A kihívás és a válasz – Az Alapítvány regényben és filmsorozatként

Kultúra – 2021. december 21., kedd | 9:00

Bár Isaac Asimov életében több száz művet írt, novelláiból, regényeiből szinte alig készült film. A sci-fi irodalom nagy öregjei közé sorolt orosz-amerikai író klasszikusának, az Alapítványnak a megfilmesítésére kereken hetven évet kellett várni.

Nem véletlen, hogy e hosszú idő alatt senki nem vállalkozott a trilógia filmadaptációjára, már csak azért sem, mert az első kötet több mint százötven év történéseit foglalja magában. Josh Friedman és David S. Goyer mindennek ellenére belevágott, és egy több évadra tervezett sorozatot indított el, mely az Apple TV szolgáltatónál Magyarországon is megnézhető.

Asimov regénye valamikor a nagyon távoli jövőben játszódik. Az ember immár az egész Tejútrendszert elfoglalta, létrehozva a Galaktikus Birodalmat, mely 25 millió lakott bolygót foglal magába. A történet kezdetén a fiatal tudós, Gaal Dornick a Trantor bolygóra érkezik, mely olyan nagy, hogy „több mint százmillió négyzetkilométernyi felszínét egyetlen város takarja”. Gaalt a híres tudós, Hari Seldon azért hívta a birodalom fővárosába, hogy segítse egy nagyszabású kutatásban. Ám alighogy találkoznak, letartóztatják, és bíróság elé állítják őket. A vád szerint Seldon azt a hírt terjeszti, hogy a birodalom öröknek hitt rendszere nemsokára megrendül, ezt hanyatlás és összeomlás követi. Seldon nem is tagadja a vádakat, ám mindezt azzal egészíti ki, hogy amennyiben sikerül megmenteni és archiválni az emberiség által mindeddig felhalmozott tudást, a káosz időszaka lényegesen lerövidíthető. A császár végül száműzi Seldont, aki százezer emberével a galaxis peremvidékén található Terminusra költözik. Ez az égitest „a galaktikus spirál legszélén foglalt helyet, egy magányos nap egyetlen bolygójaként, amely szegény volt természeti kincsekben, és jószerivel minden gazdasági értéknek híján volt”. Seldon és a telepesek itt hozzák létre az Egyes Számú Enciklopédia Alapítványt.

Mai szemmel olvasva a könyvet igen figyelemre méltó, milyennek képzelte el Asimov a jövő technikáját. Van már kézi számológép, személyi hívó, az emberek vizifonon – tévé és telefon egyben – beszélnek egymással, ám a jegyzeteket papírra írják, az újságok nyomtatott formában érhetők el, az adatokat pedig mikrofilmen tárolják. Asimov úgy gondolta, a jövőben az atomenergia miniatürizált felhasználása hozza meg az áttörést, így könyvében találkozunk atomkéssel, fémmetélővel, nukleáris fúróval és sugárgyaluval is. Érdekes, hogy a tudományos ismeretterjesztés egyik meghatározó képviselője – aki a science fiction szópár első tagját is rendkívül fontosnak tartotta – még csak nem is sejtette, mekkora forradalom előtt áll az informatika, mint ahogyan azt sem, hogy az információfeldolgozás felgyorsulása építi meg a többi terület fejlődésének az alapját.

A regény középpontjában mégsem a technikai részletek állnak, mint ahogyan az elméleti fizika vagy a csillagászat eredményei sem kerülnek elő. Az Alapítvány egy szocio-sci-fi, elsősorban a társadalmi változásokra fókuszál, minden más csak körítés. Hari Seldon a pszichohistória zseniális képviselője. Ez a tudomány „a matematika azon ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre való reagálását tanulmányozza”. A terminusi honfoglalást követő években az Alapítványnak több krízissel is szembe kell néznie, melyek ötven, harminc és hetvenöt év elteltével jelentkeznek. A Seldon-válságnak nevezett időszakok csúcspontjain maga Hari Seldon is megjelenik, persze csak hologram formájában, és néhány szóval eligazítja követőit.

A regény kulcskérdése: ki lehet-e számolni előre, mi fog történni a jövőben? És ha sikerült behatárolni az elkövetkező évtizedek – sőt évezredek – irányát, vajon meg lehet-e változtatni? Hari Seldon mindenestre úgy intézi, hogy a pszichohistóriának egyetlen szakértője se legyen a bolygón, így gondoskodva arról, hogy az események a maguk spontaneitásuk szerint történhessenek. A válság idején mindig akad valaki, aki vállalva a kockázatot a megfelelő irányba fordítja a Terminuson élők sorsát. Salvor Hardin a tudományra alapozott vallást, míg Hober Mallow a kereskedelmet használja fel a krízis megoldására.

Asimov megközelítésében Arnold J. Toynbee gondolatait láthatjuk viszont, aki a Tanulmány a történelemről című hatkötetes művében próbálta megfejteni a különféle civilizációk létrejöttének és eltűnésének titkát. Az angol filozófus szerint a társadalmi változások kulcsszavai a kihívás és a válasz (challenge-response), egy civilizáció növekedésének ritmusát e kettő határozza meg. Egy bomlófélben lévő társadalom mindig ugyanarra a kihívásra nem válaszol, míg a növekedő mindig újjal találja szembe magát. A kihívásra a társadalmon belül fellelhető alkotó kisebbség adja meg a helyes választ, vagyis mutatja meg azt az irányt, amit a tömegek követnek. Asimov esetében a birodalom előtt álló kihívásra az enciklopédisták adják meg a helyes választ. Emellett a regény azt a kérdést is felveti, amit a történelemfilozófia a Nagy Ember problémájaként fogalmaz meg. Vajon befolyásolhatja-e a történelem alakulását egyetlen személy, vagy kizárólag a társadalmi, gazdasági és szellemi folyamatok vannak rá hatással? Az Alapítványban Seldon, Hardin és Mallow is képes befolyásolni az eseményeket, s ha megelőlegezzük a további kötetek cselekményfűzését, akkor azt is láthatjuk, hogy igaz, ellenkező előjellel, de az Öszvérnek nevezett valaki is kulcsszerepet játszik abban, miként alakul a galaxis sorsa.

A sorozat kezdetben követi a regény cselekményét: Gaal Dornick (Lou Llobell) elmegy a Trantorra, ahol Hari Seldonnal (Jared Harris) együtt bíróság elé áll. Ezután viszont az alkotók szabadjára engedik a fantáziájukat: párhuzamos cselekményszálakat indítanak el, a főhősök származásáról, körülményeiről is többet tudunk meg, emellett természetesen új szereplők is színre lépnek. A regényben igazából fel sem tűnik a császár, itt viszont I. Cleon három nemzedéket megjelenítő klónjai – Alkony (Terrence Mann), Nappal (Lee Pace) és Hajnal (Cooper Carter) – magánéletéről is sok minden kiderül. Feltűnik Hari Seldon fogadott fia, Raych (Alfred Enoch) is, valamint Demerzel, a robot (Laura Birn) – őket csak később fűzte a történethez Asimov az Előjáték az Alapítványhoz című regényben.

Mint említettem, az Alapítvány százötven év alatt játszódik, ez azt jelenti, hogy a sorozat dramaturgiáját nem lehetett a regény idővonalához kötni. Gaal történetét meghosszabbították: egy magányos űrhajón folytat unalmas eszmecserét Seldon digitálisan rögzített tudatával, majd hibernálja magát, és hosszú utazásra indul, melynek úti célja a szülőbolygója. Salvor Hardin a regényben polgármester, itt viszont egy harcos (Leah Harvey). A sorozat cselekménye egyébként is akciódúsabb – és erőszakosabb – a regénynél, így láthatjuk azt is, ahogyan a Trantort merénylők támadják meg. A százmillió áldozatot követelő terrorcselekmény fegyveres konfliktusba torkollik, melybe a Terminus lakói is belekeverednek.

Összegezve, a sorozat alaposan eltért a regény koncepciójától. Az Alapítvány-trilógia első kötetének egyik fő üzenete, hogy „az erőszak a gyengék végső menedéke”. A Terminus vezetői a legkülönfélébb taktikákkal kerülik el a valós fegyveres konfliktust, méghozzá sikerrel. A sorozat szereplői nem azon dolgoznak, hogy megoldást találjanak a következő Seldon-válságra, már csak azért sem, mert a társadalmi krízisek helyett az egyén sorsa került a középpontba. 

Asimov a tudományt többre tartotta a vallásnál. Regényében Salvor Hardin úgy lesz úrrá a Külvég erősebb hatalmain, hogy egy vallási rendszerbe csomagolva adja át nekik a terminusi tudományra alapozott technikai eszközöket. A „barbár” népek azt gondolják, hogy szerkezeteiket a Terminuson kitanult papok varázslatai működtetik. A sorozatban sokkal nagyobb teret kap a vallás, Dornick például egy olyan égitestről származik, ahol szigorúan tiltják a tudományok művelését. Az Alvónak nevezett istenség Ébredését várják, mely elhozza majd a megtisztulást, és megszabadítja a bolygó lakóit a mindent elárasztó víztől. Egy másik történetszálban a császár kénytelen beavatkozni a luminizmusnak nevezett, több billió hívet számláló vallás belügyeibe, vállalva egy rendkívül veszélyes zarándoklat kockázatát. De a pszichohistóriának is mintha lenne valamiféle mágikus jellege, a Tiszta Fényt rejtő sokszöget, melyet Seldon hagyott hátra, nem tudja akárki kinyitni.

Asimov maga is elismerte, hogy regényeiben a nőknek nem sok szerep jutott. A sorozat segít ezen a hiányosságon, Gaal és Salvor is nőként jelenik meg. De a kereszténység Szentháromságát is korszerűsítik, a luminizmus hívei ugyanis a Hajadon, az Anya és a Vénasszony nevű hármasságot imádják. A sorozat alkotói más területen is igyekeztek követni a trendeket. Ezt megszoktuk, van, amit meg is értünk, ám az furcsa, hogy az egyik epizód elején egy rövid, a szélsőséges posztmodern felfogásra jellemző fejtegetésbe kezd az egyik szereplő: nincs történelem, azt csak az emberek találták ki; tények sincsenek, csak manipulált narratívák léteznek. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen pozitív gondolatok is elhangoznak a filmben: az idősebb Hardin az emberiség közös eredetét és összetartozását tanítja a kicsi Salvornak.

A streaming szolgáltatók által készített sci-fi-sorozatok látványvilága az évek múlásával egyre jobb lett, az Alapítvány képi megvalósítása is lenyűgöző. A színészi játék viszont annál rosszabb, szinte csak a negatív szereplők játszanak a közepesnél kicsit jobban. Azok, akik Asimov műveit ismerik és szeretik, nem sokat kapnak. Bár a sorozat alkotói mindent megtettek azért, hogy megalkossák az Alapítvány sajátos univerzumát, egyetlen olyan elemmel sem találkozunk, amit máshol már ne láttunk volna, ráadásul a legutolsó jelenet oly közvetlenül utal a Csillagok háborúja történetére, hogy az már fájdalmas.

Úgy tűnik, az Alapítvány megfilmesítésének kihívására nem sikerült megadni a megfelelő választ.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria