A Te Deum gregorián formatörténete, zeneirodalmi és liturgikus szerepe

Kultúra – 2020. december 31., csütörtök | 16:57

A gregorián repertoár műfajelméleti módszertana alapján a zsoltár-recitációhoz soroljuk rendszertani szempontból az egyébként himnusznak tekintett Te Deum éneket, amely a római liturgiában önálló tételként is funkcionál. A műfaji besorolás oka elsősorban az elterjedt dallam szerkezete és előadásmódja. A szöveg és általában a tétel történetét illetően több feltételezést ismerünk.

Leginkább Szent Ágostonhoz és Ambrushoz kötik az eredetét, de egyes szövegrészletekkel 3. századi liturgikus töredékekben is találkozunk (prefációk, húsvéti eucharisztikus imák). A jelenleg alkalmazott szöveg a Sacramentarium Gregorianum szövegalkalmazási korszakában (7. század) már megszilárdult, de a feltevésekkel akár egyetértésben is ki kell jelenteni, hogy jelenleg ismeretlen a himnusz szerzője. Szent Benedek Regulája már előírja a vasárnapi és ünnepi zsolozsma végzése során, de a pontos szöveget és a szerzőt nem közli. A megszokott liturgikus helye a hajnali imaóra volt, de körmeneteknél és nem egyházi eseményeknél is elénekelték hálából.

Zenei szerkezete általában három fő szakaszt és dallamelemet tartalmaz, amelyek zsoltártónusok hangkészletét alkalmazzák (a magyarországi gregorián Te Deum érdekessége, hogy négy dallamszakaszból áll), tehát olyan a dallamképlete, mintha a szöveget egy-egy zsoltártónusra osztották volna az előadáshoz. Ez a dallamalkalmazás indokolja, hogy a gregorián szerkezeti rendszertanban a zsoltár-recitációhoz soroljuk.

A gregorián dallamokon és egyéb tonális elemeken belül a Te Deum himnusz az egyik legnépszerűbben előadott és hallgatott önálló liturgikus tétellé fejlődött kompozíció. Annak ellenére, hogy a II. vatikáni zsinatig a római liturgia anyanyelve és egyetlen hivatalos irodalmi alkalmazási fóruma a latin nyelv volt; már a középkorban is léteztek anyanyelvi fordításai. Ez szép példája annak, hogy az egyházzene a liturgiában történő tevékeny és tudatos Krisztus-hívői magatartás fejlődését szolgálta a múltban és segíti ma is, hasonlóan a szintén zsinati nyelvreform előtt akár évszázadokon át anyanyelven előadott népénekek alkalmazásához. Az egyházi zenére általánosan is jellemző volt a népek lelki igényeihez való alkalmazkodás, ugyanis már nagyon korán beszűrődtek a hivatalos liturgiába az egyes népek nyelvén előadott nem közvetlenül kinyilatkoztatott forrásból kiinduló, anyanyelven megszólaló népi imák és énekek, melyek nemcsak a liturgikus néphagyományban, hanem a nyilvános és rendes istentiszteleti fórumokon is alkalmazást nyertek.

A Te Deum himnusz eredeti szerzői anonimitásából később kiléptek azok a barokk zeneszerzők, akik számunkra ismert és híressé vált Te Deumokat komponáltak. Közülük a legnépszerűbb alkotás Carissimi tanítványa, a francia Marc-Antoine Charpentier (1645/50?–1704) barokk zeneszerző által 1690-ben komponált mű, amely leginkább az Eurovizio szignáljaként ismert, ami ennek az alkotásnak a „Prelude” tételét alkalmazza főtémaként, de orgona átirata is gyakran hallható. Ez a mű eredetileg négy trombitára és kórusra készült (később komponálták a három trombitára átültetett katonai átiratot). A műben áriák, kórustételek és recitativók váltakoznak.

A jelenlegi liturgiában a jóváhagyott egyházzenei gyűjtemények között találhatjuk a népnyelvi verzióját. A Szent vagy, Uram! népénektár 276-a jelű éneke, orgonakísérete Harmat Artúr harmonizációjában terjedt el.

Szerző: Maróti Gábor

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó, illusztrációk: catholicexchange.com; newliturgicalmovement.org

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria