A valósághoz fűződő viszony – Gerhard Richter művészete a Magyar Nemzeti Galériában

Kultúra – 2021. október 17., vasárnap | 16:04

Amerikai felségjelű, fehér csillagos bombázó repülők húznak el fölöttünk irdatlan sebességgel. Mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk a II. világháborúról. Félelmetes hatást keltenek a gépek, szinte halljuk, amint hatalmas robajjal közelednek a város fölé, ahol kioldják bombáikat.

Jó anyám többször is visszaemlékezett arra, amikor 1944–45-ben az amerikai Liberatorok szörnyű zajjal Szombathely fölé értek, és szinte befeketítették az égboltot. De szerencsére ez ma már csak látomás, a múlt felelevenítése. Gerhard Richter nagyméretű festménye a Magyar Nemzeti Galériában látható. Robert Capa Kissé elmosódva című könyve jut eszembe a képek láttán, ugyanis Richter festményei is életlenek, elmosódottak, ahogyan Capa felvételei is a normandiai partraszállásról. Olyanok, mintha csak híradófelvételeket látnánk vágatlanul, esetlegesen. A különbség csupán annyi, hogy míg Capa képei az előhívás során sérültek, addig Richter festményei szándékosan elmosódottak. A festő 1963–64-ben készítette ezeket a képeket amerikai és német vadászgépekről, amelyeket Drezda fölött látott a háborúban, a város bombázásakor. Összesen nyolc ilyen festményt készített, ezek közül most kettőt nézhetünk meg a kiállításon.

Az évszámokból könnyen kideríthetjük, hogy Gerhard Richter nem éppen fiatal ember. 1932-ben született Drezdában, tehát nyolcvankilenc éves. Sokat megélt német képzőművész. A kortárs festészet – vagy sokoldalúságánál fogva inkább a képzőművészet – legnagyobbjai között tartják számon. Élete valóban regénybe illő, annyira, hogy meg is filmesítették. Az ő alakja inspirálta a Mű szerző nélkül című játékfilmet; kissé meglepő, hogy a kiállításon erről egy szó sem esik. 

Gerhard Richter kiállításának címe: Valós látszat. Találó a cím, kifejezi a 20. század bonyolultságát, a történelem, és ez esetben főleg a német múlt politikai vonulatának ellentmondásosságát, a művész alkotómódszereit. Ha valaki sokáig él, sok mindent megtapasztalhat és mindennek az ellenkezőjét is. Így történt ez Gerhard Richter esetében is. „A valóságról nem tudok egyértelműbben nyilatkozni, mint amilyen a valósághoz fűződő saját viszonyom, és ennek az életlenséghez, a bizonytalansághoz, az illékonysághoz, a részletességhez és ehhez hasonlókhoz van köze. De mindez nem a képeket magyarázza meg, hanem a legjobb esetben is csak az indokot jelenti a megfestésükre” – magyarázza művészi céljait (1972). 

Gerhard Richter születése után egy évvel létrejött a náci Németország, majd 1949-ben a Német Demokratikus Köztársaság megalapításával szovjet mintára a kommunista diktatúra. A II. világháború utáni időszak Németország kettéosztottságának története. Ellentmondásos, nehéz periódus volt ez, amelyben az egyén nemcsak művészként, de emberként is nehezen találta a helyét. A középiskola elvégzése után Richter a Drezdai Képzőművészeti Akadémián tanult, murális festészet szakon. Hamar elkötelezte magát a szocialista realizmus doktrínája mellett, és a műfaj sikeres képviselőjévé vált. 1959-ben a nyugat-németországi kasseli Documentán tett látogatása azonban komoly kételyeket ébresztett benne addigi gondolkodásmódját illetően, és ráébresztette korábbi munkásságának kilátástalanságára. 1961 márciusában – négy hónappal a berlini fal megépülése és a szimbolikus vasfüggöny valós megerősítése előtt Richter karrierjét, egzisztenciáját, minden festményét, műalkotását, valamint rokonokat, barátokat és kollégákat hátrahagyva elhagyta az NDK-t, és sok más polgártársához hasonlóan Nyugat-Németországba emigrált. 

