A tettek embere az adott szó erejével – Zichó Viktor Kőrösi Csoma Sándor nyomában

Zichó Viktor óriási missziója, a Csoma Útján Expedíció kalandos, drámai közjátékok után, idén június 7-én ért célba a 19. századi magyar vándor, nyelvtudós, a tibetológia atyja dardzsilingi síremlékénél. 13 000, a kitérőkkel együtt majd 14 000 kilométeres kerékpáros, gyalogos út áll a hegy- és sziklamászásban gyakorlott, de a téli sportokban is jártas fiatal sportember mögött, aki élményeit nem csak élvezetes stílusú blogbejegyzések és előadások formájában adja tovább. Civilben energetikai mérnök és fotós, így nem meglepő, hogy látványos, lényegi fényképei, fejkamerával, mobillal felvett dinamikus bejelentkezései, esetenként már-már művészi szkeccsei egy leendő kiváló dokumentumfilm ígéretét hordozzák. És ahogy említette, könyvet is tervez élményei, emlékei megörökítésére. Kerékpárral érkezett a városmajori parkba is, ahol az alapoktól, az ihletadó Körösi Csoma Sándor alakjának felidézésével kezdtük a nagy keleti út egyes állomásait és emberi tapasztalatait felvillantó beszélgetést.

– Szüleim általános iskolai tanárok. Szeretnek művelődni, rendszeresen hoztak könyveket a városi könyvtárból is. Egy alkalommal hozzám jutott az egyik, melyet édesapám olvasott: Bernard Le Calloc'h francia történész-orientalistától a Kőrösi Csoma Sándor útinaplója. Húszéves lehettem. Már akkor úgy éreztem, hogy óriási, amit Kőrösi Csoma véghezvitt. Önfegyelemre neveltek a szüleim; arra: bármibe vágunk is bele, azt komolyan kell venni és művelni ahhoz, hogy sikert érhessünk el. Kőrösi Csoma kitartása, életműve így több szempontból is inspirált. Huszonegy éves voltam, amikor 2014-ben megjártuk az Ararát-expedíciót. Életre szóló kaland volt. Lejöttünk a hegyről, és beugrott a nem sokkal korábban olvasott napló. Így amikor felmerült a kérdés, hogy mi lehetne a következő cél, Kőrösi Csoma Sándor 1819-ben megkezdett útja jutott szembe. Úgy éreztem, a kétszázadik évforduló kiváló alkalom lenne arra, hogy Erdélytől Dardzsilingig végigmenjek rajta. Nemcsak az utazás kedvéért akartam megcsinálni, hanem azért is, hogy tisztelegjek e kiváló ember előtt, akinek az élete, munkássága és a naplója olyan mély nyomot hagyott bennem.

– Az Ararát a „még távolabbi Kelet” felé való nyitásának első állomása volt. Akkor elsősorban hegymászói szempontból tartotta érdekesnek, vagy a legendás bibliai helyszín, netán a vidék örmény és török történelemben játszott szerepe keltette fel az érdeklődését?  

– Az alapvetően egy hegymászással záruló kerékpáros túra volt. És Törökország keleti része már annyira más, mint a nyugati, Isztambul vagy akár Ankara. Érdekelt a történelmük, ahogyan a magyar nyelv eredete is, a törökökkel való rokonság lehetősége és teóriái is. Meg vagyok győződve arról, hogy szorosabb kapcsolat van a magyarok és a törökök között. Kint járva többször előfordult, hogy amikor mellettem beszélgettek, hirtelen azt hittem, magyar szót hallok. A hanglejtés, a stílus megtévesztő volt. A szeretetüket, rokonságtudatukat ugyancsak megtapasztaltam. Persze a százötven évig tartó megszállásunkat másképpen tanítják, mondván: ők annak idején „együttműködést” ajánlottak a magyaroknak. A janicsárok helyzetét, szerepét is másképpen értékelik...

– Rátérve a Csoma Útján Expedícióra: hogyan tervezte meg az útvonalat? Fölcsapta a vonatkozó irodalmat, Kőrösi Csomát, Baktay Ervint, Cholnoky Jenőt, tanulmányozta a térképeket? 

– Egy az egyben nem tudtam volna követni az útvonalát. Már csak azért sem, mert én nem hajón mentem a Földközi-tengeren át, hanem végig a szárazföldön, biciklivel. Ugyanakkor igyekeztem ahhoz a lehető legközelebb haladni a tengerparton, majd Törökország déli részén át. Az volt a koncepcióm, hogy amennyire lehet, ismétlem az útvonalát, de az életveszély kockázata nélkül. Vannak ugyanis olyan helyek, ahol dúl az erőszak, sokszor prédaként tekintenek a külföldiekre. Ezért például Afganisztánban módosítanom kellett az útvonalon, keletebbre mentem. Biciklis utazóként Irak, Moszul ugyancsak nem ajánlott terep, úgyhogy inkább elkerültem.

