát.

S azt se tudja már hogy lába merre lép:
jobbra is, balra is árok, meredék
s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.

S mig gyémántját gyöngyét igy hullatja széllyel,
ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,
mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.

Lámpása a szélben, – hagyta – kialudt:
vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut –
mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut.

Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog,
hanem az a gyémánt amit elhagyott:
még az árokba is utána ragyog!

Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre,
szegény őrült asszony utjai elébe,
mert anyánk ő s a mienk minden vesztesége.

Magyar Kurír