A jeruzsálemi zarándokúttól a szent királyok sírjáig – Zarándoklatok és Székesfehérvár (3.)

A jeruzsálemi zarándokúttól a szent királyok sírjáig – Zarándokok a középkori Fehérváron címet viselő harmadik alkalmon a már megszokott menetrend szerint Smohay András, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója köszöntötte az érdeklődőket és a Zarándoklatok és Székesfehérvár előadás-sorozat aktuális előadóját, Ribi András történészt, az ELKH–PTE–ELTE Középkori Magyar Egyházi Archontológia 1000–1387 Kutatócsoport tudományos munkatársát, a program ötletgazdáját.

Ribi András előadása nyitómondatában leszögezte, hogy a téma kutatása nem egyszerű, sőt számos buktatót rejt, és egy ellentmondásra is felhívta a figyelmet, amelyről már a korábbi előadók, Fedeles Tamás és Csukovits Enikő is szóltak: a török hódoltság alatt a korabeli Fehérváron számos középkori forrás megsemmisült; a különböző iratok, jegyzőkönyvek, oklevelek, végrendeletek hiánya, illetve a városi és a káptalani levéltár elpusztulása komoly akadályt jelent (összevetve más városok, például Sopron fennmaradt forrásanyagával) az egykori mindennapi élet vizsgálatában.

Pedig Fehérvár minden bizonnyal a középkori Magyar Királyság egyik leglátogatottabb településeinek egyike volt. Ebben szerepet játszott egyrészt a város korabeli politikai szerepe, hiszen koronázások, országgyűlések helyszíne volt, másrészt gazdasági tényezők is szép számmal akadtak, például rengeteg embert vonzott a Fehérváron évente öt alkalommal megtartott vásár (sokadalom); de fontos utak csomópontja is volt a település. Két hiteleshelyet is működtettek: a fehérvári káptalan és a johannita konvent is kifejezetten nagy vonzáskörzettel rendelkezett. Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Fehérvár a királyság szakrális központja volt, Szent István és Imre sírja már a középkorban is kedvelt célpont volt. Ribi András hozzátette, nem „vegytiszta” kategóriákról van szó – egy augusztus 20-i vásár résztvevői egyszerre lehettek kereskedők, zarándokok, és ha éppen még országgyűlés is volt, akkor akár politikai ügyekben eljárók –, éppen ezért bármilyen téma vizsgálatakor a komplex szemlélet és forráskezelés lehet célravezető.

A történész előadásának egyik fő pillérét a jeruzsálemi zarándokút adta (amelyről Fedeles Tamás beszélt részletesen a sorozat első, Jeruzsálemtől az El Caminóig – Szentek, kegyhelyek, zarándoklatok a középkorban című előadásában).

A Szentföld a három legfontosabb középkori zarándokcélpont egyike, amely Európából szárazföldi és vízi úton is elérhető volt. Fontos momentum volt, amikor 1018 körül Szent István megnyitotta a magyarországi szakaszt a zarándokok előtt, akik Bécs irányából Győrön, majd Fehérváron át utazhattak Valkóvár, és onnan Belgrád felé tovább. Később, a 13. századtól az erősödő kis-ázsiai török jelenlét miatt egyre inkább a tengeri útvonal vált fontosabbá.

Ribi András emlékeztetett, hogy a 11–12. század meglehetősen forráshiányos, így az Árpád-kori Fehérváron áthaladó, Jeruzsálembe tartó zarándokokról szóló ismereteink is igen hézagosak. Annyit azért lehet tudni, hogy szép számmal akadtak ilyenek, akár előkelő rangúak is.

Az első fehérvári vonatkozású fennmaradt forrás elég korai: egy 1031 és 1045 között készült útleírás (itinerárium), amelyben „Wzzenburch” már fontos állomáshelyként szerepel. A forrásokban egy német főpapi zarándokcsoport konkrétan is szerepel, akik talán 1065. július 23-án haladtak át a városon. (A feljegyzett nap több szempontból is érdekes egyébként, ezen a napon hunyt el Günther bambergi püspök, Altmann aacheni prépost pedig megkapta a gyűrűt és a pásztorbotot a passaui püspökségre.)

A történész végül az 1096-os I. keresztes hadjáratot is kiemelte: mint mondta, a katonák lényegében saját magukat zarándoknak tartották, és egyik-másik csapat e szellemben vonult át Fehérvár térségén.

Az 1083-as év eseményei aztán sorsfordítónak bizonyultak: Szent István és Imre herceg szentté avatásával Fehérvár a zarándokút egyik fontos állomásából – noha nem egyik napról a másikra, de – maga vált zarándokhellyé. A szentté avatások alapvetően Szent László céljait is szolgáló politikai hátterű aktusok voltak, ám a kultusz élni kezdett: megszülettek a két új szenthez köthető legendák, csodaleírások, például az 1100 körül keletkezett Hartvik-legendában Matild ispánné gyógyulása vagy a 12. század közepére datált Szent Imre-legenda, benne az István sírjánál bekövetkezett „mindennapos” csodák híre, majd a 12. század második felében alapított fehérvári johannita egyház védőszentje is Szent István lett. A legkorábbról adatolható búcsúengedélyt IV. Ince pápa adta ki a tatárjárás után, 1249-ben.

A fehérvári szentkultuszok kibontakozásának vizsgálatakor először mindenképpen a régészeti eredményeket szükséges górcső alá vonni Ribi András szerint, ezekből ugyanis kiderül, hogy intenzív, korokon átívelő gondoskodás figyelhető meg István és Imre sírhelyén.

A kialakult kultusz aztán később, a 14–15. században, a magyarság zűrzavaros történelmi időszakaiban is fontos szerepet kapott: az Anjou-ház kihalása után, 1386-ban a magyar nemesek István király fejereklyéje előtt tettek esküt, 1440-ben pedig a Szent Korona hiányában I. Ulászló koronázása az ereklyetartóról leszerelt koronával történt.

A humanista történetírók egyébként négy, országosan ismert zarándokhelyről tesznek említést: Fehérváron Szent István és Imre sírja; Váradon Szent László sírja; Újlakon Kapisztrán Szent János sírja volt közkedvelt hazai célpont, valamint sűrűn látogatott kegyhely volt a bátai apátság is, ahol Szent Vér-ereklyét őriztek a hagyomány szerint.

„Fejér megye Fehérvártól kapta nevét, s mivel mocsaras helyen fekszik, nehezen vívható meg. Ott található az egykor Szent István által alapított bazilika […], ez különösen arról híres, hogy ott nyugszik ugyanezen királynak és fiának, Szent Imrének imádandó teste; más utána uralkodó királyokat is temettek el ott, s azért is igen ismert, mert Magyarország királyait és királynéit ott szokták megkoronázni…” – írta 1490 táján Petrus Ransanus dél-itáliai történetíró A magyarok történetének rövid foglalata című művében. Később Oláh Miklós egykori fehérvári őrkanonok, majd később humanista esztergomi érsek is említést tesz a városról Hungária címet viselő munkájában: „Székesfehérvár városa Budától délnyugati irányban nyolc mérföldre fekszik, a Sáros folyóból táplálkozó mocsarak veszik körül, főleg kelet felől. A természettől és emberi munkától eléggé megerősített helyen áll, Szent István és Imre teste, illetve több más király temetkezési helye miatt híres…”

Amikor megpróbálunk képet rajzolni a korabeli Székesfehérvárról, különösen is nagy veszteség a már emlegetett Szűz Mária-prépostság levéltárának pusztulása – magyarázta a történész. – A koronázótemplomban nem kevesebb, mint 10 kápolna és 26 mellékoltár működött, fenntartásuk és működtetésük költségeit kegyes adományok révén fedezték – ezek a források kétségkívül igen beszédesek volnának, ha fennmaradtak volna, hiszen nem kevés adományozóra és adományra volt mindehhez szükség. Így azonban csak néhány nevet tudunk megemlíteni: például Himfi Benedek temesi ispánt, aki 1375-ben birtokot adományozott a prépostságnak; Ozorai Pipó temesi ispánt, aki 1425-ben a bazilika egykori délnyugati tornyát újíttatta fel, illetve sírkápolnát építtetett (ahová később a család temetkezett is), vagy Szakcsi Vince hántai prépost, fehérvári kanonok is fedezte egy új oltár költségeit – sorolta Ribi András, hozzátéve, e nevek mellett számtalan másik sorakozhatott. Sok mindent elárulnak az egyes ünnepek környékén kiállított búcsúengedélyek is, amelyeket jellemzően uralkodók (Erzsébet királyné, Hunyadi János kormányzó) közbenjárására állított ki a pápa.

Ugyan az ma már a legtöbb esetben nem visszakövethető, hogy ki miért látogatta meg a zarándokhelyeket, az azonban szembetűnő, hogy a fehérvári hiteleshelyek előtt felvett bevallások száma augusztus 20. környékén nagyon megugrott – mutatott rá a kutató, hozzátéve, bizonyára nem véletlen, hogy ennek az ünnepnek a környékén bárók és főpapok; a teljes nyugati országrészből érkező nemesek; nagyszombati, szebeni, varasdi és sebenicói polgárok; de távoli egyházi intézmények tagjai is egyaránt felkeresték a várost.

Szent István és Szent Imre kultusza idővel aztán elterjedt. 1083 után a szentek ereklyéi az ország számos pontjára elkerültek, nyomukban pedig kialakultak helyi kultuszok, amelyek motivációként szolgáltak a nagyobb fehérvári zarándoklatokra is. Ezt számos régészeti lelet is alátámasztja, néhány zarándokjelvény is előkerült a térségből.

Hogy milyen infrastruktúra várta a városban a zarándokokat, arról az ispotályok, zarándokházak fennmaradt dokumentumai tanúskodnak legjobban. Fehérváron három ismert ispotályról tudunk: a johannita konvent, a Szent Miklós-társaskáptalan, valamint a Szűz Mária-prépostság, Szent Antal-vendégháza is az utazók rendelkezésére állt. Ez a korabeli viszonyok között is soknak számított – összehasonlításként Budán és Zágrábban négy ispotály működött, és hárommal is csak öt város: Esztergom, Kassa, Kolozsvár, Körmöcbánya és Várad rendelkezett.

Elhelyezkedésüket is érdemes szemügyre venni – mutatott rá a történész. – A Szent Miklós-ház a Győr és Buda felől érkező utak gyűjtőpontjában állt, a johanniták háza a Veszprém és Pécs felől érkező utak találkozásánál, míg a Szent Antal-ház a mai belvárosban, a koronázótemplom közelében. Ezek az intézmények ezzel együtt beteggondozó szolgálatukat sem szorították soha háttérbe, de szállásként is funkcionáltak, ha arra volt szükség. Ribi András arról is beszélt, hogy befogadóképességüket és méreteiket tekintve sem voltak a hazai ispotályok, zarándokházak elhanyagolhatók, és szépen illeszkedtek a többi európai ház sorába: Brünn, Boroszló, Strassburg, Rottweil, Winchester, Genova vagy Toulouse városában is – ha valamivel nagyobbak is, de – hasonlóak voltak.

A középkori fehérvári zarándoklatok száma aztán a 16. századra egyrészt az egyre terjedő reformáció hatására némileg megcsappant, majd 1543 augusztusát követően még élesebb cezúra következett, a város alá ugyanis ekkor érkezett meg a török sereg. Szulejmán szultán hadjáratairól többek között Dzselálzáde Musztafa számolt be a kor olvasóinak, aki így írt az eseményről: „Szép és szilárd építésű város, kifogástalan házakkal és kastélyokkal, paradicsomhoz hasonló gyönyörű palotákkal, igen magas templomokkal és tornyokkal s csodálatos alakban művészileg épített zárdákkal. Különösen említendő a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő és temetkező helyéül szolgáló régi templom. Ennek minden szögletében és zugában drága márványból vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű, pokolra költözött gyaurnak sírköve. Minden szögletben, kőből csinált koporsókban utálatos alakok, kik a piszkosoknak országszerte híres, a sátántól megszállott szentjei valának s a kiknek fejökre csillogó drágakövekkel kirakott koronákat, mellükre arany és ezüst kereszteket, kardokat, handsárokat tettek, ujjaikra pedig nagy értékű arany gyűrűket húztak ékességül. Végre egész belseje tömve volt a világot elhagyott szerzetesekkel és a gyehennára költözött papokkal.”

Ha a „kötelező, s hivatalból elkövetett szidalmakat” lefejtjük a török történetíró szavairól, akkor mi magunk is láthatjuk, miért is övezi méltán kultusz és tisztelet a korabeli Székesfehérvárt – zárta előadását Ribi András történész.

További információk a Magyar Szent Család nyomában zarándokút honlapján találhatók.

Forrás és fotó: Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum

Magyar Kurír