A tárgyak is tudnak beszélni – Találkozás Tamás Menyhért Kossuth-díjas íróval

Vendéglátónk elhúzza az egyik szekrény ajtaját, és előveszi Rónay László irodalomtörténész róla írt monográfiáját, amelyet a 75. születésnapjára jelentetett meg a Magyar Művészeti Akadémia. „Rónay professzor úr a legelső könyvemtől kezdve valamennyiről írt kritikát. Valamikor több lapban is. Amikor szóba került, hogy ki legyen a szerzője a Közelképek sorozatban rólam készülő monográfiának, szívesen vállalta” – emlékezik vissza Tamás Menyhért.    

– Mióta élnek itt? 

–  Ötvennegyedik éve. Itt olyan közegbe kerültem, mint amiből menekültem, amikor eljöttem Tolnából. Sokáig sok minden gátolt abban, hogy nyugalmasnak érezzem a hegyvidéket. A lehető legcsöndesebb helyet kerestem, ahol semmi nem akadályozza majd, hogy nyelvi elszigeteltségemben folytassam a nyelvmentő munkámat.

– A Svábhegyen túlnyomórészt értelmiségiek laktak, laknak. Megérintette a hely varázsa?

– Légvonalban talán négy-ötszáz méterre lakott egykor Jókai Mór, akkoriban már szőlőművelő gazda, akihez, különösen szüretidőben, sokan jártak dolgozni. Magam elé képzelem a szüreti sokaságot, a fel-felmorajló munkadalokat. A másik pillanatban a Tabánig ragad a képzelet, Virág Benedek szegényes hajlékáig, ahol az irodalom akkori nagyjai vendégeskedtek, köztük Vörösmarty Mihály. Egy másik „szomszéd”, Tamási Áron, háromszor is kifordíttatta az ingei nyakát, mert nem volt pénze, hogy újat vegyen. Mi meg nyavalygunk, hogy nem kaptunk nem tudom hány milliós ösztöndíjat. Eszembe jut Tamási Áron 1954-es Kossuth-díja is. A kitüntetéssel járó pénzből többen is részesültek. Egyedül Sinka István küldte vissza a baráti támogatást, büszkeségből.

– „A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet” – írja Márai Sándor a Halotti beszédében. Holtig tartó kihívás és kötelesség megtartani a nyelvet?

–  Nemrég mondta valaki egy baráti összejövetelen, hogy ugyanazt mívelem, mint amit Kazinczy mívelt a nyelvújítás kezdeti éveiben. Többen mosolyogtak, csak én nem. Tudva tudom, hogy a nyelvújítás előtti szavakat menekítem, másutt és más időben.

– Bukovinában látta meg a napvilágot, és egyéves volt, amikor elkerült onnan. Négyévi menekülés után, 1945 májusában kerültek Tolna megyébe. Miként fogadták a bukovinai székelyeket a dunántúliak, a tolnai svábok? 

–  A befogadás nem volt a legnyájasabb. A bonyhádi gimnáziumban éreztem igazán, hogy különbséget tesznek az ott élő srácok között és köztem. De ennek több oka is volt, például az öröklött dadogási hajlamom. Feleléskor a t, a k és az a hangot nehezen mondtam ki.

– Kisdorogon töltött gyermekkorában későbbi pályatársa, Ferdinandy György író volt az egyik pajtása. A játék, a csínytevés, a szerelem határozta meg a csibészéveiket, de felsejlett-e Önökben bármiféle hajlam az irodalomra? 

–  Gyurka abba a faluba került, ahol én felnőttem. Szép közös emlékek fűznek minket Kisdoroghoz. Később nagyon jó barátságba kerültünk. Legutóbb elvittem egy idősek otthonába a gyerekkori szerelméhez, amit egy dokumentumfilm is megörökített. A negyvenes években voltunk gyerekek, falkában játszottunk, és én csak azt tudtam, hogy Gyuri nem idevalósi, hanem máshonnan érkezett. Az irodalom akkoriban szóba sem jöhetett.

Egyszer valaki eljött hozzám Kisdorogra, és azt kérdezte, hol vannak a könyvek. Mondom, milyen könyvek? Egy imádságoskönyv jelentette a könyvtárunkat. Tovább kérdezett az illető: hogy jutott eszembe, hogy írjak? Megbocsáss, de erre csak az Isten tudja a választ.

Sokat jártam guzsalyas estékre, ahol végighallgattam az asszonyok énekelte dalokat, az orsó pergését, a szövőszékek dallamát. Az orsó a szövőszék vetője, amit mi ostovátának nevezünk. A tárgyakat magammal hoztam, mind itt vannak a szobában, hogy fegyelmezzenek. Sőt, még egy patkót is fellógattam a könyvesszekrényemre. A szekerünket húzó lovunké volt. Idővel teljesen szétesésnek indult. A Várban, a Mesterek utcájában ráleltem egy kovácsmesterre, és megkérdeztem tőle, lehet- e új patkót csinálni belőle. Megcsinálta. Ezeket mind itt őrzöm. A tárgyak is tudnak beszélni. Csak nem mindenki érti a szavukat. 

– Térjünk vissza az előbb felemlegetett pályakezdésre. Három verseskönyv (Szövetségben a fákkal, 1974; Küszöbök, 1978; Messzülő ég, 1980) és egy prózakötet (Vigyázó madár, 1981) után milyen irányba vette a viszonylag későn megkezdett utat? 

–  A szigorú szavú Illés Endre a Vigyázó madár után hamar tudatta velem, hogy többé nincs ideje a lazsálásnak. Tíz kisregényig meg sem álltam. A megelőző esztendőkben egészen új költőnemzedék nőtt fel. Fellépésük egy kis időre eltávolított a költészettől. 

– Aki látomásos verseket írt, nehezen viselhette a költészettörténeti fordulatot...

– Engem kicsit megzavart. Inkább útkeresésre kényszerített. Líraiságomat átcsempésztem a prózába, prózai költeményszerű prózák születtek belőle. Talán ennek köszönhetem az olvasottságukat. A Vigyázó madár sikeréhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy a Szabad Európa Rádióban Határ Győző nagyra becsült író hosszan méltatta a kötetet. Később Németország hét nagy városában úgy várt a hallgatóság, mint aki régi ismerősként érkezik. Úgy éreztem, Németországban többen olvastak, mint itthon. 

– Ez melyik évtized volt?

–  Az 1980-as évek, körülbelül 89-ig. A Vigyázó madárért kaptam körülbelül tízezer forintot, ami igencsak nagy pénz volt, de mire észbe kaptam, már semmi sem volt belőle. Áldom az eget, hogy akkoriban már lapoknál is dolgoztam. Hét évig voltam üzemi lapos, utána huszonhárom évet töltöttem el a Népszavánál. Nem tartoztunk szorosan a napilaphoz, irodalmi szerkesztőnek hívtak. 

– De idővel főszerkesztő-helyettesnek is kinevezték. 

– Egészen pontosan az úgynevezett forró hónapokban a Népszava közössége választott meg főszerkesztő-helyettesnek. Utólag nézve úgy látom, elhamarkodott döntés volt. Csöbörből csömörbe vitt. Visszasírtam a Szép Szó éveit, azokat a csöppet sem könnyű napokat, amikor közel jártunk a megsemmisítő döntésig, amellyel Fekete Gyula Kötődés a hazához című cikkéért Kádár János betiltatta a Szép Szót. Fekete azt taglalta a kérdéses szövegben, hogy nagyon jó, hogy ebben az országban léteznek kisebbségeket védő törvények, de mikor lesz olyan, ami a többséget is védi? Ez felbolydulást keltett először a lapnál, aztán a történészek körében. A kultúra alakítói pedig vitairatokban mondták el a véleményüket. A nagy, országos felháborodás ellenére, cím nélkül, megtarthattuk a mellékletet. 

– Hogyan jelenhetett meg Fekete írása a pártállam idején?

– Leadtuk, mert jónak tartottuk, úgy láttuk, egy hiányzó közügyet vet fel. Sőt, a tilalmat követően továbbmerészkedtünk. Megnyitottuk a határt a magyar irodalom előtt. Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről, Dobos László, Sütő András és mások írásainak biztosítottunk fórumot. Itthon pedig hozzáfogtunk a nem létező falak lebontásához. Illyéstől kezdve Szabó Pálig, Veres Péterig, Déry Tibortól Magyar Bálint színháztörténészig sokan teret kaptak a melléklet hasábjain. 

Weöres Sándorhoz akkor kopogtattam be, amikor csak akartam. Ez nekem a szabadságot jelentette akkor.

– És inspirációt is?

–  Az ő hatásukra fogalmaztam meg a magam minőségi mértékét. Illyés Gyulával készült interjúim közül az Itthon európainak lenni címűre vagyok a legbüszkébb. Akkoriban kevesen vetették fel ezt a kérdést. 

– Össze tudta egyeztetni a sajtóbeli és a szépirodalmi munkát?  

– Össze. Első kötetem, a Szövetségben a fákkal szerkesztői munkám éveiben jelent meg. Minden első kötet… 

– Részegítő? 

