A reneszánsz egyházi zene értékfenntartó hagyománya

A kompozíciós technika korábbi szintjén a hangszerek általában átvették az énekelt szólamokat, azonban az orgona esetében a hangszer fejlődésének köszönhetően lehetővé vált a vokálpolifónia alárendelt, kísérő jellegű hangszerjátékán túli előadástechnikai megoldások kidolgozása. A 16. századi orgona már nem a középkori blockwerkekhez hasonlító, progresszív menzúrával épült, kevéssé figurálható instrumentum volt, hanem regiszterrekeszekre osztott, variábilis sípbőségű, jól billenthető és díszítésekre alkalmas játékra lehetőséget nyújtó hangszerré vált. Ebben az időszakban a franko-flamand területből kiindulva, a németalföldi vokális polifónia stílusában kezdtek el a korabeli zeneszerzők orgonaműveket alkotni, gyakran a vokális műfajok és formák dallamtémáinak felhasználásával (antifónák, zsoltárok, misetételek).

A reneszánsz korszak esztétikai és filozófiai megközelítésű világképére általánosan az volt jellemző, hogy az alkotó embert, annak belső és külső értékeit, képességeit, szépségét állították a középpontba, mintegy a középkori misztikus vallásosság ellenpontjaként. A tapasztalható és természetet meghaladó valóság viszonyítási pontjaként is az embert (nem mint teremtményt, hanem abszolútumot) határozták meg. Ezzel a felfogással és öntudattal szemben a reneszánsz korban egyházi zenét alkotó szerzőknek sikerült fenntartani a hitélményből kilépő, Istent a középpontba helyező, szerény művész identitását.

A kor zeneszerzés-technikai és módszertani, esztétikai fejlődésének megfelelően a reneszánsz egyházi művekre is jellemző a németalföldi polifóniából kilépő teljes hangkép, amely már nemcsak a felső hangtartományra koncentrál, hanem megfelelő arányban foglalkoztatja az elérhető hangkészlet teljességét; a szólamok egymásra rétegződő találkozásából itt is létrejön az akkord; az oktáv és kvint hangzatokat kiegészíti a többi hangtávolság-variánsból keletkező hangkapcsolati lehetőség; azonban az elhangzó művek témájának és műfajának megfelelően formálják a darabok dinamikáját, hangképét és a megszülető funkcionális hármashangzatokra épülő „harmoniális színvilágot” (vö. W. Apel, The Early Development of the Ricercars).

Az izoritmia és a tenorváz egyébként bonyolult, nehezen kezelhető és kevésbé differenciált befogadási élményt eredményező technikai stratégiája helyett a reneszánsz egyházi zene is az érthető arányok megvalósítására és az egyszerűbb formák kialakítására törekedett; ugyanakkor a liturgikus műfajok szövegtartalmához illő érzelmi és esztétikai eszközökkel sikerült fenntartani az egyházi hagyomány értékeit és folyamatait. A reneszánsz humanizmus emberközpontú világától nem elidegenedett, mégis a lelki értékeket hangsúlyozó és a korszak zenei fejlődésének eredményeit fenntartó művészet az egyházi műfajokban (mise ordináriumok, propriumok, az officiumhoz tartozó magnificatok, motetták) a világi zenével egyenértékű alkotások létrejöttéhez és befogadásához segítette az Egyház liturgiájában résztvevő hívőket.

Maróti Gábor írása a Győri Egyházmegye Hitvallás című online magazinjában jelent meg.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír