A sírás és kiáltás hangja – A Kislányomnak, Samának című filmről

Szíriában 2011-ben kormányellenes demonstrációk kezdődtek, a konfliktus hamar polgárháborúba fordult. A harcok 2012-ben Aleppót is elérték, ennek eredményeként a város keleti felét a felkelők, északi negyedét a kurdok, míg a nyugati részt a kormányerők vonták az ellenőrzésük alá. Az aleppói csata négy évig tartott, végül az Oroszország által támogatott kormányhadsereg 2016 decemberében az egész várost elfoglalta. Waad al-Kateab újságíró és orvos férje, Hamza al-Kateab a polgárháború kitörésétől egészen a 2016-os evakuálásig Aleppóban élt. Miközben Hamza ellátta a sebesülteket, Waad lefilmezett mindent, ami körülöttük történt. Sama, a lányuk 2015-ben született.

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon sok megdöbbentő alkotást láthattak a nézők, ám nem túlzás azt állítani, hogy a Kislányomnak, Samának minden képzeletet felülmúl.

Waad al-Kateab és Edward Watts filmjéből megismerjük Waad és Hamza személyes történetét, a konfliktus hátterébe is kapunk némi bepillantást, ám biztos, hogy nem erre fogunk emlékezni.

Waad mindvégig a lányának mesél. Bár még nem érti, a szülei mégis szeretnék megmagyarázni neki, miért döntöttek amellett, hogy a heves harcok ellenére a városban maradnak. A menekülés Hamza és Waad szerint azt jelentené, hogy mindenről, ami fontos nekik, egy csapásra lemondanak. Sama jelenléte azonban egy másik perspektívából is értelmezhető. Egy éppen csak totyogó gyerek és a háború borzalmának szembeállításánál nagyobb kontrasztot nehezen tudnánk elképzelni.

Az ostromlott városrészben élőknek minden lelki erejükre szükségük volt ahhoz, hogy kibírják a megpróbáltatásokat. Nem napról napra, hanem óráról órára éltek. Bár igyekeztek alkalmazkodni a rendszeres bombázásokhoz, megszokni mindezt mégsem lehetett. Ha meghallották a repülőgépek hangját, rohantak lefelé, az alagsorba. Feszülten figyelték, hogy honnan jön a robbanás hangja – közeledik-e, vagy távolodik. Ha sebesültek érkeztek, a kórház személyzete azonnal munkához látott. Waad mindenütt ott volt a kamerájával. Mi pedig nézzük mindazt, amit rögzített. A vérző sérülteket, a kiabáló hozzátartozókat, az operációkat, és azt is, ahogyan a halottakat sebtében vászonba csomagolják. A légierő tudatosan vette célba a kórházakat, először helikopterekkel, majd vadászbombázókkal. A Hamza által szervezett kórházat sokáig nem találták meg, ám végül több bomba ide is becsapódott. A pusztítás és a káosz leírhatatlan. Azzal, hogy „ezek a képek a zsigereinkig hatolnak”, nem mondtam semmit.

Olyannyira sokkoló mindaz, amit ez a film bemutat, hogy csak jóval később kezdünk el normális módon gondolkodni. Mi volt ennek a célja? Mi az, ami még filmen megmutatható? Hol van a morális határ?

Bár a védtelenek és ártatlanok jajkiáltása az egekig hatol, mi azt valahogy soha nem akarjuk meghallani. A jólétben élő emberek számtalan esetben süketekké válnak akkor, ha segítséget kérnek tőlük. Waad filmje felér egy üvöltéssel. Egy csontig hatoló üvöltéssel. Kétségtelen, hogy a film elsődleges üzenete ez: Ha nem akartok tudomást venni a pusztításról, akkor oda fogom tenni az orrotok elé. Mindent, a halott gyerekeket is. Őket elsősorban.

Ha valaki látta Nadine Labaki Kafarnaum című filmjét, akkor tudja, hogy egyes játékfilmek valószínűleg eljutottak a műfaj határáig. Az emberi szenvedés bemutatása azonban egy ponton túl már nem tud még nagyobb hatással lenni a nézőre, mert – elsősorban érzelmileg – feldolgozhatatlanná válik. A dokumentumfilm tárgya azonban a valóság, úgy, ahogy van, a maga teljességében és közvetlenségében. Ezek szerint bármit megmutathat. Waad al-Kateab filmje után joggal merül fel bennünk a gondolat, hogy vajon tényleg így van-e. Mások szenvedése, fájdalma, halála – holtteste – vajon közszemlére tehető-e? Ez a kérdés pedig nem a polgári jó ízlés miatt fogalmazódik meg bennünk, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a film pont ezen akar túllépni, sőt, ezt szeretné lerombolni.

Ha be akarnám bizonyítani, hogy az ellenségeim milyen gonoszak, annál meggyőzőbb érveket nem találhatok, mint ha megmutatom a pusztításuk áldozatait. A vérző embert, a mozdulatlan testvére mellett síró gyereket, a halott fiával eszét vesztve járkáló anyát. Ez a film nem a szíriai polgárháború vagy az aleppói csata krónikája. Az alkotók ugyanakkor néhány utalással igyekeznek tágabb horizontba helyezni a látottakat. Nem rejtik véka alá azt sem, hogy a lázadók oldalán állnak. Waad és Hamza maguk is átélték az ostromot, így minden szörnyűség, amit bemutatnak, valódi. Csak remélhetjük, hogy a céljuk nem az ellenségeik démonizálása volt, hanem az, hogy rádöbbentsenek: az ártatlanok „sírásának és kiáltásának hangját” akkor kell meghallanunk, amikor az felhangzik. Mert utána már késő lesz.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 16-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.