–  Bizony! Részegítő a borító látványa, a nyomdaillat. A fogadtatás is hozzátartozott ehhez az élményhez. Gál István irodalomtörténész oldalnyi méltatást közölt a Tolna Megyei Népújságban. Röviddel utána Simon István költő, a Kortárs főszerkesztője üdvözölte jelentkezésemet.

– Miként élte meg a második kötet, a Küszöbök fogadtatását?

– Kudarcosan. Kár lenne szépíteni, elmaradt a Szövetségben a fákkal mögött. A harmadikat már újra jól fogadták, Pomogáts Béláék megpróbálták észrevenni a modernségét. Sosem akartam modern lenni, csak amennyire tágult a világom, annyira engedtem utána a munkáimat. A falon itt van egy arab író, Tahar Ben Jelloun fényképe is. Király Ibolya erdélyi műfordítónő átültette franciára a verseimet, amelyek Elfelé utak, vagyis Au détour du chemin címmel tavaly jelentek meg kötetbe rendezve. Király a nagy munka közben írt egy tanulmányt a Hitel egyik lapszámába arról, hogy Tahar Ben Jelloun prózája és az enyém milyen rokonságban van egymással. Az elszakítottság és a száműzött életérzés világát majdnem egyformán fogalmaztuk meg, pedig sosem olvastam a műveit.

– Azóta pótolta?

– Most már megvannak a könyvei. Bevittem az Európa Könyvkiadóhoz az egyik prózáját, de azt mondták, még nem időszerű. Eddig három könyve jelent meg magyarul, a többi remélhetőleg sorra érkezik.

– A Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjaként vállalt mandátuma szeptemberben járt le. Volt ideje az olvasásra az elmúlt hat esztendőben? 

– Az akadémiai elfoglaltság eléggé lekötött. Ugyanakkor gazdagított is. 

– Akad olyan kortárs magyar szerző, aki azt a nagyon tömör, sűrű prózát írja, amivel Ön annyira meg van elégedve? 

– Erdélyben is, itthon is vannak ilyenek szép számmal. Közeli kortársaim közül Sütő Andrást, Székely Jánost említeném, a hazaiak közül Sánta Ferencet, Szabó Istvánt. Lírában Nagy Lászlót, Juhász Ferencet. Az élő kortársak közül Király László és Lövétei Lázár László kívánkozik a sor elejére.

– Idén, egyben közreadva, újra megjelent a Halparádé (2005) és az Utazás Bekóciába (2008) című, gyermekeknek szánt verseskönyve. Az előbbi kötet eredeti kiadásában olvasható ajánlás egyetlen unokájának, Dion Jade Rebekának szól. 

– Aki Angliában él és Párizsban tanul. Nem tudom, miért, egyre távolabb kerül tőlünk. A Székely himnuszban van egy sor: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla.” Mi, Tamások, úgy látszik, Európa irányában szóródtunk. Kár. Vagy mégsem? Rebekának több verse megjelent Angliában is, Franciaországban is. A lányom félti, én biztatom. Néha egészen ijesztő halálverseket ír. Annyira élményhűen ábrázolja az aléltság pillanatait, hogy magam is kezdek félni. Minden bizonnyal a korábbi súlyos agyvelőgyulladása rejlik emögött. Régtől ismert: a betegség nagyon sok esetben a művészet forrása lehet. 

– Szintén idei kötete, a Trianon szédületében, régi és új verseket tartalmaz. Miként állította össze ezt a kötetet?

– A Trianon-strófákkal kezdtem, aztán újrafogalmaztam a Versailles-t, majd Madéfalva emlékoszlopával folytattam. Onnantól tudtam, hogy kötet lesz belőle. Utána jött az építkezés, a Trianon-sorsokat hordozó, korábban írt versek szerves beillesztése. Karcsú kis könyv, de büszkeséggel tölt el.

Én vagyok benne, a közösségem, a jussolt nyelvem, a kontinens sorsa van benne. Mindez együtt.

– Mennyire rázta meg a koronavírus-járvány miatt bevezetett karantén? 

– Az írásra terelte a figyelmemet.

– Ma is szigorú menetrend szerint dolgozik?

– Nem annyira, de az első kötetem óta jellemző rám, hogy ha elkészülök egy könyvemmel, utána teljesen kiürülök. Nagyjából háromnegyed év kell, mire újra el tudok kezdeni dolgozni.

– Nemrég ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját. Most éppen hol tart a jelenlegi alkotói periódusában?

– A dedikáció műfajt gyakorolom. Nem tudok leszokni a pontos, személyre szabott ajánlásokról.

Szöveg: Navarrai Mészáros Márton

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 11-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.