A megtalált paradicsom – Avatar: A víz útja

Kultúra – 2023. január 9., hétfő | 11:23

A 21. század első felének kétségkívül egyik legnagyobb filmszenzációja volt, amikor 2009-ben bemutatták James Cameron térhatású filmjét, az Avatart.

Terminátor, A bolygó neve: Halál és a Titanic rendezője egy tizenöt éves álmot valósított meg ezzel, ki kellett várnia ugyanis, amíg a számítógépes grafika eléri a film elkészítéséhez szükséges technikai szintet. A valaha forgatott leglátványosabb mozi nagyon sokba került, ám bőven visszahozta a befektetett pénzt. Idén karácsonyra Cameron megajándékozta a nézőket a folytatással. Az Avatar: A víz útja majd kétszer annyiba került, és fél órával hosszabb lett, mint az első rész, ám biztos, hogy nem erről és nem is a művészi színvonaláról fognak beszélni azok, akik megnézik. A film látványvilága ugyanis olyan elképesztő, hogy az minden más szempontot háttérbe szorít. Legalábbis egy időre.

Az Avatar története valamikor a nem túl távoli jövőben játszódott. Az ember már oly mértékben kizsákmányolta a Földet, hogy kénytelen volt új erőforrások után nézni. Így lelt rá az Alfa Centauri csillagrendszer egyik holdjára, a Pandorára. Az emberiség a 22. század közepén kezdte meg a hold gyarmatosítását, bár az nem volt lakatlan. Itt éltek ugyanis a na'vik, a három méter magas, hosszú farkú, kék humanoidok. De Pandora egész bioszférája úgy viselkedett, mint egy különleges, érző és gondolkodó élőlény; a különböző fajok sajátosan kapcsolódtak Eywához, akit a na’vik a Pandora lelkének tartottak. Talán pont ezért nem volt fontos számukra a technika, elkerülte őket az iparosodás is, viselkedésük, életmódjuk, kinézetük leginkább a földi indiánokéra hasonlított. A telepesek törekvéseit egy zsoldoshadsereg támogatta, s mivel vezetőjük, Quaritch ezredes (Stephen Lang) számára a hold kirablásában a na’vik jelentették a legnagyobb akadályt, irtóhadjáratot indított ellenük.

Egészen másként álltak a kérdéshez azok a tudósok, akik képesek voltak létrehozni egy olyan avatárt, amelynek bőrébe bújva a földi emberek elvegyülhettek a na’vik között. Az első részben a katona Jake Sully (Sam Worthington) és dr. Grace (Sigourney Weaver) is a na’vik oldalán harcolt az emberek ellen. Jake Neytiri, az Omaticaya klán vezetőjének lánya (Zoë Saldana) segítségével olyan sikeresen alkalmazkodott a helyi társadalmi viszonyokhoz, hogy ő lett az ellenállás vezére, a Toruk Makto, aki képes volt meglovagolni a legnagyobb sárkányszerű madarat. A film végén az emberek vereséget szenvedtek, dr. Grace és Quaritch is meghalt, ám Jake tudatát az Eywához és a na’vikhoz különleges módon kapcsolódó otthonfa segítségével sikerült átmenteni az avatárjába.

Itt veszi fel a fonalat a második rész. Jake-nek két fia – Neteyam és Lo’ak – és egy lánya – Tuktirey – született Neytiritől, de a családhoz tartozott Grace titokzatos módon fogant lánya, Kiri és egy embergyerek, Gekkó is. Békében éltek egészen addig, amíg újra meg nem jelentek a bolygón az „égi emberek”. Ezúttal még fejlettebb technikát hoztak magukkal, rövid időn belül felépítették erődvárosukat, és nekiálltak kifosztani a bolygó természeti kincseit. A Jake vezette na’vik újra felvették a harcot a zsoldosok ellen, ám amikor kiderült, hogy Quaritch és néhány társa tudatát sikeresen ültették át avatárokba, s az ezredes csapatának egyetlen célja Jake elfogása, a család úgy döntött, hogy a na’vik védelme érdekében elköltözik egy távoli vidékre. Így jutottak el a tenger szigetein élő Metkayina klánhoz, akik némi tanakodás után menedéket adtak a Sully családnak.

