Ahol az Úr kiterjesztette oltalmazó kezét – A Kidron-völgy az Ó- és Újszövetség tanúja

Jeruzsálemet, a szent várost a Kidron völgye öleli körül. Ez az északról induló vádi a keleti fal előtt vezet tovább, majd délen egyesül több más vízmosással, hogy aztán útját a Holt-tenger felé vegye. A Szentírásban több néven is találkozunk vele. A Templomtól, Morija hegyétől kelet felé eső szakaszát nevezi Jóel próféta „Jozafát völgyének”, a várostól délre esőt pedig „Királyok völgyeként” is ismerhetjük.

Különös szerepük van ezeknek az árnyas, ligetekkel szegélyezett természetes vízelvezetőknek az Ószövetség hitében. A 125. zsoltár, egy ősi zarándokének ezt hirdeti: „Akik az Úrban bíznak, olyanok, mint Sion hegye, amely nem inog meg, hanem áll örökké. Jeruzsálemet hegyek övezik: így veszi körül az Úr népét most és mindörökké” (Zsolt 125,1–2). A 121. zsoltárban, szintén egy jeruzsálemi zarándok énekében pedig ezt olvassuk: „Lám, nem alszik, nem pihen, aki őrséget áll Izrael felett. Az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől” (Zsolt 121, 4–5). A védelmező, oltalmazó szó héberül így fest: שׁוֹמֵר (sómér). Az első betű: שׁ (s) mintha a város „térképét” rajzolná meg: a völgyekkel, amelyek Sionnak és Morijának hegyét határolják. Isten oltalmazó keze ez, amely hegyekként öleli körül az ő választottait. S ezen a kézen a jobb oldali ujj a Kidron.

Nem csoda hát, hogy annyi bibliai emlék fűződik ehhez a helyhez. Fia, Absalom lázadása után itt menekült Dávid király, a sebzett és szomorú édesapa (2Sám 15,23). Amikor később Hiszkija király idejében megkezdődött a vallási reform, és a Szentélyt meg kellett tisztítani, akkor a kidobásra ítélt tárgyakat a leviták ebbe a vádiba hordták le (2Krón 29,16; 30,14). Amikor pedig Jóel a világ végéről prófétál, ezeket a szavakat adja az Úr a szájába: „Összegyűjtöm majd a népeket, leviszem őket a Jozafát völgyébe, és ítéletet tartok ott fölöttük népem és örökségem, Izrael miatt; amiért szétszórták a népek közé, s megosztották országomat. (…) Keljenek fel, vonuljanak fel a népek Jozafát völgyébe, mert ott ülök ítéletet körös-körül minden nép felett.” (Jo 4,2.12)

Idővel a zsidóság legbecsesebb temetőjévé vált ezt a térség. Hiszen akik itt nyugosznak, a feltámadáskor, a végső napon a lehető legközelebb lesznek majd az érkező Úrhoz. Ma is szemlélhetjük a sok száz és ezer síremléket, a megemlékezésül ezekre helyezett köveket, megannyi személyes, egykor volt élet feltámadásba vetett hitének bizonyságát. Immár évezredek óta temetkeznek ide, ezért nem véletlen, hogy a jámbor keresztes lovagok is itt „találták meg” a legszentebb sírhelyeket: Annáét, Joachimét és Szűz Máriáét is. (Ne lepődjünk meg, ez nem a mennybevétel dogmájának a tagadása. A jeruzsálemi hagyomány úgy tartja, hogy Mária szenvedéstől, fájdalomtól mentesen szenderült el a Sion hegyén, és Fia vitte a lelkét egyenesen az égbe. Testét ezután az apostolok sírba helyezték, ahonnan a nyolcadik napon tizenkét angyal emelte őt a mennybe, ahol a Fiúisten megkoronázta édesanyját. Két ősi ünnepünk, augusztus 15. és 22., Nagyboldogasszony és Szűz Mária királyné ennek a hagyománynak az emlékét hordozza.)

Az Újszövetség számára szintén becses ez a hely. Itt kanyarog fel az Olajfák hegyének oldalán az országút, amely Betániába vezet. Itt élt Lázár, Mária és Márta, Jézus barátai. A Mester pedig valószínűleg mindannyiszor ezen az úton érkezett Jeruzsálembe, amikor zarándoklaton vett részt. Hiszen Galileából a legbiztosabb útvonalat a Jordán völgye jelentette, ahonnan Jerikónál indult meg az a hegyi kaptató, amelynek legmagasabb pontján, az Olajfák hegyén, az érkezők elé tárult a szent város panorámája, előtérben a Templommal.

Virágvasárnap reggelén szintén erről érkezett Jézus, szamárháton ülve, beteljesítve Zakariás jóslatát: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket, Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. (…) Széttöri a harci íjakat, és békét hirdet a népeknek, uralkodik tengertől tengerig, a folyótól egészen a föld határáig” (Zak 9,9–10).

A Morija hegyének a völgyre nyíló oldalán található az Arany kapu, a városnak az a bejárata, ahol belépett falai közé Jézus mint a messiás-király. Amikor a VII. század elején a perzsák elfoglalták Jeruzsálemet, elrabolták a Szent Kereszt ereklyéjét is. A bizánciak nagy nehezen visszaszerezték. Hérakleiosz császár pedig 630 táján személyesen akarta visszajuttatni az ereklyét a szent városba. Az Arany kapu azonban nem nyílt ki. Meg kellett értenie az uralkodónak, hogy a keresztet csak alázattal, mezítláb, a bűnbánók öltözékében hordozva viheti át ezen a helyen. Később a muszlim fennhatóság befalaztatta a kaput. Furcsa „megoldás” volt ez: így próbálták megakadályozni, hogy eljöjjön a messiás-király, és visszaállítsa Dávid országát.

Ma is szép szokásuk a keresztény zarándokoknak, hogy kora reggel ezen az úton haladnak végig. Így látják a Dominus Flevit („az Úr könnyezett”) kápolnáját, azt a modern, könnycsepp-alakú kupolával ellátott templomot, amelynek oltárképe nem más, mint egy hatalmas ablak, ahonnan a szentmise közben Jeruzsálemet szemlélhetik a hívek. Úgy vélik, ezen a helyen siratta meg Jézus a várost. Napjainkban persze más a látkép: a Mohamed mennybemenetelének emlékét őrző Szikladóm arany kupolája és a befalazott Arany kapu az, amit először észrevehetünk.

A völgybe leérve pedig meglátjuk a Getszemáné kertjét, Jézusnak és apostolainak táborhelyét húsvéti zarándoklatuk idején. A nagy ünnepre ugyanis oly sok zsidó érkezett ide, hogy a szűk város nem volt képes befogadni őket. Ezért ilyenkor jelképesen kiterjesztették a város határait, hogy a Kidron völgyében, a hegyoldalban, a Getszemáné kertjében sátorozók is „falakon belülre” kerüljenek, ahogyan ezt a mózesi törvény előírta számukra.

Jézus az utolsó estéje során többször is járt a völgyben. Az utolsó vacsora terme a Sion hegyén volt. Innen a vízmosásba leereszkedve tudtak eljutni a táborhelyükhöz, ahol vérrel verejtékezve mondta el megrendítő imáját a Mester. A Getszemáné kertjében fogták el, és innen hurcolták el a főpap, Kaifás házába. Itt zajlott le az első kihallgatás, itt mondtak ítéletet Jézus fölött, mivel Isten Fiának nevezte magát. „Káromlása” itt váltotta ki azt a dühöt, amely a kivégzéséhez vezetett. És ugyancsak ennek a háznak az udvarán játszódott le a fájó jelenet: Péter háromszor tagadta meg Mesterét. Igen, itt szólalt meg a kakas, amelynek hangja sírásra késztette az apostolt. A kegyes emlékezet úgy tartja, hogy a „Kőszikla” kakasszóra minden reggel könnyekre fakadt. Élete végéig élt benne ennek az éjnek az emléke, és végül a halált is felvállaló szeretetével engesztelt emberi gyöngeségéért, bukásáért.

Ennek a fájdalmas tapasztalatnak állít emléket a Szent Péter „in gallicantu” („a kakaskukorékoláskor”) templom, amely a Kidron völgyének felső partján, a város falaitól délre található. Már a bizánci korban szentély állt itt, amelyet 1010-ben a fátimidák leromboltattak. A keresztesek ugyan átmenetileg újraépítették, ám a ma látható kolostor és templom (melyet az asszumpcionist atyák gondoznak) csak 1931-ben épült fel.

A templom mögött, a kertek között rejtezik egy ősi kőlépcső. A régészek szerint ez kötötte össze a felső és az alsó várost; az előbbi a hegyen, az utóbbi a Kidron völgyében állt. Nagyon valószínű, hogy Jézust a Getszemáné kertjében történt elfogása után a vádiban vezették el, majd ezen a lépcsőn kísérték fel a főpap házába.

Jeruzsálem igen ősi város. A nemzedékek változása során újra- és újraéledt, a történeti emlékek lassan teljességgel egymásra rétegződtek. A legtöbb helyen alig-alig tudjuk megsejteni, milyen is volt az utca, milyenek a házak annak idején, amikor erre járt Jézus. A Kidron völgye és a kőlépcső azonban a maga végtelen egyszerűségében és természetességében mégis őrzi nagycsütörtök és nagypéntek kivételes lenyomatát. Ha van hely, ahol úgy érezhetjük: az értünk szenvedő Krisztus lábnyomaiba léphetünk, az itt van. Keresztényként megértjük: Isten itt valóban kiterjesztette oltalmazó kezét, körülölelte nemcsak Jeruzsálemet, de az egész emberiséget.

Fotó: Bókay László, Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.