A HÉT VERSE – Kosztolányi Dezső: Mikes szól

MIKES SZÓL

A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.

A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.

A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.

És látok... A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.

Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.

És látok... És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.

Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
a véreink ők s mennek reszketeg,
tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.

Zsibong, dagad a kába körmenet,
támolygva futnak el a szörnyü harctul
éhes, fehér, sovány kisértetek.

Vert páriák némán viharzanak túl,
de sóhajuk egész hozzám sír át...
Megint a népemésztő, régi harc dúl.

Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
a vértelen harc véres áldozatja
zokogva keresi az Ádriát.

Bús társaik az égi madarak ma
s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
s az őszi harmat nyomuk eltakarja.

Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
s ők nekivágnak a kék végtelennek,
vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.

És a halottak mind, mind hazamennek.

(1906)

Születésének 330. évfordulóján a Kedv, reménytelenségek, Zsuzsikák című írással emlékeztünk Mikes Kelemenre.

Kép: Beck Ödön Fülöp: Mikes-emlékérem (1907)

Magyar Kurír