Az Avatar még a legmegátalkodottabb művészfilmkedvelő mozinézőt is lenyűgözte, Cameron és csapata olyan elképesztő részletességgel dolgozta ki a Pandorán élő állatok és növények megjelenését, viselkedését. Különösen nagy ötlet volt a fajok közötti kapcsolat megvalósítása, nem beszélve Eywáról, aki – vagy ami – ezt az összeköttetést lehetővé teszi. A második rész, megfejelve mindezt a víziállatok és -növények káprázatos világával, csak fokozza a hatást. De miért ejt rabul bennünket egy sosemvolt égitest nem létező élővilága? A válasz egyszerű: a modern embert oly sok évtizede bántja, hogy a technikai civilizáció nem csak feldúlta, de végérvényesen megszüntette a Földön azt, amit a Biblia édenkertnek nevez. S bár a paradicsom, úgy tűnik, örökre elveszett, mi mégis rettentően vágyunk rá. Most pedig itt van az orrunk előtt, a gazdag élővilággal harmóniában élő bennszülöttekkel együtt, s mi belemerülünk a látványába. Aztán egyszer csak fénylő csillag tűnik fel az égen, eljönnek újra, és megint el akarják pusztítani. Kik is? Nos, azok… Igen, mi, az emberek.

Ezúttal, úgy tűnik, az első résszel ellentétben senki sincs a földlakók között, aki ne rendelné alá magát a haszonszerzésnek. Sőt, az emberek még gátlástalanabbul fognak neki az élővilág kizsákmányolásának. A víz útjában éles, kibékíthetetlennek látszó ellentétbe kerülnek egymással a fejlett technikát felvonultató emberek és a bioszférával együtt létező na’vik. Bennünk nem maradt semmi szerethető, míg a zöld vízi na’vik és a kék erdei nav’ik testalkatuk különbsége ellenére összefognak. Cameron némi kockázatot is vállalt azzal, hogy a divatos korszellemmel szemben a hagyományos életmódot, a közösség fontosságát és a család összetartó erejét emeli ki a filmben. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy a technológiát nem ismerő na’viknak nincs olyasfajta kultúrájuk – építészet, képzőművészet, zene –, mint az embernek. Földi értelemben vett vallásuk sincs, s bár az Eywához fűződő viszonyuk akár így is felfogható, az kifejezetten természeti – mondjuk animista –, a transzcendens vonásokat teljességgel nélkülözi.

Némiképp bonyolítja a pandorai kultúra kritikai elemzését a tulkunok felbukkanása. Az első részben az embereknek leginkább egy értékes ásványkincsre fájt a foguk, A víz útjában viszont a vízi na’vikhoz rendkívül közel álló – azaz úszó –, bálnaszerű lények agya által termelt öregedésgátló folyadékot akarják megszerezni. Ennek érdekében pedig szemrebbenés nélkül legyilkolják az állatot – vagy minek is nevezzük. Mint megtudjuk, a tulkunok rendkívül intelligensek, képesek a zeneszerzésre, emellett filozófiai hajlamaik is vannak, bár az sosem derül ki, hogy e képességek hogyan és miben nyilvánulnak meg. A két világ közötti különbséget igencsak kiemeli, hogy a Pandorára kizárólag azt hoztuk el, amit visszataszítónak tartunk magunkban – a hatalomvágyat, a pénzsóvárságot, a kegyetlenséget, a gátlástalanságot –, a vallás, a bölcsesség és a művészet a Földön maradt.

Az Avatar: A víz útja láttán mindenkinek leesik az álla, még akkor is, ha a történet sok újat nem hozott, csak továbbfűzte az eredeti mese fonalát. Sőt, most érezhető igazán, hogy egyedül az Avatar alapgondolata mutat némi eredetiséget, univerzumának alkotórészei viszont igencsak ismerősek lehetnek máshonnan. Az is igaz, hogy a háromórás játékidőt csodák csodájára egyáltalán nem érezzük hosszúnak, annyira pörgős lett a film. Az alkotók bejelentése szerint készül a folytatás – ezt persze ki lehetett következtetni a lezárásból –, egyszerre két rész is, ám az már igencsak kérdéses, hogy elég lesz-e a közönségnek, ha ismét egy természetfilmbe oltott akciófilmet láthat majd a moziban. A víz útja ugyanis tényleg ennyi, és nem több – nincsenek benne valós konfliktusok, mint ahogyan színészi játékról sem beszélhetünk, mivel a főbb szereplők mind animált karakterek –, az ismételgetés pedig már több filmsorozat esetében is unalomba fulladt. Ennek ellenére várjuk a következő Avatart. Mert mindannyian visszavágyunk a paradicsomba.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria