A jezsuitáknál tanult Apponyi Albert, a trianoni békekonferencia magyar küldöttségének vezetője

Kultúra – 2020. június 3., szerda | 14:18

Apponyi Albert gróf hat esztendőt töltött Bécsben a jezsuiták kalksburgi kollégiumában, ahol középiskolai tanulmányait végezte.

Apponyi Albert gróf 1846. május 29-én született Bécsben. A jezsuiták kalksburgi kollégiumában tanult, majd Pesten és Bécsben jogot hallgatott. Tanulmányai befejezése után hosszabb ideig külföldön tartózkodott. Utazásaiból hazatérve csakhamar belekerült a politikai élet forgatagába, 1872-ben választották meg első ízben országgyűlési képviselőnek, utána haláláig a törvényhozás tagja maradt. Az 1920-as trianoni békekonferencián a magyar küldöttséget vezette. Különböző magyarországi egyetemek, tudósok és politikai csoportok 1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-díjra. 1933. február 7-én hunyt el Genfben.

Kalksburgi diákévei alatt a neves jezsuita költő, Rosty Kálmán (1832–1905) tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Olyan karizmatikus hatással volt a diákokra, hogy Apponyi szülei engedélyt kértek és kaptak Rómából, hogy a jezsuita magiszter a nyári szünetben is foglalkozzon a fiukkal, és mint nevelője elkísérje a vakációs utazásokon.

1903 októberében Kalocsán országos ünnepély keretében emlékeztek meg Rosty Kálmán fél évszázados szerzetesi, írói és negyvenéves tanári jubileumáról. A nagyszámú köszöntő levél egyikét a hűséges tanítvány, Apponyi Albert küldte, benne a következő sorokkal: „Hálás szívvel emlékezem mindenkor azokra az évekre, midőn tanuló társaimmal együtt én is Főtisztelendőséged vezetése alatt ismerkedtem meg nyelvünk és irodalmunk gazdag kincseivel, midőn ugyanezen bölcs és lelkes vezetés mellett a hazai kultúra lángoló szeretetére gyúltak ifjú szíveink és olyan magyar lelki életet fejlesztettünk a magunk körében – bár az ország határain kívül tartózkodva –, milyennél bensőbb az ország központjában, a magyarság ősi fészkeiben sem volna elképzelhető.”

Apponyi Albert Ötven év (Budapest, 1922) című emlékiratában a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezett meg a kalksburgi kollégiumról: „Hat esztendőt töltöttem a jezsuiták fedele alatt, és csak jót láttam, csak jóban részesültem. A tanári és nevelői személyzet változásai folytán a rend tagjainak nagy számával léptem érintkezésbe; találtam köztük több szellemileg, szívbelileg és a lelki élet terén kiváló férfiút, de egyet sem, aki a legkisebb erkölcsi kifogás alá eshetett volna. Továbbra is élvezem tehát azt a pedagógiai szempontból oly döntő jótéteményt, mely már a szülői ház benyomásainak annyi erőt adott: a tanításnak és a példának teljes összhangját.

A nevelés szeretetteljes, gondos és individualizáló volt; meglátszott rajta és folyton érezni lehetett, hogy nem kenyérkereset, hanem magasabb hivatás a mozgató ereje. Vallásos hit volt természetesen az alapja; de vallási gyakorlatok túltengéséről nem lehetett beszélni. Hangos vidámság uralkodott a házban; annak, amit az előítélet »jezsuitizmusnak« szokott nevezni, nyoma sem volt. (…)

Meg kell emlékeznem egy tanáromról, akinél nagyobb tudóst igen, de kiválóbb tanítót sohasem láttam. Spinell József volt a neve, a latin és görög előadója volt a felsőbb osztályoknak. Az ő keze alatt elmaradni nem lehetett, egyszerűen nem tűrte. A gyengébb tanulókkal külön dolgozott, viszont a jobbak számára »akadémiát« létesített, ahol a vezetésével talán kétszeresét olvastuk a latin és görög remekírókból annak, amit a tanterv megszabott.

Hogy milyen szellemben vezette Spinell József osztályát, arra nézve álljon itt egy diákcsíny leírása, mellyel épp vele szemben követtünk el, és amelynek értelmi szerzőségével dicsekedhetem. Spinell kissé ideges volt: előadása és még inkább feleleteink meghallgatása alatt ujjai folyton a katedra fiókjának kulcsát forgatták. Ezt észlelve, egyszer zenélő dobozt tettünk abba a fiókba és a kulcslyukon kilógattuk a zsinórt, melynek meghúzása a zenét megindította – a kulcsot persze elvettük, a fiókot bezártuk. Kíváncsian lestük a történendőket. Jó tanárunk keze, ahogyan kereste a megszokott kulcsot, helyette zsinórt találván, a páter gyanúperrel élt és jó ideig nem nyúlt hozzá. Egyszerre azonban, talán valami hibás feleletet hatása alatt, elfelejtette gyanúját és jobbnak hiányában, meghúzta az ominózus zsinórt és – csengett a zene a komoly tanteremben és megindult a fülrengető hahota, amelybe azonban senki jobb kedvvel nem vett részt, mint maga a kifigurázott tanár. Egyenesen meg is dicsért minket a szellemes tréfáért, mely sokáig volt derült visszaemlékezésünk tárgya.

(…) A Kalksburgban eltöltött hat esztendőre, amelyeknek folyamán olyan nagyon lelkiismeretes gondozásban, annyi szeretetben részesültem, forró hálával emlékszem vissza. Az évek során sok páterrel volt dolgom és magától értetődik, hogy nem voltak egyforma tehetségű emberek: az egyik talán rokonszenvesebb volt, mint a másik; helyüket jól vagy kevésbé jól töltötték be – de merem állítani, hogy egyetlenegy sem akadt köztük, aki mint ember és pap, ne lett volna tiszteletreméltó egyén.”

Forrás: Bikfalvi Géza/Jezsuita.hu

Fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

A kalksburgi kollégium maA kalksburgi kollégium egykor