Meglepő módon a Nemzeti Galériában látható életműkiállítás nem időrendben halad, nem a legkorábban készült alkotásokkal indul. A tárlaton legelőször a művész idén készített ceruzarajzaival szembesülhetünk. Nehéz lenne megmondani, mit látunk e rajzokon. Afféle absztrakciók ezek, némelyik olyan, mintha térkép lenne, aztán meg mintha tájképet fedeznénk fel a szertelen, vékony vonalak mögött. A néző mindig motívumot keres, a modern művészt azonban a kifejezés, az expresszivitás érdekli. Nemcsak vonalakkal operál a mester, hanem satírozott foltokkal, maszatolt, elkent felületekkel is. Nem érdemes konkrét formákat keresni az alkotásokon, a művésznek nem is ez volt a célja; capricciók ezek, a grafitceruza segítségével megvalósult ötletek. 

1961-ig készített képeiből, szocialista realista műveiből egyet sem láthatunk, talán azért, mert egy sem maradt közülük az NDK-ból való távozása után, ámbár az életmű szempontjából ez érdekes lett volna. Az elmosódott képek következnek, amelyek első ránézésre hiperrealista alkotásoknak tűnnek, de kidolgozottságuk nem ezt mutatja. Csak annyi közük van a hiperrealizmushoz, hogy fényképek ihletésére készültek. Akkoriban az NSZK-ban az újságosnál kapható magazinokból – például a Bunte, a Stern, vagy a Neue Illustrierte lapjairól – kiválasztott sajtófotók szolgáltak a képek mintájául. Láthatóan nem a konkrét alakok voltak fontosak a művész számára, hanem a kép egésze hordozza az üzenetet. Ezeknek az alkotásoknak társadalmi mondanivalójuk van. Óhatatlanul eszembe jut Richter festményei láttán Méhes László Langyos víz című fotófestménye, amely az ötvenes-hatvanas évek Kádár-korszakának kisstílű, „rövid pórázon tartott” életmódját teszi kritika tárgyává.  

Richter így ír a fotóról 1964-ben: „A fénykép testesíti meg a tökéletes képet; nem változik, abszolút, vagyis független, feltétel nélküli, stílus nélkül. Ezért példakép számomra abban, ahogyan megjelenít, és amit jelent.” Jó példa erre a Terese Andeszka (1964) című olajfestménye, amely csúnyácska arcú emberekből álló családot ábrázol. Az alakok láthatóan vidámak, hiszen – amint a képaláírásból megtudhatjuk – NDK-s menekültek. A festő még az újság szövegéből is felfestett a képre egy részletet. Nyilvánvaló, hogy nem a szereplők személyisége a fontos itt, hanem a jelenet tipizálása. Richter az egyént és a személyes sorsot egységként jelenítette meg a festményén.

Ha továbbmegyünk, negyvennyolc portrét láthatunk fekete-fehérben, azonos méretben. Lexikonokból kimásolt arcképek ezek, európai és észak-amerikai férfiakat ábrázolnak, akik életük során „letettek valamit az asztalra”: tudósok, írók, zeneszerzők. Ez a „briliáns elmék panorámája” – írja a magyarázó szöveg. Nevek a képek alatt nem szerepelnek, ami nem szerencsés, az ábrázolt alakok nagy részének kiléte így rejtve marad a látogató előtt. Csak a végén, egy kisebb lapon olvashatjuk, kiket is ábrázolnak a portrék. Az eredeti festményeknek több értelmük lett volna, mint ezeknek az itt kiállított fotóreprodukcióknak. A falon olvasható szöveg szerint az arcok „tulajdonságok nélkül” vannak megfestve, ami nem igaz – ezek a képek igazolványképszerűek ugyan, de a karakterek, a személyiségek, ha kicsit is, mindenképpen ott vannak bennük. 

