A HÉT VERSE – Reményik Sándor: Lefelé menet

Kultúra – 2020. március 7., szombat | 20:30

„Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény” (Mt 17,2). Nagyböjt 2. vasárnapjának evangéliumához kapcsolódik e heti versünk. Péterrel mondhatjuk mi is, „megszabadított szemű hegy-lakók”: „Uram, jó nekünk itt lennünk!”. Hiszen „a hegyen lakni Vele jó”. És mégsem maradhatunk ott. De mindig elég lesz a kegyelem.


LEFELÉ MENET

Máté 17,2

1

„Elváltozék...” Köntöse mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes, –
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sápad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad,
Jézus a völgyben is Jézus marad,
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát,
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban,
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2

Testvérem, társam, embernek fia,
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én,
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

(1932)

 

Kép: Giovanni Bellini: Krisztus színeváltozása (1487 körül) 

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria