Aki kételkedik, könnyen árulóvá válhat – Márai Sándor: Harminc ezüstpénz

A regény társadalmi körképet is ad. Egy forrongó, nyugtalan korszakban járunk, a társadalmat a szétesés fenyegeti. Izrael népe egyre fogyatkozik, és az idegen hatalom, Róma uralma alatt sínylődik, az állandósult szabadságharcban vért és anyagi javakat is veszít. A legnehezebb helyzetben a társadalmi ranglétra legalján senyvedők vannak, őket a rómaiak és saját elöljáróik is szipolyozzák. Egész Izrael a túlélésért küzd, a súlyosan nyomorgatott alsóbb néprétegeket pedig csupán egyetlen dolog élteti, a ki nem hunyó remény, hogy megvalósul végre Isten ígérete a Megváltó elküldéséről. Márai szerint a zsidóság nem egyetemes Megváltóban reménykedett, nem is egy transzcendens lény megtestesülésében, hanem egy olyan rendkívüli személyiség eljövetelében, aki csak számukra hozza el az üdvösséget, bőséges földi javakban részesítve őket: „És ez a zsidó Megváltó nem lesz földöntúli hatalmasság. Már a földön elhoz mindent, ami elégtétel, kárpótlás és igazságtevés. Így hitték. Pásztorok voltak és halászok, a városokban kereskedtek és ipart űztek, de mindez nem volt életük tartalma és értelme. Betegesen túlzott fajvédő hajlamuk és a tudat, hogy közük van és csak nekik van közük az igaz Istenhez, ez volt életük tartalma.”

Márai számára Jézus történetében az alapvető kérdés az, hogyan lesz az Istenből ember. Jézus az első olyan személy, akibe „beleköltözik” az Isten, de ez a tudat nem mámorítja meg, és nem torzítja el a személyiségét. Ember marad, és harmonikusan él tovább ezzel a titokkal a szívében.

A regényben ellentét van Jézus tanítása és a tanítványok vágyai, álmai között. Az apostolok egyszerű, tanulatlan emberek – ez alól csupán Máté és Júdás a kivétel –, és legfőbb vágyuk, hogy Jézus vezetésével felszabadítsák Izraelt. A mennyek országát ők is földi értelemben képzelik el, és remélik: „közel Izrael országa is. Valamilyen nagy szabadság és beteljesülés közeleg, a rómaiak hazamennek fatornyos hazájukba, új király kel fel Izrael törzséből, aki Dávid fia, harcos, mint Josua és bölcs, mint Salamon. Sok mindent reméltek. De fogalmuk sem volt, hogy ők »az első keresztények«.”

Júdás tizenkettedikként, utolsóként csatlakozik a tanítványokhoz. Márai szerint minden tekintetben idegen volt közöttük: míg ő Júdeából jött, a többiek egytől egyig Galileából származtak, többen rokonságban is álltak egymással. Idegennek számított Júdás azért is, mert művelt volt, szemben a tanítványok döntő többségével. Személyével kapcsolatban az áruláson kívül még a pénz jut azonnal az eszünkbe, hiszen ő kezeli a közösség kasszáját. Júdás abban is különbözik a tanítványoktól, hogy míg a többségükről – Andrásról, Péterről, Jánosról, Jakabról, Mátéról és Natanaelről – tudjuk, hogy hol léptek be a történetbe, addig Júdás esetében fogalmunk sincs erről. Szerepe csupa titokzatosság, így az is, hogy miért csatlakozott Jézushoz. Az író fikciója szerint Júdás az akkoriban divatos fürdőhelyen, Tiberiasban nyaralt, s itt kíváncsiságból meghallgatta Jézus beszédét. Nem tudhatjuk pontosan, hogy miért, de az tény, hogy utána nem ment vissza Keriótba, hanem csatlakozott Jézushoz.

Márai fikciója szerint Júdás nem volt sem halász, sem pásztor, hanem kereskedő, s mint ilyen, kapcsolatban állt a jeruzsálemi elittel, sőt, a beavatottakkal is, akik művelt, tanult emberek voltak, a levegő és a távolság, a csillagok és az anyaföld titkainak tudói. Márai megfogalmazása szerint Júdás szakértőként közeledett Jézushoz és értelmezte a tanításait. Tudása nagy és széles körű, de mindent az eszével fog fel, a szívével nem képes látni. Júdás jellemzője a pénz szeretetén kívül a magány. A tanítványok nem szerették, és nem csupán azért, mert velük ellentétben Júdeából származott. Lelkileg is idegen volt közöttük, nem tudott feloldódni a körükben, ők pedig nem segítettek neki ebben. Nem váltak valódi szeretetközösséggé, amit pedig a jézusi tanítás megkövetelt volna.

Márai hangsúlyozza, hogy Jézus sokat követelt a tanítványaitól. Maguk sem igazán értették, miért követik őt, amikor az általa hirdetett megváltás nem azt jelenti, hogy elűzik a rómaiakat Izrael földjéről, és egyébként sem tudnak válaszolni a rengeteg kérdésére. „De szabadulni sem tudtak tőle. Jézus nem vett tőlük esküt, nem követelt semmiféle ünnepélyes ígéretet. Nem akart mást, csak azt, hogy higgyenek benne. Sokat kíván, gondolták, és néha izgatottan nyeltek. És kullogtak és topogtak a nyomában.”

Júdás is úgy érezte, hogy Jézus sokat kíván tőlük, és ő sem értette, miért marad a Mester mellett. „Csak azt tudta, már nem tud elmenni innen. Nem sok idő múltán gyanítani kezdte, hogy ami így megköti, nem »személyes varázs«. Ez a mindennél titokzatosabb emberi hatóerő a történelemben! A kötés, amely kettejüket hurkolta, személyfölötti volt. Szellemi közük volt egymáshoz, mint a mesternek a tanítványhoz, a szürke famulushoz, akinek lelkendező vagy szöszmötölő szuszogása, aprólékos iparkodása nélkül a nagy alkotó is tehetetlen.” 

A regény egyik csúcspontja, amikor egy nappal az utolsó vacsora előtt Júdás felkeresi Mátét, hogy választ kapjon tőle a kétségeire. Márai finom iróniával jellemzi az egykori vámszedőt „akit mestersége következtében a zsidó társadalom pestisesnek tekintett, akinek volt bizonyos híre a római megszálló hatalom nyilvántartásában, egyszerre volt rossz és nem is olyan rossz híre, senki nem bízott benne.” Az író nagy műveltségű embernek mutatja be Mátét, aki sok mindent tudott. „Könyveket olvasott és jegyzeteket készített görög nyelven, mert ismerte a hellén ábécét. Csak éppen azt nem tudta, hogy ő az első evangelista. Erről fogalma sem volt.” 

Júdás és Máté beszélgetése feszült, és egyértelműen kiderül belőle, hogy a tizenkettedik tanítvány valóban idegen test az apostolok között. Máté mintha csak felszínesen ismerné Júdást, a júdeainak nevezi, aki a pénzt kezeli. Társalgásukra végig jellemző az évődő, gúnyos és helyenként sértő, ingerült hangnem. Máté itt nem gyakorolja a nevével fémjelzett evangélium egyik legfőbb, Jézus által megfogalmazott parancsát, az ellenségre is kiterjedő egyetemes szeretetet (Mt 5,43–48) és a hétszer hetvenhétszeri megbocsátást (Mt 18,21–22). Hiszen, bár egyazon közösséghez tartoznak Júdással, most törleszteni kíván neki azért, mert jöttmentként leereszkedő jóindulattal beszélt vele és a többi tanítvánnyal: „most, amikor szemközt állott valakivel, aki idegen volt a környéken, tehát csökkent értékű személy, és akiről a tetejében történetek is keringtek, pénzről és elszámolással kapcsolatos mendemondák: nem állhatta meg, hogy ne éreztesse fölényét”.

Máté és Júdás beszélgetéséből kiderül, hogy Júdás mélységesen lenézi a tanítványokat, akiket elképesztően tudatlannak tart. Máté számára egyértelmű: „Minden azon múlik, milyen egy nép viszonya az Istenhez.”

Márai finoman érzékelteti, hogy a Jézus korabeli Izrael leginkább egy rendőrállamra emlékeztet, hiszen amikor Máté azt mondja, szégyelli Ábrahám „elfajzott, rücskös” ivadékait, Júdás megkéri, hogy beszéljen halkabban, és Máté egyetért vele abban, hogy nem árt az óvatosság. Kettejük beszélgetéséből az is kiderül, hogy Júdás Jézus tanításainak lényeges elemeit veti el, így például a „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” és az „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” intelmet. Júdás felháborodik azon, hogy a bűnös asszony – a regényben Mária Magdolna – Betániában megkeni Jézus lábát a drága nárduszolajjal (Jn 12,1–8). Nem csak a pazarlás miatt emel szót ezellen, hanem mert képtelen felfogni, hogyan kerülhet egy ilyen nőszemély a Mester közelébe. Aggódik, hogy sokan megszólják Jézust, amiért vámszedők és rossz nők társaságában mutatkozik. Júdás gyengeelméjűnek nevezi a lelki szegényeket (Mt 5,1–12, Lk 6,20–26), és nem tetszik neki az sem, hogy Jézus annyira közvetlen a gyermekekhez: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Mt 19,13–15) 

Júdás először nem válaszol egyenesen Máté kérdésére, hogy ismeri-e Annást és vejét, Kajafást, majd végül bevallja, hogy régi ismerőse a volt főpapnak. Annás üzenetet küldött neki, hogy beszélni akar vele Jézusról. Júdás látja, hogy Jézus rajongói közül sokan kételkednek, de nem vallja be nyíltan, hogy ő is közéjük tartozik, noha a szavaiból egyértelműen kiderül, hogy tele van kétségekkel. Júdás válasz nélkül hagyja Máté kérdését, hogy nem fél-e magától, amikor találkozik Annással. Máté megérzi, hogy Júdás állandóan visszatérő kétségei idővel áruláshoz vezetnek, mert akiben sok a kétség egy ügy vagy az azt képviselő személy iránt, abban előbb-utóbb felerősödik a hajlam, hogy az ügyet megtagadva és a vezetővel szembefordulva árulóvá váljék. Máté figyelmezteti is Júdást: „A rabbi megbocsátja a bűnt. Elnézi, ha valaki tolvaj. Vagy buja. Mert tudja, hogy ilyen az ember. De a kételkedés gonoszabb, mint a bűn. Lehet hinni, lehet megtagadni valakit. De aki kételkedik, a végén áruló lesz. Az árulásra nincs bocsánat. Vigyázz, kerióti. Az áruló mindig egyedül marad. De nem jó az embernek Isten nélkül a földön.” 

A regényben Jeruzsálem, Jézus tevékenységének köszönhetően és akaratától függetlenül, forrong. A város tele van reménykedő szegényekkel, különböző hírek terjengenek az olajárak emeléséről, adóbehajtásokról, katonák Júdeába érkezéséről, és arról, hogy a vámosok karhatalmat kapnak. Júdás úgy érzi, Jézus veszélyben van, „és elérkezett a pillanat, amikor ő, Júdás, nem tétovázhat többé, be kell avatkoznia az eseményekbe. Éppen ő, akit a názáreti soha nem tüntetett ki túlságosan. Aki a társaságában, amely a rabbi körül összesereglett, nem éppen tisztelt szerepet töltött be. Akit haragos és csendes megaláztatások és mellőzések értek. Ő hivatott, hogy beavatkozzék abba, ami történni készül.”

Júdás tehát eredetileg nem akarja elárulni Jézust. Az igaz, hogy csalódott Jézusban, túl nagy volt a szakadék Mestere tanítása és az ő felfogása között, ugyanakkor féltette is Jézust, és úgy okoskodott: ha a főpapoknak sikerül meggyőzniük az Emberfiát, és felszámolják a mozgalmát, utána helyreáll a béke. Emellett hajtotta a bizonyítási kényszer is, hogy Jézus és a tanítványok megmentése révén olyan cselekedetet hajtson végre, amellyel elnyerheti végre társai elismerését, akik azután talán majd emberszámba veszik, és elfogadják őt maguk közül valónak.

Márai leírásából az is kiderül, hogy Júdás nem először jár Annásnál. Ezek szerint már korábban is jelenthetett neki Jézusról és követőiről. Azt, hogy mi hangzott el az öreg főpap és Júdás között, Márai nem írja le. Tudjuk azonban az evangéliumokból, hogy Júdás nem megvédte Jézust, hanem elárulta. A regényben a sokat tapasztalt Annás titkárának adott válaszából kiderül, Júdás nem azért árulja el Mesterét, mert gyűlöli, hanem „mert belement az ördög”. 

S hogy miért, arra a regény szerint nincs észbeli magyarázat. Mintha végzetszerű determináció történt volna, ami ellen semmit sem tehet az ember. A szűk látókörű és távlatos gondolkodásra képtelen Júdás csalódott Jézusban. A rengeteg kételkedés után, miközben a templomi őrség tagjai között lépkedett, hogy elfogják Jézust, úgy érezte, „Megkönnyebbült, mert nem érezte többé a csikaró-feszélyező bizsergést, ami elébb kínozta, amikor belement a sátán. Nyugodt volt, mint aki sok kétely és tépelődés után végre célhoz ért.” 

Márai számára nincs jelentősége annak, hogy árulása után Júdás felakasztotta magát, vagy ellenkezőleg, az árulók többségéhez hasonlóan békében és elégedetten éldegélt a harminc ezüst dénáron vásárolt földjén. Az sem érdekli, hogy Júdás remélhet-e isteni megbocsátást, hiszen az sem biztos, hogy valóban öngyilkos lett, és kérdés az is, hogy Isten irgalma kiterjed-e a cselekedetére. Az író az áruló típusát rajzolta meg Júdásban, azt az embertípust, aki minden korban és minden történetben megtestesíti az árulót. A politikus, az írástudó, a pap, a forradalmár, minden foglalkozás képviselője egyaránt lehet áruló. „Néha Keriótból való, néha máshonnan. Mint kétezer év előtt. Mint ma. Mint holnap, ha lesz még holnap.”

Csalódottság, kétely, gőg, az elkülönülés hajlama, de nem az alkotó elméé, hanem az egzisztenciális karrier vonzó lehetősége utáni vágy, a dolgok egyoldalú szemlélése és értékelése – mindezek olyan tényezők, amelyek együttesen vagy külön-külön áruláshoz vezethetnek az emberi történelem minden korszakában.

Fotó: Wikimedia Commons

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. április 12-19-i, húsvéti ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.