Időnként talán mindannyiunkban felötlik a kérdés: egyáltalán érdemes-e még festeni? Hiszen a régi mesterek már mindent megcsináltak, és nem is akárhogyan, hanem tökéletesen. Gondoljunk csak Caravaggióra, Rembrandtra vagy akár Rubensre. Hasonlókat gondolt Gerhard Richter is, idézzük megint őt: „Nem, tudok úgy festeni, mint Vermeer – elveszettük ezt a gyönyörű kultúrát, minden utópia szertefoszlott, minden elfolyt a csatornába, a festészet csodálatos ideje véget ért. (…) Nem ismerek senki mást, aki ennyire kötődne a művészettörténethez, és szeretné a régi mestereket, és ennyire szeretne úgy festeni, mint ők. Voltak esetek, amikor megpróbáltam feltámasztani Tizianót és másokat, de természetesen nem sikerült véghez vinnem. Meg akartam festeni az Angyali üdvözletet magamnak. Ez példa arra, hogy mennyire lehetetlen ma így festeni” (2002).

Richter, amikor 1972-ben látta Tiziano Angyali üdvözlet című festményét Velencében, az nagy hatással volt rá. Elkészítette a saját verzióját, ami az idők során képciklussá fejlődött. Angyali üdvözlet Tiziano után címmel a nagy velencei mester letűnt festészetét próbálta visszahozni a saját jelenébe. Rendkívül expresszív megfogalmazású, megint csak elmosódott, de a figurákat még elég jól láttató képpel indul a sorozat. Ha közelről megnézzük, jól látszik, hogy a művész spaklival, ronggyal, ujjal kente szét a festéket, rendkívül finoman. Az utolsó festmény már teljesen alakok nélküli, inkább a téma illúziója, absztrahált változata maradt meg a vásznon.

Az Ablakrács című kép, az Ablak-sorozat egyik darabja, a budapesti Ludwig Múzeum tulajdona. Richter műveinek sorában szerepet kapnak az üvegek is; a kiállításon több is látható belőlük, némelyik tónusos, nagyméretű tükör. 2007-ben a kölni dóm déli kereszthajójába tervezett hatalmas üvegablakot, amely több mint huszonhárom méter magas. 

A kiállításon találkozhatunk igazi hiperrealista képekkel is. Ilyen például a Betty című 1977-ben festett alkotás. Itt már teljes mértékben jelen van a személyesség és az intimitás, nincs szerepe a tünékenységnek. A Moritz című festményen etetőszékben, maszatosan, partedlivel a nyakában láthatunk egy gyermeket. Mintha csak rajtakapták volna a szülei az evésen. 

A német mester nonfiguratív, teljesen absztrakt képei egy külön termet foglalnak el. Az egyik legérdekesebb alkotás ezek közül az Ivó nő című. Csak messziről áll össze, hogy mit is látunk tulajdonképpen. A hatalmas, színes vásznak dekoratívak, érdekesek, színeik mellbevágóak; tüzes pirosak keverednek élénk kékekkel és sárgákkal. 

Az utolsó teremben Birkenau címmel négy hatalmas festményt nézhetünk meg. Méltó befejezése ez a kiállításnak. Négy megmaradt korabeli fotó a képek kiindulási alapja. A Sonderkommando „munkáját” örökítette meg valaki a haláltáborban. Richter e képek alapján kezdett dolgozni. Eleinte aprólékosan felrajzolta a fotón látható figurákat, majd a festés során fokozatosan lemondott róluk. Újabb és újabb rétegeket képezve a végén teljesen eltüntette az alakokat. A lényeget komor színekkel, tónusokkal jelenítette meg. Méregzöldek keverednek szürkével és bíborral. Abszrahálta, a maga módján ábrázolta az ábrázolhatatlant.

Gerhard Richter kiállítása november 14-éig látható a Magyar Nemzeti Galériában.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria