Szabó Balázs Bandája
Ha egy kapcsolat véget ér, szeretjük annak tárgyi emlékeit bedobozolni, s eltenni otthonunk egy félreeső zugába. A feldolgozás, a továbblépés szimbolikus gesztusa ez, ám mi a helyzet közös élményeink emlékével? Mert az bizony kitéphetetlen a szívünkből, s épp ezért fáj – néha elviselhetetlen kínnal. Szabó Balázs Bandája és az Eleven Hold együttes legújabb albumaikon arról muzsikálnak, milyen az, ha két embernek úgy igazán, lélekfájdítóan köze van egymáshoz.
Kezdjük a súlyosabb anyaggal: Szabó Balázs énekes-dalszerző zenekarával négy év csend után jelentetett meg friss lemezt, s a Rajtad felejtett szavaim imponáló magabiztossággal tartja az előző, Élet elvitelre című korong színvonalát. Sőt, labirintusszerű szövegasszociációival, csavaros zenéjével és érett gondolatiságával megidézi, de túl is szárnyalja azt. A bábszínházi-népzenei háttérből érkező, számtalan hangszerén virtuóz módon játszó Szabó Balázs minden tekintetben kiforrott dalcsokrot tett le az asztalra, valódi zsenije pedig abban áll, hogy figyelmünket nem a megszólaló zenére, hanem önnön lélekhúrjainkra irányítja. Stílusokról, műfaji hatásokról akár lehetne beszélni (volna is mit), de fölösleges: a tizenkét dal – egytől egyig szépen kimunkált darabokról van szó – csupán ugródeszka. A verssorok nyomán apró csodák, bájos mesevilágok, máskor dühítő banalitás és kínban vihogó abszurditás elevenedik meg. Szabó Balázs művészi érzékenysége ámulatba ejt, ön-kíméletlensége földhöz vág – bizony, a lemez tartalmas, érlelendő hallgatnivaló. A szerző gyakran él a sűrűn hadart, képeket és metaforákat halmozó szövegmondással – mintha túláradással leplezné dadogását, amelyet a megsejtett titok vált ki belőle. A Rajtad felejtett szavaim dalai emberlétünk töredékességének rejtélyét tapogatják körbe megilletődötten – a megértés és értetlenség, vágy és undor, szeretet és önzés szélsőértékei között egyensúlyozó lélek nyughatatlan táncát.
Szabó Balázs csengő-bongó mikrovilágához képest sokkal közvetlenebb hatással szólal meg nemrég kiadott, Magasról című lemezén az Eleven Hold. Az első, amit rögzítenünk kell, hogy ez a csapat már messze jár a kilencvenes-kétezres évek Török-Zselenszky Tamás vezette bandájától. A három albummal gyorsan kultikussá vált együttes elsősorban az egykori frontember dalszerzői világára, Joós Zsófia különleges hegedűjátékára és a grunge lényegre törő, olykor pimasz fogalmazásmódjára épült. Ez azonban már a múlt, a jelenlegi felállástól hiába várnánk olyasféle dalköltészetet, mint mondjuk A fák istenéhez szívbe markoló zsoltárimádsága. A sorrendben ötödik korong nem köntörfalaz, már a nyitószámmal egyből magával ragadja hallgatóját. Lendületes, modern rock szól, itt-ott popzenei, több helyütt metálos ízekkel fűszerezve: a refréndallamok hamar megragadnak a fülünkben, néhány szépen kidolgozott zenei közjáték pedig megmutatja, hogy az együttes tagjai biztos urai hangszereiknek. A Magasról szövegvilága pedig ehhez a zenei közeghez illeszkedik: egy-egy frappáns ötlet laza kidolgozásával formálódnak a dalszövegek, nincsenek túlgondolt, titokzatoskodó képek vagy éppen merész asszociációk. Egy boldogabb világban mindez bőségesen elegendő lenne egy tisztes slágerlistasikerhez. A hazai popszíntér szégyene, hogy a tagok a zenélés mellett mindannyian kénytelenek polgári foglalkozást is űzni.
Ironikus, s egyúttal jelzésértékű, ahogyan az Eleven Hold új albumának címadó száma megidézi az őscsapat egyik jellegzetes dalának vulgáris fordulatát. Ami egykor a kompromisszummentes lázadás karakán gesztusa volt, most nem több mint egy szimpla geg. Hiába, a szavak – ahogyan a fakuló emlék vagy egy régmúlt legenda – itt felejtődtek, rajtad és rajtam. Legyenek bár röptető szárnyak vagy lehúzó terhek, cipelnünk kell őket – hisz közünk volt egymáshoz.
Paksa Balázs/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2018. július 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria