A japán minta magasiskolája – Kelet vonzásáról Fajcsák Györgyivel

Kultúra – 2020. február 25., kedd | 10:38

A diplomáciai kapcsolatfelvétel tavalyi, másfélszáz éves jubileuma csak az egyik apropója a Szépművészeti Múzeum legújabb, ezúttal távol-keleti vonatkozású kamarakiállításának. Valójában egy évek óta tartó keleti sorozat folytatásáról van szó.

A japán képző- és iparművészet korabeli divatja és hatása a szecessziós századforduló máig rajongott újítóira és csodált alkotásaira már-már közhelyes megállapításnak tűnhet. E jelenség, a japonizmus közép-európai léte és karakteres, jól körülhatárolható volta azonban csak az utóbbi időkben vált igazán világossá a közelmúlt kutatásai nyomán. A Kelet vonzásában című tárlatról – amely három nagy hazai gyűjtemény párhuzamokat felmutató anyagából ad válogatást – a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum igazgatójával, Fajcsák Györgyivel beszélgettünk még a megnyitó előtt, a berendező munkálatok finisében.

– Az Osztrák–Magyar Monarchia és Japán hivatalosan 1869-ben vette fel a diplomáciai kapcsolatot. Nagyköveteket küldtek egymás fővárosába; politikai és kereskedelmi téren egyaránt intenzív kapcsolatépítés kezdődött, ami művészeti, kulturális szempontból legalább ilyen fontosságú volt. Elég az 1873-as bécsi világkiállításra utalni. Japán számára ez volt az első bemutatkozási lehetőség, amikor a Meidzsi-reformok utáni császárság ténylegesen saját magát reprezentálva jelenhetett meg. Nem úgy, mint korábban, az 1862-es londoni, illetve az 1867-es párizsi világkiállításon, a mások – külföldi követek, kereskedők – által válogatott anyagokkal. Japán tehát Bécsben képviseltette magát először hivatalosan, állami szinten. Óriási sikere volt az általa bemutatott termékeknek, és megtörtént az áttörést. Egész hálózat bontakozott ki az iparművészeti tárgyak gyártóiból és forgalmazóiból, és mintát szolgáltatva terjesztették el ezt a kultúrát előbb Európában, majd Amerikában is. Japán kinyitotta a kapuit a Nyugat előtt. Jóllehet földrajzilag változatlanul távoli maradt, átalakulásával az utazók számára ismertebb, elérhetőbb, bejárhatóbb világ lett. Kulturális-művészi értelemben pedig jóval közelebbi.

– A Kelet iránti vonzódás, az orientalizmus hatása a 19. század első felétől egyre inkább megjelent az európai kultúrában, a japán művészet viszont a századforduló, s közelebbről a szecesszió alkotóira hatott igen erősen. Mondhatjuk, hogy nincs jugendstil japonizmus nélkül?    

– Bátran állítható, hogy a 19. század második felében a japonizmus, a japán divat meghódította a Nyugatot. A japán művészet alkotásai a korábbiakhoz képest hatalmas mennyiségben áramlottak be, és a nyugati művészek ezek kompozíciós elveit, színhasználatát, képkivágatformáit lelkesen kezdték el másolni. Sajátos dekorativitásukkal egészen másfajta látásmódot és alkotási lehetőséget nyújtottak, egy új világ tárult fel az itteni művészek előtt. Érdekes, hogy Nyugat-Európában – elsősorban a népszerűvé vált japán fametszet révén – a képzőművészetre hatottak ezek az alkotások. Az Osztrák–Magyar Monarchiában az iparművészet, a kerámiaművesség reagált először, és csak a 19–20. század fordulóján tűnt fel a képzőművészeti, festészeti anyagban. Ez a mostani kiállítás arra összpontosít, azt próbálja bemutatni, hogy a Monarchiában és kifejezetten a grafikák szintjén miként jelent meg ez a kapcsolat. A Japánból korábban ide érkezett minták, előképek, tárgyak mellé kerültek azok az alkotások, amelyek jól illusztrálják ezt a művészi párbeszédet.  

– Úgy látszik, hogy nemcsak a vonalvezetés, a kompozíció hatott. Olykor még az alkotó „szignója” is a japán metszeteken elmaradhatatlan pecsétek négyzetes formáit idézi...

– Igen, mert gyakorlatilag minden ornamenssé válik: az emberi figurák, a növények, az állatvilág. A szöveg, a pecsét is mindezek részét képezi, minden díszítőelemként jelenik meg. Az európai alkotók nem tudták tartalommal ellátni, mert önmagában a pecsét egy írásjelekkel konzekvensen megtöltött téregység. Ebben a formában nem használták, sok esetben mégis rátették a képekre. Erős volt a forma- és mintakövetés. A nyugati művészeket elbűvölte, hogy a japánok milyen lenyűgöző módon éltek például a vágásokkal, a kiemelések, a részletek nagyvonalú kezelésével. Vagy ott a háttérnélküliség, amely a reveláció erejével hatva adott friss látásmódot az itteni alkotóknak. Azzal együtt vagy annak ellenére, hogy egyetlen olyan művész szerepel a tárlaton, aki maga is járt Japánban. Emil Orlik nemcsak elsajátította, hanem terjesztette is a japán fametszetkészítés technikáját. A többiek áttételesen ismerték meg. Gondoljunk például Olgyai Viktorra, akire ugyancsak termékenyítő erővel hatottak a japán fametszetek. Az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdében ő hozta létre a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikai tanszékének elődjét.  

– Hogyan csoportosíthatók, tematizálhatók a mintaadó japán fametszetek?

– Alapvetően három fő téma van: a szép nők, a bidzsinek – akiket mi általában gésaként emlegetünk –, a természet és a kabuki színház. A gésák nagyon magasan képzett, kiváló művészi talentummal megáldott szórakoztatók voltak. Az irodalomban, a zenében, a táncban egyaránt jártasak. A Josivarában, a városok szórakoztató negyedeiben a legműveltebb oiránokat foglalkoztató házakban fogadták a vendégeket. Nagyon sok esetben e híres szépségek ábrázolásai jelennek meg a japán fametszeteken.

A természettel kapcsolatos képek a növény- és állatvilágot jelenítik meg. Az európai értelemben vett tájábrázolás hagyománya nem volt ismert. Az a legkésőbb kialakult fametszet téma a női szépség, illetve a színház figurái, a színészek és a szumósok után. A fametszetek ugyanis eredetileg reklámok, plakátok, „falragaszok” voltak. Például egy adott mű vagy szórakoztató ház legszebb nőiről készítettek egy sorozatot, amelyet aztán igény szerint, a népszerűség arányában sokszorosítottak. A pénztárca függvényében vett meg valaki egy vagy több lapot ezekből. A sorozatban szereplő fametszetlapokat úgy lehetett egymáshoz illeszteni, hogy azok egy nagyobb képet adtak ki. A kiállításon is látható egy ilyen: Toyokunitól A gésák menete. Öt lapból áll, háttérben a Fudzsival. Ha külön vesszük a lapokat, mindegyik önállóan is élvezhető kompozíciós egység. A fametszet tehát ezt a fajta rugalmasságot, a vásárlói igények kiszolgálását célozta. Erőteljesen reflektált a városi életre, a mindennapokra, a kabuki színészekre vagy történetrészletek bemutatására.

Az említettekhez képest későn, csak az 1830-as években jelent meg az önálló táj-, illetve természetábrázolás Hiroshigénél, aki többek között a Kiotót és Edót (a mai Tokiót) összekötő Tokaido (zarándok) útvonal ötvenhárom nevezetes állomását örökítette meg. És éppen ez, Hiroshige tájábrázolása tette a legnagyobb hatást Európára. Az egyéb fametszetek történeti, kulturális hátterét, jelentését nem igazán ismerték nálunk. A színház világa volt a legkevésbé befogadható. A japán mitológiával, a japán színházzal, a kabukival és neves színészeivel – akiknek nevét generációk vették fel és örökítették tovább a szigetországban – Európában végképp nem tudtak mit kezdeni. A perspektíva és távlat nélküli, síkszerűen ábrázolt, sajátos közelségélményt nyújtó, és a metszettechnikából, a külön-külön nyomott színfoltokból adódóan elképesztően izgalmas tájkép viszont mindenkit ámulatba ejtett. Egészen másfajta dekorativitást nyújtott, mint az akkori – alapvetően inkább történeti képeket és portrékat előtérbe helyező – nyugati festészet. Nem véletlen tehát, hogy a Hokusai- és Hiroshige-sorozatok váltak először népszerűvé. A korábbi, nagy 18. századi mesterek csak később kerültek be a nyugati kánonba.

– Ez a tárlat a Várkert Bazárban megrendezett Gésák a Duna-parton című kiállítás folytatásának tekinthető?

– A Hopp Ferenc Múzeumban 2016-ban kezdtünk el egy kiállítás-sorozatot. Az volt a célunk, hogy a magyar művészetben fellelhető keleti hatásokat, elsőként a japonizmust végigkövessük a rendelkezésünkre álló képző- és iparművészeti anyagon keresztül. Ennek a kiállítás-sorozatnak az első darabja volt a Gésák a Duna-parton, amelynek keretében több mint négyszáz alkotást mutattunk be az 1860-as évektől az 1920-as évekig. A következő tárlatunk a két világháború közötti időszak keleti hatásaira koncentrált, majd a 20. század végének Kelet-képét próbáltuk meg közvetíteni. E trilógia után világossá vált, hogy érdemes lenne az Osztrák–Magyar Monarchia történeti keretében régiónk, Közép-Kelet-Európa ez irányú művészetét is behatóbban vizsgálnunk. Csodaszépek a vonatkozó cseh, lengyel, osztrák, észak-olasz és magyar alkotások. Mindezek demonstrálására született egy nagyszabású kiállítási terv, a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria és a Hopp Múzeum anyagaiból és számos külföldi intézmény kölcsönművével. Ez a tárlat végül nem valósult meg, viszont megjelenés előtt áll a témával 2017 óta foglalkozó nemzetközi kutatócsoport munkáját tartalmazó kötet. Azért, hogy ez a figyelemreméltó eredményeket felmutató könyv ne maradjon kiállítás nélkül, a saját anyagunkból elkészítettünk egy – a metszetanyagra koncentráló – kisebb volumenű, de reprezentatív összeállítást. A Szépművészeti Múzeum kamarakiállításokra dedikált Michelangelo-terme alkalmas arra, hogy bemutassuk ezt az izgalmas párhuzamtörténetet.

– Az elmondottakon túl mit tart a kiállítás legfőbb erényének, erejének? Milyen hatásra számít? 

Japanista kollégám, Dénes Mirjam válogatta a műveket. Én ezúttal az anyag szemlézésében, az alkotások egymás mellé állításában, elhelyezésében vettem részt. Számomra nem nóvum, inkább megerősítés, hogy a 20. század elejére milyen erős anyag állt össze itthon. Meghatározó része a Vay Péter-féle gyűjtemény; az itt látható japán fametszetek kivétel nélkül abból valók. Kor és tematika szempontjából egyaránt széles spektrumú, nagyon jó anyag. Az is érdekes, hogy ezek az alkotások most ideiglenesen visszatértek az anyaintézménybe, ugyanis Vay annak idején a Szépművészeti Múzeum megbízásából vásárolta meg őket.

A kiállítás jelentőségét elsősorban abban látom, hogy a japonizmus grafikákban lecsapódó hatását saját gyűjteményeinkből való válogatással tudjuk bemutatni. Reményeim szerint sikerül teljesen eloszlatnunk e műfaj létezésével kapcsolatos korábbi kétkedést. Az áttörés megtörtént, a hazai japonizmus léte ma már evidencia; a művészettörténeti kánon is tudomásul veszi, természetesnek tekinti, elismeri. Rádöbbentünk, hogy Olgyai Viktortól Tichy Gyulán át Kozma Lajosig milyen sok magyar alkotót, és mennyire mélyen megérintett a japán fametszet. Kozmától például itt látható egy saját gyűjtéséből való textilstencil, mellette pedig a maga által tervezett metszetek. Olgyai kiváló fametszeteket birtokolt, amelyeket aztán unokája, Karátson Gábor festőművész örökölt meg. Tudjuk, hogy általuk a Kelet művészete iránti rajongást is sikerült továbbörökítenie. A kiállítás megmutatja, hogy nemcsak az iparművészetben, hanem a képzőművészetben is létezett a meghatározó, szemléletformáló japonizmus.

A kiállítás május 17-ig nézhető meg a Szépművészeti Múzeumban.

Fotó: Szépművészeti Múzeum

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 16-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria