A mai világ mesehőse – Munkácsy és társai újrarendezve a Magyar Nemzeti Galériában

Miután a szurok a vásznak hátterét már teljesen bekebelezte, és a részleteket eltüntette, most az arcok következnek, amelyekre szintén rátelepszik a bitumen. Döbbenetes a látvány.

Ám nem azért látogattunk el a Magyar Nemzeti Galériába, hogy a Munkácsy-képek állapotán siránkozzunk, hiszen a szakemberek úgyis mindent megtesznek, amit lehet. Hanem azért, hogy a Budavári Palota kupolájának első emeletén megtekinthessük az újrarendezett Munkácsy- és Paál László-kiállítást, amelyek már régóta külön termekben, klimatizált körülmények között foglalnak helyet. (A klíma azonban éppen nem működött, talán javították?) A tárlat címe Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig. A már említett Paál László-képeken kívül más festőktől is láthatunk jelentős alkotásokat, így egy tágabb horizonton tekinthetjük át a 19. század második felének és végének magyarországi realizmusát.

Munkácsy már sokszor reprodukált festményére, a Siralomházra, ha eredetiben látjuk, mindig újra rácsodálkozhatunk. A nézőt már a kép történelminek mondható témája is megragadja, hiszen ma már nincsenek alföldi vagy dunántúli betyárok, útonállók, fosztogatók. (Ugyanígy Egry József fürdőző tehenei sem lennének elképzelhetők a mai Balatonban.) A látvány lenyűgöző; Munkácsy drámai erővel, rendkívül realisztikusan ábrázolta az alakokat, a helyszínt, a tárgyakat, az emberi karaktereket. Mindez csak gondos megfigyelés és tanulmányozás után lehetséges. A művész már a pályája kezdetén is használt a festéshez fényképeket: úgynevezett werkfotókat készített az alakjaihoz. A Siralomház betyár figurájához is felhasznált egyet. Ezeket a felvételeket azonban csak emlékeztetőként alkalmazta, soha nem másolta őket. Nyilvánvaló, hogy a művészet korszerű eszközei közül sok mindent Párizsban láthatott először, ahogyan ezt a Nemzeti Galéria kiállításán, a falon elhelyezett magyarázatban is olvashatjuk. Az 1870-es években tevékenykedő Gustave Courbet vagy az impresszionisták másik példaképe, Edouard Manet kirobbanó erejű realizmusukkal nagy hatással voltak a képzőművészetre, és persze a fiatal Munkácsyra is.

A tárlaton láthatunk egy nálunk kevéssé ismert német festőtől, Wilhelm von Kaulbachtól származó remek portrét Munkácsynéról. Igazán „beszédes” műalkotás: az értelmes, határozott, telt keblű, erős fűzőt viselő asszony láthatóan tudta, mit akar. Kaulbach inkább romantikus, mint realista portrérajzoló és festő volt, ez a kép a korabeli források szerint a Munkácsy házaspár párizsi palotájának szalonjában kapott kitüntetett helyet. A Szépművészeti Múzeumba az özvegy hagyatékából került, 1917-ben. Cécile fontos szerepet töltött be a férje életében. Érzelmi és művészi támaszt is jelentett számára, egyengette a karrierjét.

A magyar művészetkedvelő közönség számára mindig is Munkácsy Mihály volt „a festő”. Nem egy a sok közül, hanem az egyetlen. Ha a festészet egyáltalán szóba került, sokan csak az ő nevét ismerték. Sőt, megkockáztatom, lehet, hogy olykor még ma is így van ez ebben a megváltozott, digitális kommunikációs térben. Nem csoda, hiszen Munkácsy nemzetközi karrierje, páratlan méretű és színvonalú bibliai képei, amelyeket fergeteges sikerrel mutattak be már az 1880-as évek Budapestjén is, ismertté tették a nevét. A Siralomházat vagy a Krisztus Pilátus előtt című nagyméretű festményét nagyon sokszor reprodukálták. Jól emlékszem, gyermekkoromban a vonatok ülései mögötti fülkefalon láttam nyomatokon az első Munkácsy- és Paál László-képeket, az 1950-es, '60-as években.

Sokat írtak már a művészettörténészek Munkácsy mélylélektani ábrázolásairól, elképesztő pszichológiai érzékéről. Mindig sikerült elkapnia a legfontosabb pillanatot az adott témában. Egy másodpercre megállította az időt, kimerevítette a történést. Szinte beleborzong a néző a látványba. Az arckifejezések, a mozdulatok mindig a robbanásig feszült helyzetet érzékeltetik. Munkácsy nem csak az ecsettel és a festékkel bánt bravúrosan, hanem elképesztő fantáziája és emberismerete is volt. A képei mind ezt bizonyítják. Bár 120 éve meghalt, festményei mégsem veszítettek az erejükből. Nemcsak a figurális kompozícióira igaz ez, hanem a tájképeire, a virágcsendéleteire is. A múlt heti Mértékadóban a Szabó Istvánnal készült interjúban a filmrendező elárulja: „Most Tolsztojt olvasom újra. Csodálatos, fantasztikus, élvezetes.” Hasonlóképpen lehetünk mi is Munkácsyval: újranézhetjük, újraértelmezhetjük örök klasszikusoknak számító alkotásait. Jól tudják ezt a kiállítás kurátorai is, ezért időnként átrendezik, megváltoztatják, újragondolják az állandó kiállítások anyagát.

Munkácsy tanítványa és úgy is mondhatnánk, festői örököse Karlovszky Bertalan volt. Ha témájában nem is, de bravúros ecsetkezelésében mindenképpen remekmű a kiállításon látható, Duzzogók című képe, amely 1884-ből származik. Leheletfinoman, puhán felrakott festékfoltokkal operált a festő ezen az egyszerű jelenetet ábrázoló festményen. Munkácsy jellegzetes balról jobbra tartó festési technikája, a már említett puha, mégis rendkívül nagyvonalú ecsetkezelése nem csak Karlovszkyra hatott, hanem az utánuk jövő művészgenerációk egész sorára. Jól megfigyelhető ez a 20. század közepéig, s még később is érzékelhető a vásznon az egymásba olvadó festékek játéka. Ilyesmi fedezhető fel Gyémánt László képein, sőt Szász Endre teljesen más stílusú, szürrealisztikus fantáziaképein is.

Még manapság is előfordul, hogy egyesek számon kérik Munkácsytól, miért nem haladt a korral, miért nem érintette meg őt az impresszionizmus szele Párizsban. Ő mindvégig megmaradt a realizmus talaján, évtizedek alatt sem változtatott a stílusán. De képzeljük csak el, mennyivel szegényebbek lennénk ma páratlan emberábrázolásai, bibliai látomásai nélkül, ha mondjuk mégis más irányt vett volna akkoriban a művészete…

A fiatalon, 33 évesen meghalt Paál László tájképei mindig meghatják a látogatót. A Barbizonban, Fontainebleau-ban alkotó nagyszerű festő munkái egyszerűen fantasztikusak. Képei realisták, mégis lírai hatásúak, ha nem is annyira, mint elődje, Camille Corot művei a 19. század első évtizedeiben. Festőisége azonban legalább annyira magával ragadó. Ugyanez mondható el Mészöly Géza alkotásairól is. Csodálatosak a Balaton mellett festett bödönhajós, echós szekeres képei, a cigány tanyákról készített, ma már romantikusnak ható festményei.

Az állandó kiállítás kiegészítéseként Deák-Ébner Lajostól, ettől a még mindig kevéssé ismert nagyszerű művésztől is bekerült néhány kép a tárlatra. Munkássága nem stílusának újszerűsége miatt igazán jelentős, hanem elsősorban azért, mert mély hitelességgel ábrázolta a paraszti életet a századfordulón. A Szolnoki művésztelep alapítója volt, és állandó alkotója maradt haláláig. Legismertebb képe a Hazatérő aratók. A mostani kiállításon több alkotása is szerepel, az egyik a Hajóvontatók című, egy másik pedig Paál László temetését ábrázolja, ami igazi kuriózumnak számít.

Egy, Munkácsy köreihez köthető másik nagy realista Bihari Sándor. Leghíresebb műve a Bíró előtt, amely szintén hiteles életkép a 19. századból, akkor is, ha ma már a népies romantika egy jellegzetes alkotásának látjuk. A némi humorral ábrázolt tajtékpipás bíró és társai elé járulnak a cigányok, akik magyarázkodni próbálnak a tekintélyes emberek előtt, hogy miért is törött el a hegedű. A bíró feje fölött petróleumlámpa lóg, amely jól láthatóan már sok éve kormozza a mestergerendát.

Semmiképpen sem feledkezhetünk meg a kiállítás másik névadójáról, Mednyánszky Lászlóról. Rá isnagy hatással volt Munkácsy, jóllehet ő kialakította a maga összetéveszthetetlen, egyéni stílusát. Erdőrészlet című képét sejtelmes fény sugározza be, ami valahonnan az erdő fái és zöldessárga levelei közül árad szét a kora reggeli napsütésben. Mednyánszky valóban egyedülálló a magyar művészetben a tájképfestés terén. Képeinek kiindulópontja a természet, ám ezek a tájak így, ebben a formában semmiképpen sem léteztek. Látomások, víziók ezek, amelyek egy művész legmélyebb érzéseit közvetítik a látogató felé.

Móricz Zsigmond 1910-ben írt egy kis könyvet Munkácsy festői pályájáról egy munkásoknak szánt népszerű sorozatban. Többek között ez is szerepel benne: „A munkácsi kis árva, elhagyatva, száz baj között, semmi nélkül indult el a világon. És a nagy-nagy művész az egész emberiség gyásza mellett szállott a koporsóba. És ez a kettő ugyanaz az egy személy volt. Ez a mai világ mesehőse! És ez az út nyitva minden ifjú előtt.”

Persze a teljesség igénye nélkül vázoltuk fel ennek az újrarendezett kiállításnak az anyagát; nem is tehetnénk mást, hiszen annyi a látnivaló. Beszélhetnénk még Koszta Józsefről, Fényes Adolfról, képeikről és még sok minden másról is. De talán így is sikerült felhívni az olvasók figyelmét a mostanában sikeresen megújított kiállításokra. Egészen bizonyos, hogy megéri elzarándokolni a budai várba, a Nemzeti Galériába, mondjuk egy szomorkás, esős vasárnap délután, és  eltölteni némi időt a Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig című újrarendezett kiállítás nagyszerű képei között.

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 1-jei számának Mértékadó mellékletében jelent meg.