Ahogy Jónás Ninivével – Zsuffa Tünde a Szent Erzsébet-regényéről

De joggal merül fel egy sor kérdés: miért most, és miért éppen Erzsébet? Felkérésre született a könyv? Netán a történelmi regények reneszánszát érzékelve fogott bele a szerző ebbe a nyolcszáz évvel ezelőtti történetbe? A szent figurájának vagy legendájának valamely, számára izgalmas eleme ragadta írásra? Kiderült, egyik sem. Az Ég tartja a Földet születése is olyan kicsit, mint egy regény. Amelynek főhőse egyszer csak visszahat az alkotójára.  

–  Eddigi öt regényem 20. és 21. századi helyzeteket dolgoz fel. Eredetileg a bécsi politikai krimit, a Hírek rabjait folytattam volna. Illetve szeretném trilógiává bővíteni az Angyal a földi pokolban és a Híd közepén című regényeimet azzal, hogy a főhős, az '56-ban elmenekült Antónia a rendszerváltás idején visszatér Magyarországra. Miután tavaly hazaköltöztem Ausztriából, adott lett volna a lehetőség és az ihlet is hozzá. De valamiért nem tudtam írni. Regényírás közben beszélnek bennem a szereplők. Ilyenkor egyfajta skizofrén állapotba kerülök: jeleneteket látok magam előtt, érzem az illatokat, szinte hallom, amit aztán papírra vetek. Na, most nem történt ilyen. Majd egy éve megkeresett valaki, hogy készítsek egy Szent Erzsébetről szóló darabot, de elengedtem a fülem mellett. Aztán szólt valaki más, hogy írjak forgatókönyvet egy Szent Erzsébet-rajzfilmhez. Azt mondtam: ki van zárva. Középkor, Szent Erzsébet – nem érdekel. Aztán bejött a karantén, és valamikor húsvét tájékán arra gondoltam: miért mondom valamire, hogy ki van zárva, amikor igazából nem is ismerem a korszakot.

Régóta foglalkoztatott az a gondolat, hogy minél távolabb van tőlünk időben egy szent, annál elérhetetlenebb számunkra. Olyan csodákat emlegetnek velük kapcsolatban, amelyeket a mai ember már nem tud elhinni, így afféle meseszerű figurák lesznek belőlük.

Elkezdtem utánaolvasni Erzsébetnek. Inspirált, hogy alakja a magyar történelem része, ugyanakkor ott volt a német nyelvterülethez kapcsolódó háttér is, ami minden eddigi regényemben megjelent. És egyszer csak összeállta a kép: II. András, Gertrúd, IV. Béla – micsoda izgalmas kor! Lehet, hogy mégis meg tudnám írni?

Rájöttem, hogy Erzsébet valójában olyan, mint Kalkuttai Teréz anya. Ha Erzsébet ma élne, szerintem ugyanúgy viselkedne, mint a 13. században: egyszerű nő volt, aki egész életében nem tett mást, csak szeretett.

Szerette a hazáját, az apját, az anyját, Gertrúdot, akit meggyilkoltak, szerette a bátyját, IV. Bélát, a férjét, Lajost, szerette a gyerekeit, a szegényeit, az elesetteket, a rábízottakat. Ugyanaz mozgatta, mint Teréz anyát. Milyen érdekes, ha azt mondták volna, hogy Teréz anyáról írjak forgatókönyvet, gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Mert időben közel van. Most már tudom persze, hogy a „messzi” Erzsébet ugyanennyire közeli. 

– A vállalkozást megkönnyíti, ugyanakkor nehezíti is, hogy óriási az Erzsébettel kapcsolatos irodalom. Olvasta a korábbi regényeket, életrajzokat?

– Tudatosan nem. Az író a fantáziájából él. Nem befolyásolhat semmi. Természetesen a történelmi háttér felkutatása – ahogy a többi regényem esetében is – szükséges és elkerülhetetlen volt. Hozzáolvastam németül, angolul, magyarul, dokumentumfilmeket töltöttem le. Szent Erzsébettel feküdtem és keltem, egészen addig, amíg elkezdett beszélni hozzám. Ám előtte én hozzá: „Erzsébet, ha azt akarod, hogy írjak rólad a 21. század fiatal generációjának, akkor mutasd meg magad.”

– Valóban eleven lett a figura. Életszerűek a párbeszédek, akár forgatókönyvalapnak is tekinthetők. Egy jó dráma, amiből akár film is lehetne…

– Reményeim szerint lesz is.

Erzsébet tényleg megtalált. Mennyire igaz, hogy működik a gondviselés: ha valamivel vagy valakivel dolgunk van, ha akarjuk, ha nem, úgyis ránk talál. Nem tudunk elbújni előle, mert egyszer csak szembe fog jönni velünk.

Ahogy Jónás járt Ninivével; jobb példát nem tudnék mondani. Csak hasonlót: kilenc évvel ezelőtt Lezsák Sándorral kellett találkoznom ahhoz, hogy író lehessek. Apám halála után néhány hónappal vele beszéltem először arról, hogy meg akarom írni a történetét. Lezsák biztatott, megerősítette, hogy a fájdalom, a gyász felszínre hoz olyan érzéseket, amelyekből egy író profitálhat. Igaza lett. Meghívott Lakitelekre, ahol a népfőiskolán bemutathattam az első könyvemet. Az ottani munkatársak valójában azóta sem engedték el a kezemet. Lezsák Sándorral évekig nem találkoztunk, idén a lakiteleki Antológia Kiadó harmincadik évfordulóján mégis ugyanott tudtuk folytatni a beszélgetésünket, ahol korábban abbahagytuk. Az élet egyik szép ajándéka volt ez. Ő büszke volt, én pedig hálás. Arra kért, írjak drámát. Szinte próféciaként mondta ki, ami rám vár. Mondtam, hogy nem tudok drámát írni, mire ő: „De, maga képes rá. Aki ilyen párbeszédeket ír, annak menni fog.” Említette, hogy ő is tervezett egy színművet Szent Erzsébetről, el is kezdte, de végül nem jelent meg. Azt ígérte, hogy elolvassa a kéziratomat, és ha úgy mutatom be Erzsébetet, ahogy ő látta, ahogy az ő fejében is megjelent, akkor ír hozzá előszót. Megírta.  

– Mi volt a legfontosabb ihletadó tényező, az a karakter, történetszál vagy üzenet, amelyre, mint valami magra, vázra fel akarta építeni a nagy egészet?

– Walter lovag. Ő az a történelmi személy, akire II. András rábízza a lányát a pozsonyi indulás előtt. A lovag, aki fiaként szereti a magyar királyt, sok csatában harcoltak egymás mellett, vállalja a feladatot. Walter a regény minden nagy fordulópontján színre lép. Talán azért alakítottam így a történetet, mert az ő karaktere engedte meg nekem, hogy vigyen a fantáziám. Vele kapcsolatban nem éreztem azt, hogy megkötik a kezem, mint Erzsébet, András, IV. Béla, Lajos esetében. Több olvasótól hallottam már, hogy a lovag a nagy kedvenc. El is határoztam, ha megírom a regény folytatását, Walter lovag jön velem. Már most tudom, hogy az Erzsébet halála utáni korszakkal könnyebb dolgom lesz, mert szabadon működhet majd a képzeletem.

– Ugyanakkor az életrajz, illetve a legenda ismert elemeivel kreatívan élt. Például az elmaradhatatlan rózsacsoda felvetésénél is.

– Olyan regényt szerettem volna írni, amelyben ott vannak Erzsébet csodái, a vele kapcsolatos, mindenki által ismert történetek, de úgy, hogy azok hihetőek és valóságosak. Nem tartom magam rétegírónak, mindenkihez igyekszem eljutni: fiatalokhoz és idősekhez, hívőkhöz és nem hívőkhöz. Szeretném elhitetni, hogy a könyv, bár regény, az általa üzent értékrend egyetemes érvényű. A rózsacsoda példája annak a dilemmának, hogy miként tudok hihetővé tenni egy legendát. Két változata is létezik. Az egyik, hogy Erzsébet már Wartburg várában élve, férjes asszonyként, a kötényébe rejtve visz ki kenyereket a szegényeknek, amit a sógora nehezményez. De van egy másik változat is, a gyermekkorából. Én ezt választottam. Úgy oldottam meg, hogy az apa, II. András meséli el a mélyen érző kislányáról szóló történetet mint a nép körében terjedő szóbeszédet. Ragaszkodtam ahhoz, hogy magyar földhöz kötődjék a csoda. Hazahoztam tehát. Ennyi játékterem még volt: eldönthettem, mit, mibe ágyazok bele. Ahogyan azt is, hogyan viselkedjenek a szereplők.

A korok változnak, a technika fejlődik, az ember ugyanaz marad.

– Ha már itt tartunk: nagyon elegánsan fogta meg Marburgi Konrád figuráját is. Erzsébet gyóntatója olyan ellentmondásos, mentálisan sérült személyiség volt, amilyenhez hasonló Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényében Claude Frollo. Nehéz volt vele?  

– Eleve nehéz volt a karakterek megformálása, mert aki szerzőként ismer, tudja, hogy nagy áthallásokkal írok. Egy-egy jellem nem csak egy személyre, de akár egy közösségre is ráhúzható. 20. századi összefüggésben gondoljunk csak a regényeimben szereplő kémekre, besúgókra, ávósokra… Nálam nincs arany középút, szélsőségesen írok: van fehér és fekete, szép és csúnya, van a jó, a rossz meg a gonosz. Mint a romantika irodalmában. Ritka a regényeimben a „szürke” szereplő. Most azért voltam bajban a karakterekkel, mert a Marburgi Konrádról szóló német irodalom szó szerint elmebetegnek mutatja be ezt az embert. Ez esetben vigyáznom kellett az említett „fekete-fehérrel”, hiszen ha leírom, hogy Konrád, a gyóntató, akit egyébként a pápa küldött, egy őrült, az olyan lenne, mintha az Egyházat bírálnám. Mindenkit a maga korában kell nézni és megítélni. Igyekeztem úgy egyensúlyozni, hogy ne törjek pálcát felette. Erzsébet egy olyan korban élt, amikor nem kellettek vádak, a gyanú is elég volt ahhoz, hogy valakit megöljenek. Szent Istvánról vagy Szent Lászlóról innen nézve könnyen mondhatják, hogy véreskezű uralkodók voltak. A középkor minden szempontból rendkívül ellentmondásos időszak, nem biztos, hogy egy mai olvasó számára érthető. Ezért nem másítottam meg semmit, legfeljebb tompítottam. Igyekeztem „elfogadhatóvá” tenni a történeti hátteret és a szereplők indíttatásait. Konrád egyébként annyira magára vonta a nép haragját, hogy végül meggyilkolták. Ő írta le Erzsébet csodáit. De olyan érzésem alakult ki vele kapcsolatban, mintha sürgetni is akarta volna a halálát. Minél hamarabb jöjjön el a vég, hogy Erzsébetből végre szentet lehessen kreálni. Az özvegytől elválasztotta a három gyerekét is, mondván: csak a szegényeknek éljen. A regényembe ez nem férhetett bele, mert az olvasó nem tudja ezt fölfogni. Mit csináltam? Erzsébet úgy hal meg, hogy mindhárom gyermeke máshová kerül. Zsófia a nagynéni kastélyában nevelkedik, a kis Gertrúd a premontrei kolostorban tanul, ahol később apátnő lesz, a fiát pedig a francia udvarba viszik. Tudjuk, hogy Erzsébetnek rengeteg látomása volt. Én összegyúrtam ezt a két dolgot: Erzsébet megjövendöli a halálát, ezért időben gondoskodni akar a gyermekei jövőjéről. Azért ez így szebb történet. A végeredmény ugyanaz, de Konrád érthetetlen és visszatetsző cselekedeteit tompítottam. A figurákra visszatérve, rögtön ellent is kell mondanom magamnak, hiszen írói szempontból igazságtalan voltam Erzsébet anyósával, Zsófiával, akiből rettenetesen gonosz asszonyt csináltam. Mert szükség volt erre a kiélezettségre, az ellenpólusra.    

– Jóllehet említette a fekete-fehér „elvet”, végül II. András, Gertrúd királyné és IV. Béla is kellőképpen összetett karakterek lettek…

– A történelem sok szereplővel igazságtalan. Ha valaki itthon meghallja Merániai Gertrúd nevét, Katona József vagy Erkel Ferenc Bánk bánja jut eszébe, és azonnal utálni kezdi, pedig ezzel a negatív képpel ellentétben ő sokkal összetettebb személyiség volt. II. Andrásról azt írta Jókai Mór, hogy ő ásta meg a magyar nemzet sírját. Nem vagyok biztos ebben. A körülötte dorbézoló főurak, felelőtlen tanácsadók nem a képzeletem szülöttei. Sikertelennek mondják a király szentföldi hadjáratát. De miért volt sikertelen? Látta a muszlim túlerőt, tisztában volt azzal, hogy milyen emberáldozatokat követelt volna egy eleve kudarcra ítélt küzdelem. Szerintem a kor egyik nagy uralkodója, legfényesebb elméje volt, esetében is felmentést kerestem. Gondoljunk csak bele, mennyi tudás és érzelem, hányféle szempont és hány álmatlan éjszaka van amögött, ha egy jó államfő vagy politikus egy fajsúlyos döntést hoz.

– Tudatos volt az is, hogy ebben a pandémia idején született műben ilyen hangsúlyosan jelenik meg a német tartományokat sújtó ragály terjedésének és kezelésének leírása, illetve a járványra adott társadalmi válaszok? Szándékosak a politikai jellegű párhuzamok, áthallások is? Röviden: célul tűzte ki a 13. és 21. század első évtizedeinek tükröztetését?    

– A regényben leírt járvánnyal kapcsolatban számos kordokumentumot és történetet olvastam. Az alap tehát adva volt. Az ecettel való kézmosás, a boróka tűzbe hintésével való fertőtlenítés, a gennyel szennyezett szalmazsákok elégetése korabeli védekezési módok voltak.

Mindegy, melyik évszázadról beszélünk, az emberek mindig kísérleteznek, hogyan tudnának megszabadulni a bajtól. De igazából nem is a ragály a fontos itt, hanem az emberek viselkedése.

Ott vannak az önfeláldozók, mint Erzsébet. Olyan erős a hitük és a szeretetük, hogy nem is gondolnak a félelemre. Ma is vannak ilyenek. A regényt a testvéremnek, Bözsinek ajánlottam. Pusztaszabolcs polgármestere, és az elmúlt hetekben, hónapokban egyedülállókat látogatott. Egy idős hölgyet is ápolt, akinek nemrég halt meg a férje. Otthon feküdt magas lázzal, és könyörgött a háziorvosnak, hogy ne vigyék kórházba. Bözsi fölvállalta, hogy eljár hozzá, és ezzel azt is, hogy megfertőződhet. Én, a kívülálló pedig felháborodtam ezen: hogy lehet ilyen felelőtlen? El is kapta a koronavírust, és nagyon megsínylette.  De ő akkor, abban a helyzetben nem gondolt a félelmeire, tette a dolgát. A regényben ott vannak a gyávák, a haszonlesők és a menekülők is. Fontos volt, hogy mindenféle embertípust meg tudjak mutatni, és ezek persze megfeleltethetők a maiaknak. Olyan nincs, hogy az író ne legyen benne a művében. A magam tapasztalatai alapján igyekeztem felvonultatni a krízishelyzetek által kiváltott különböző emberi reakciókat. Az olvasó a történetben, az egyes figurákban – ha akar – ráismerhet a korunkra és a kortársainkra, de ez már az ő dolga. Érdekes, hogy jóllehet Erzsébet gondolatmenete, lelki- és érzelmi világa diktálta számomra mindazt, amit leírtam, én mégsem tudnék úgy élni, mint ő. Tartományi grófnőként sikere volt, ha tetszik, hatalma, és sokan legyeskedtek körülötte. Ám ahogy kiszolgáltatottá, nincstelenné vált, és elveszítette a rangját, meg sem ismerték. Már csak egy lett a sok közül, elfordultak tőle. Nem nyitottak neki ajtót, fázva keresett menedéket a gyerekeivel. S mégis mindvégig, a haláláig hihetetlenül megbocsájtó és szeretetteljes tudott maradni. Valójában magamnak is üzentem ezzel a könyvvel.

Erzsébet nagy tanítómester. Megmutatja, hogyan kellene viselkedni: felülemelkedni a bántásokon, az irigységből fakadó hazug híreszteléseken, kapaszkodni a gondviselés kezébe, és mindig szeretni. Meggyőződésem, hogy az ilyen jellegű szeretet meg tud változtatni egy egész társadalmat. 

– Már utalt arra, hogy akár szívesen folytatná is a történetet. Ezek szerint e középkori krónika nem csak egy intermezzo lesz az írói pályafutásában.   

– Az olvasó azt látja, hogy pontot tettem a regény utolsó mondata után. De valójában ott egy vessző van. Erzsébet ugyan meghal, de a történet folytatódik. Nagy hangsúlyt helyeztem Erzsébet és a bátyja, a II. Andrást követő király, IV. Béla testvéri szeretetére, illetve Erzsébet látomásaira, amelyekben felvázolja a jövőt. Jön a tatárjárás, IV. Béla lesz a második honalapító. A mai gyűlölködő világunkban, amikor népet nép, vallást vallás ellen fordítanak bizonyos politikai erők, fontos üzenete van annak, hogy IV. Béla idegeneket hívott be azért, hogy újjáépülhessen az ország. De a kereszténység zászlaja alatt! Uralkodását végigkísérte húgának, Erzsébetnek a kultusza. Az ő idején telepedtek le nálunk a ferencesek, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az ő lánya volt Árpád-házi Szent Margit.

– Más téren is hozott változást az Erzsébettel való „közös gondolkodás”? 

– Ez még egy érdekes, személyes szál. Ahogy említettem, ezt a regényemet a tavaszi karantén idején kezdtem írni. Húsz év ausztriai tartózkodás után nagyon nehéz volt a hazatérés. Gyökértelen év van mögöttem, sivatagi vándorlásként, bolyongásként éltem meg ezt az időszakot. A tizenhat éves fiam tett is egy megjegyzést: szeretné visszakapni a bécsi anyukáját. Ő persze könnyebben viselte a váltást. Itthon ugyanúgy folytathatta a választott sportját, a műkorcsolyázást, a jégcsarnok mindenhol jégcsarnok. Igaz, közben a fejem fölé nőtt, és mindkettőnknek másfelé vezetett az útja. Bécshez képest ritkultak a mély beszélgetéseink, a közös filmnézéseink, élményeink. A karanténidőszak alatt viszont jó barátom lett az egyik leghíresebb magyar történelmi nőalak, Erzsébet. Rajta keresztül pedig a fiam és a köztem lévő szoros anya-gyermek kapcsolat is megújult. Vagyis két dolgot kaptam vissza: az íróságomat és az anyaságomat. A kettő összefügg.  A sivatag mára mögöttem van.

Fotó: Ambrus Marcsi 

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.