– És Indián át…?

– Alapvetően Kasmír, Szrinagar felől kellett volna mennem, csak ott még mindig nagy a feszültség. Folyik a harc a két ősellenség, a pakisztániak és az indiaiak között. A terepet a lehető legjobban ismerő Irimiás Balázs, a Csoma's Room Foundation (Csoma Szobája Alapítvány) vezetője azt javasolta, hogy ne arra menjek, mert ott még mindig lehetnek csúnya dolgok. Ezért Manali felé indultam, annak reményében, hogy átkelhetek a hágókon. Letettem a bringámat, és felkerestem síkölcsönzőket, hogy tudnak-e túrasít adni. Hótalpam volt, de a sí sokkal hatékonyabb lett volna. A hatóságok azonban nem engedték a hágókon való továbbhaladásom, annak ellenére sem, hogy a saját felelősségemre vállaltam volna. Ezt megelőzően már megtapasztaltam a súlyos következményeit annak, hogy nem tartottam be bizonyos szabályokat, úgyhogy nem mertem kockáztatni…

– A váratlanul közbejött események mennyire befolyásolták az út megtételének tervezett idejét?

– Tökéletesen tudtam volna tartani a tervet, de egymást követték az extrém helyzetek. Az első nehézség rögtön az volt, hogy nem érkezett meg a barátom Tádzsikisztánba. Úgy volt, hogy ott találkozunk, együtt bringázunk, és mászunk is, de az utolsó pillanatban lemondta. Ezért két hetet kellett várnom a csomagra, amelyet ő hozott volna a téli cuccokkal, hálózsákkal. A második nehézség: a pakisztáni börtön. Utána két hét betegeskedés, aztán két hónap kórházi karantén Indiában a koronavírus miatt. Ha ezeket a kényszerű várakozási időket leszámítjuk, pontosan tartható lett volna a kitűzött program.

– Utólag értelmét látta ezeknek a próbáknak? Hozzátettek valamit a túra mélységéhez, vagy inkább csak felesleges izgalmak, bosszantó időkiesések voltak?

– Azt hiszem, meg kellett történniük. Úgy fogom fel a kényszermegállókat, hogy így volt a legjobb. Kihasználtam a rendelkezésre álló időt, és tanultam a helyzetekből. Alapvetően szeretem a kihívásokat, de az is igaz, hogy sokkal nehezebb volt az út, mint amire számítottam. Főleg mentálisan.

– Amikor még az elején kiderült, hogy egyedül kell végigcsinálnia, egy pillanatra sem bizonytalanodott el? Nem gondolt a halasztás, az átszervezés lehetőségére?

– Egyáltalán nem. Ahogy említettem, 2014-ben koncepciószerűen már elterveztem. Aztán 2018 nyarán egy barátom felvetette: „Viktor, bringázzunk el Nepálig!” Kaptam rajta. Mondtam: „Remek ötlet, csináljuk meg! Mivel közeledik Kőrösi Csoma útjának kétszázadik évfordulója, ne Nepálig, hanem Kelet-Indiáig menjünk.” Katmandutól Dardzsiling ugyanis már csak három-négyszáz kilométer. Elkezdtük szervezni, nagyon beindult a cimborám is, aztán még két másik barát is képbe került. Négyen indultunk volna. Mivel csináltam már hasonlót, tudtam, hogyan kell egy ilyen expedíciót megtervezni; és jó kapcsolataim vannak utazókkal. Kiosztottam a feladatokat, átbeszéltük a gyakorlati szempontokat: a vízumügyeket, a határátkelési lehetőségeket, a biztonságos haladás módját… A társaim részéről azonban a kezdeti lelkesedést egy idő után inaktivitás váltotta fel. Többször szóltam nekik, hogy ez így nem fog működni, csináljuk rendesen. Látták rajtam, hogy e téren szigorú vagyok, ami szerintem nem tetszett nekik, ezért visszaléptek. Én viszont úgy voltam vele: ha már egyszer elkezdtünk valamit, nem vonulok vissza. Nem vagyok az a típus. Volt némi anyagi tartalékom. Úgy döntöttem, ha nem jön össze a szponzoráció, akkor is megcsinálom. Az elhatározásomra pedig csak rátett egy lapáttal a kialakult helyzet. Szerettem volna megmutatni a generációmnak: ha ígérünk valamit, azt be kell tartani. Olyan családban nőttem fel, ahol fontos a szavahihetőség, az adott szó. Még azzal sem volt bajom, amikor azzal érveltek, hogy nem tudnak ilyen hosszú időt kint tölteni. Abban maradtunk, hogy akkor az útnak csak egy rövidebb szakaszát tesszük meg együtt. A dolog vége viszont az lett, hogy még az indulásra sem jöttek el, egyetlen kilométeren sem kísértek el. Ez azért ütött. Akkor nem éreztem túl jól magam emiatt.

– Az emberi tanulságokra, tapasztalatokra még visszatérnék, de nézzük meg kicsit az út egyes állomásait. Visszatekintve mi volt az a két-három helyszín, tájegység, hegy, völgy, település, ami a legjobban megragadta? Amelyek azonnal eszébe jutnak, ha felidézi az év eseményeit…

– A Himalája egyik csúcsa, a 6473 méter magas Jorkanden. Egyenesen rálátni Kanam kolostorából, ahol Kőrösi Csoma Sándor három évet töltött. Fantasztikusan szép. Mennyei. Onnan, a kolostorból nézve szavakkal leírhatatlan a látvány. És a friss hó a hegyen... Aztán Észak-Pakisztánban a Felső-Chitral-völgy Mastuj és Yarkhoon között. A völgy 3500–2500 méteres tengerszint feletti magasságban húzódik, azon gurultam lefelé. Ez életem talán legszebb napja volt. November vége. Leesett a hó. Gyönyörű porhó. Hideg. A surlófények ámulatba ejtettek. Fantasztikus volt, ahogy a hegyeket megvilágította a nap, és a surlófények beszűrődtek a kis házak közé. Az emberek köszöngettek: „Szalám alejkum!”, én pedig visszaköszöntem nekik: „Alejkum szalám!” Egész nap annyira jó kedvem volt! Úgy éreztem, már ezért az egyetlen napért megérte élni. A naplementében megköszöntem ezt Istennek, annyira gyönyörű volt. Nagyon bennem maradt ez a kép és az érzés. Felejthetetlen volt Kanamból a keskeny hegyi szerpentinen a lejtmenetem. A másik meghatározó bringás lejtőzésem Észak-Iránban a Chalus (Chaloos) Road volt, ahol 2600 méteres szintről lementem „mínuszba”, a Kaszpi-tenger partjáig, ami 27 méterrel a tengerszint alatt húzódik. Óriási lejtő, fél napon át haladtam lefelé. Csodás volt.

– És a megérkezés Dardzsilingbe?

– Persze, az a koronája volt mindennek. Ott útszakaszt neveztek el Körösi Csomáról, ki van írva: Alexander Csoma de Kőrös Avenue. Felette az öreg temető a sírjával. Az övé a legszebb sír. Megírtam és kitettem két nemzeti színű szalagot és egy ostorzsinórt, amit még az expedíció harmadik napján, a Hortobágyon, a Kaparó csárdában kaptam. A tulajdonos adta nekem, miután megtudta, hová megyek. A szalagra ráírtam az út „adatait”: Csoma Útján Expedíció, 13 000 kilométer, Csomakőröstől Dardzsilingig, 2019-től 2020-ig. Felhőtlen öröm volt bennem, alig tudtam elmozdulni onnan. Órákon keresztül csak ültem, néztem és gondolkodtam. Pusztán ott lenni is mesés volt.

– A visszautat már gyorsan, a „tömegközlekedés” igénybevételével tette meg?

– Lejöttem a hegyről Siliguriba. Onnan Delhin keresztül indulhattam volna tovább, de ott karantén volt, úgyhogy inkább Bihár állam fővárosába, Patnába mentem, és onnan repültem Mumbaiba. Mumbaiból pedig Párizs, Amszterdam…

– Bihár szövetségi államban volt korábban az a hosszúra nyúlt kórházi kalandja, amelynek a híre a hazai sajtóba is eljutott…

– Egy árnyas helyen főztem, ettem az ebédemet, és egyszer csak nem messze tőlem megállt egy mentőautó. Elindultam, toltam a biciklim, de elkezdtek mutogatni: „be a mentőbe”. Mondtam, hogy nem vagyok beteg, mentem tovább, erre kiabálni kezdtek. Később egy rendőr ért mellém motorral, megállított. Így a mentőt követve be kellett mennem a chaprai kórházba, hogy elvégezzék a kötelező koronavírus-tesztet. A hírekből tudtam, hogy mi történik szerte a nagyvilágban, ahogy azt is, hogy Indiában mindenütt lezárások vannak. De azelőtt folyamatosan úton voltam; ha a rendőrök meg is állítottak, a feletteseik mindig továbbengedtek. Ennek megfelelően nem vettem tudomást a dologról. A járványügyi intézkedéseket komolyan betartottam. Nem érintkeztem senkivel, nem ölelgettem senkit, tartottam a távolságot, éjjelente vadkempingeztem, úgyhogy nem voltam potenciális vírusterjesztő. Tisztában voltam azzal, hogy le van zárva az ország, az emberek nem mozoghatnak, de engem nem korlátoztak. Lehetséges, hogy aznap vezettek be egy új rendelkezést, amely szerint minden külföldin is el kell végeztetni a tesztet. Az is lehet, hogy betiltották a külföldiek mozgását, és a teszt csak ürügy volt. Nem tudom. De még az is benne van a pakliban, hogy simán csak szekálni akartak. Mert ez jellemző az ottani hatóságokra. A teszt eredménye negatív lett, mégis bent tartottak. Közben megloptak, de szerencsére hamarosan meglettek a dolgaim. Közel egy hónapra viszont útlevél nélkül maradtam, mert azt a tolvaj elégette. Delhiből kellett újat igényelnem. Mivel a postát, a futárszolgálatot is leállították, majdnem négy hétbe telt, mire megkaptam. A nyolcadik hét végén elegem lett, úgyhogy leléptem: éjszaka megszöktem a kórházból.

– A közúton is megállították, egy motoros még fel is lökte… Akkor mi volt a probléma?

–  Már százharminc kilométert megtettem, rengetegen láttak útközben, és nyilván voltak, akik beszóltak a rendőrségnek: milyen munkát végeznek, hogy nem tartóztatják föl ezt az idegent. Pedig akkor már mindenki összevissza mászkált engedély nélkül. Az a hamisítatlan, zsúfolt indiai élet zajlott: mindenhol emberek, tele az utca bringával, motorral, traktorral, riksával, autóval, busszal, teherautóval... Én pedig – egyetlen nem indiaiként – szemet szúrtam nekik. Néhány nehéz életű, unatkozó embert bosszanthatott a jelenlétem. A rendőrség nyilván bizonyítani akart…

– Ezekben a kóstolgatásokban a nyugatiakkal szembeni ellenszenv nyilvánult meg, netán a nyomasztó gyarmati múlt miatt vegzáltak szívesen egy angolul beszélő idegent?  Esetleg a vírushelyzet keltette feszültségéből eredt ez a fajta bizalmatlanság?  

– Vegyes a kép. A hatóságok felől negatív diszkriminációt éreztem a fehérekkel, az európaiakkal szemben. Talán még dicsőség is, ha kibabrálnak valakivel. Még az is lehet, hogy ez a britekkel való ambivalens viszonyból fakadt. A civil lakosság azonban inkább elfogadó, sőt kifejezetten segítőkészek az idegenekkel. Ez egy erős kontraszt Indiában.       

– Végül is milyen lett az egy éven át tartó „emberségpróba” mérlege?    

– Az emberek jelentős része jóindulatú. Ebben biztos vagyok. Ugyanakkor nem látják kívülről a dolgokat, nem ismerik az összefüggéseket, nem tudnak rendszerben gondolkodni. És túlságosan féltik magukat. Tapasztaltam, hogy milyen erős az általános félelem, az agymosó média pedig pánikot keltve még rá is játszott erre. Indiában 1,3 milliárd ember áldozata a manipulációnak. Különös módon mintha az emberek ott is elfelejtették volna, hogy a halál az élet természetes része. Sokat foglalkoztam, foglalkozom a társadalmi, környezeti és ökonómiai hármas harmóniával, amelynek létrejötte a világ fenntarthatóságának feltétele. Feladatomnak érzem a környezeti és a társadalmi tudat erősítését. De az utam leszűrt tanulságai közé tartozik az is, hogy legyünk büszkék a magyarságunkra. Ne panaszkodjunk! Mert remek helyen élhetünk. Láttam, tapasztaltam és részben megélhettem, hogy mit vitt véghez annak idején Kőrösi Csoma Sándor. Számomra ez lenyűgöző. Amíg magyarok élnek, meg kell emlékeznünk róla. Fontos, hogy ne csak a szavak, hanem a tettek emberei is legyünk.     

Fotó: Zichó Viktor

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 26-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.