A HÉT VERSE – Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

Kultúra – 2020. június 6., szombat | 20:30

1920-ból szól a vers ma este. Miben érezte a költő a reményt, a jövő zálogát abban a kétségbe, fájdalomba zuhant esztendőben? A nyelv őrzésében. Anyanyelvünk, Arany János nyelve erős támasz, biztos menedék. Szelíd és áldott fény, mely meleget ad és utat mutat. „Míg ily Aranyunk van”... – mondja a költő. Évtizedekkel később pedig egy másik költő: „Kenyerünk Arany János.” Mindennapi kenyerünk.


ÉNEK ARANY JÁNOSRÓL

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.

Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.

Hullatja levelét az idők vén fája,
De örök virágzón áll s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.

Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!

Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!

(1920)

Magyar Kurír

 

Kapcsolódó fotógaléria