A HÉT VERSE – Sík Sándor: Áldás

ÁLDÁS

És a hegyen még egyszer visszanéztél
És megálltál és magasra emelted
Malasztos dús kezed.

És szólottál: Útravalónak,
Szeges ostornak, örök ösztökének
Áldást hagyok neked:

Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
Amíg a látás hozzámig nem ér.

És törvényt írok szomjazó fülednek,
Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

Futó lábadnak rendelést vetek,
Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
Föld ezer útján nappal-éjjel
Pihenhetetlen szenvedéllyel,
Míg el nem ér hozzám megint.

És két kezedre jelet égetek,
Hogy olthatatlan fájva fájjon
És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
Míg engemet ki nem tapint.

És szíveden élő parazsat gyújtok
Gyötrő és győzelmes jelül:
Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
De tenmagadra addig rá ne lelhess,
Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
És tengerembe vissza nem merül.

Fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír