A HÉT VERSE – Beney Zsuzsa: Balatoni elégia

Kultúra – 2020. augusztus 22., szombat | 20:30

Újra búcsúzunk. A kék hegyektől, a kéken tükröző tótól. Távolodnak, távolodunk… Beney Zsuzsa verse elénk festi a szeretett tájat, finom, lágy mozdulatokkal, hangokból és szavakból varázsolt képekkel. A Badacsonnyal is varázslat történik: „büszke csúcsa”, „képzelt kupolája” az ég felé tör. És minden búcsú és minden közelítő ősz – jól tudják a költők – a végső, nagy búcsú felé mutat, arra készít.


BALATONI ELÉGIA

Ti kék hegyek, ti lágyhajlású ívek
s mind között legnagyobb, befejezetlen,
képzelt kupoláddal, oldalaid
valósága jelölte büszke csúcsod
magasában, alkonyi Badacsony,
s te meleg-arany napfény, a vízen
suhanó pille-fény, pille-idő,
ím újra búcsúzom: az elmúló nyár
szelíd fényében ingó gesztenyék,
ti kék hegyek, te kéken tükröző tó
eltávolodtok újra a vonatfütty
felhők közé kanyargó hangjain.
Távolodtok, és lassan száll a nyár is.
De őrzi még e párás alkonyat,
e dombok koszorúzta lágy vidék, mely
érő gyümölcsként kristályos cukorrá
építi zárt lényében a napot.
Ó, zárt vidék! Lassan a régi vágyak
énbennem is már nyárvégi gyümölcsként
teljesednek. E csipkés levegő-ég,
e szelíd víztükör felelgető
hullámai már lassanként betöltik
mély csöndjükkel múló időmet is.
Amíg egyszer egy más alkony sötétebb
mélyén majd meghallom hangját a csengő
ezüst szőlőfürtök és sárguló fák
és csillagfényű esték énekének.


Fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria