Ami bűnben fogant, azon nincs áldás – Francis Ford Coppola: A keresztapa I–III.

Kultúra – 2022. június 6., hétfő | 14:01

Ötven évvel ezelőtt, 1972-ben készült el Francis Ford Coppola A keresztapa című filmtrilógiájának első része, amelyben olyan fantasztikus színészek játszottak, mint a címszereplő, Marlon Brando, a pályája elején járó Al Pacino, James Caan és Robert Duvall, vagy a már akkor is a legnagyobb színésznők közé tartozó Diane Keaton. A második részt 1974-ben, a harmadikat 1990-ben forgatta Coppola.

A csaknem kilencórás filmregény az olasz származású, amerikai Corleone család sorsát mutatja be, felemelkedését, tündöklését és bukását. A történet két központi alakja a kilencévesen, árván, Szicíliából Amerikába került Vito Corleone, aki a szegénységből felemelkedve lett sokak által tisztelt keresztapa, rettegett maffiafőnök.

Az eposzi hosszúságú, cselekménydús és fordulatokban gazdag filmet, hasonlóan a shakespeare-i királydrámákhoz, átszövi a nyers hatalmi harc, a kíméletlenség, a kegyetlen érdekérvényesítés, de időnként fel-felcsillan benne a jóság, a szeretet és az irgalom is. Ezt a világot alapvetően a bandaszellem és az erőfölény gátlástalan érvényesítése határozza meg. Egymással kibékíthetetlen ellentétben álló családok, szövetséges klánok feszülnek egymásnak, a cél a másik legyőzése, sőt, megsemmisítése. A kompromisszum keresésére, a tárgyalásra csak akkor gondolnak, ha valamelyikük időlegesen meggyengül, de ez esetben is sokkal inkább időhúzásról van szó csupán, az erők újbóli összegyűjtéséről. Így például Vito Corleone a legidősebb fia, Santino brutális meggyilkolása után nem áll bosszút az ellenséges klánon, de nem a megbocsátás vezérli ebben, hanem az, hogy megmentse a jövőnek Michaelt, legkisebb fiát, aki Görögországban bujkál, mivel kettős gyilkosság miatt keresi a rendőrség. Ebből a világból lehetetlen kilépni. Harminc évvel később a hatalma csúcsán lévő Michael megpróbálkozik ezzel, ám miután merényletet kísérelnek meg ellene, belátja, ez nem lehetséges: „Épp akkor, amikor azt hittem, hogy kiszálltam, visszahúznak erővel!”

Don Corleone afféle modern Robin Hoodként kezdi a pályáját. Segíti és megvédelmezi a szegényeket, például a nyomorgó özvegyasszonyt, akit ki akar tenni a háziúr a lakásból, nem törődve azzal, hogy a nő így földönfutóvá válna a gyermekével együtt. Ám az is igaz, hogy minden segítségnek ára van. Ebben a világban nem marad válasz nélkül sem a jó, amit illik viszonozni, sem a rossz, amit kötelező megtorolni. Itt mindent az ószövetségi „Szemet szemért, fogat fogért” (Kiv 21,24) elv ural. A legfontosabb nem a szeretet, hanem a becsület és az erő érvényesítése. Nem véletlen az sem, hogy a harmadik részben Pietro Mascagni Parasztbecsületének főszerepében debütál az operaszínpadon Anthony, Michael és Kay fia, egy olyan operában, amely a becsületről szól.

Ebben az erőszakra és kegyetlenségre épülő világban azonban ott élnek a két évezredes keresztény jelképek, melyekkel tele van a film. Döntő többségükben a hagyományok, a szimbólumok szintjén jelennek meg. Az egyházi szertartások és szokások jelentős helyet töltenek be a szereplők életében. A szent és a profán összekapcsolódik, minden egyházi szertartással együtt jár a gyilkosság, az erőszak.

A filmtrilógia első részének végén Michael keresztvíz alá tartja húga, Connie és annak férje, Carlo újszülött kisfiát. Míg a szertartás zajlik, Michael emberei sorra gyilkolják le az öt New York-i maffiacsalád vezetőit és testőreit, leszámolnak ellenségeikkel, megelőző akciót hajtanak végre, hiszen a Tattaglia-Barzini-klán ugyanerre készül Michael ellen. Amikor Michael igennel válaszol a pap kérdésére, ellene mondasz-e a sátán gonoszságának, kísértéseinek, eldördül az első lövés. Ebben a pillanatban oltják ki a korábban Michaelt mások előtt súlyosan megsértő Moe Greene életét, s ezt követően kegyetlen vérfürdőt látunk. Michael ekkor arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem ismer sem Istent, sem embert, nincs benne kímélet, a rokoni kapcsolat sem számít neki. Néhány perccel azután, hogy keresztvíz alá tartotta Carlo gyermekét – az unokaöccsét –, megöleti a sógorát, miután tudomást szerzett arról, hogy az ő lelkén szárad Santino halála. Évekkel korábban Carlo egy durva, tettlegességig fajuló műveszekedést provokált ki a feleségével, Connie-val, Michael húgával, aki telefonon elpanaszolta ezt az anyjának. A hirtelen haragú Santino azonnal elviharzott otthonról, hogy elégtételt vegyen a sógorán, de egy kútnál Barzini emberei – akiket Carlo értesített – szitává lőtték.

A film tele van evangéliumi elemekkel is. A nyolcvanéves Don Altobello, amikor elárulja Michaelt, gúnyosan mondja: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert őket Isten gyermekeinek lehet nevezni.” Erről eszünkbe juthatnak Jézus szavai a nyolc boldogságról (Mt 5,9), ám ebben a kontextusban ez Krisztus szavainak megcsúfolásaként, teljes kifordításaként hat, hiszen Don Altobello az, aki felfogadja Moscát Michael megölésére.

Egyetlen valóban krisztusi lélek van a történetben, Lamberto bíboros. A film szerint ő a később pápává választott és harminchárom napig Szent Péter trónján ülő I. János Pál. Ő az, akit Don Tommasino, Michael atyai jó barátja ajánl Michaelnek, hogy mondja el neki, mit tett vele a korrupt Gilardy érsek. Csak hitegeti, hogy ő lesz a világ legnagyobb mezőgazdasági vállalatának elnöke, de húzza-halasztja a kinevezését, miközben rengeteg pénzt csal ki tőle. A szent itt ugyancsak összefonódik a profánnal, a legaljasabb anyagi machinációkkal. Lamberto bíboros megdöbben mindazon, amit Michael elmond neki. Odalép a szökőkúthoz, kivesz belőle egy követ, a kút karimáján széttöri, és azt mondja: „Nagyon régen itt fekszik a szökőkút vizében, de a víz egyáltalán nem járta át, teljesen száraz. Ugyanez történik az európai emberekkel. Századok óta érintkeznek a kereszténységgel, a keresztény szellemmel, de Krisztus nem járta át őket, Krisztus nem él a lelkükben.”

Lamberto bíboros villanásnyi jelenetéből is egyértelmű, hogy tiszta lélek, valódi krisztusi szellem. Amikor a Parasztbecsület előadása közben Michael hírt kap arról, hogy merénylet készül az akkor már katolikus egyházfő Lamberto ellen, mert – „A pápa pontosan azt teszi, amit ígért. Nagytakarít” –, így sóhajt fel: „Vigyáznia kell. Veszélyes rendes embernek lenni.”

A Corleonék, Barzinik, Tattagliák, Don Altobellók uralta világban az olyan tiszta léleknek, mint Lamberto, nincs helye. Itt végső soron mindenkinek, gyilkosnak, árulónak, tiszta léleknek a sorsa az erőszakos halál, amely bármelyik pillanatban lecsaphat.

A szereplők tudatában a szavak és a hagyományok szintjén ott van Isten. Az első részben például, amikor Don Corleone legrégibb bizalmi embere, a később árulóvá vált Tessio közli, hogy a keresztapa meggyilkolási kísérletére válaszul lelőtték Bruno Tattagliát, a másik hűséges ember, Clemenza felsóhajt: „Szentséges Úristen!” A mindennapi cselekedeteikből azonban tökéletesen hiányzik a Szeretet-Isten. Michael azt mondja feleségének, Kay-nek, már jóval a válásuk és szétköltözésük után, hogy ez volt a sorsa, előre meg volt írva minden. Elfogadja tehát az eleve elrendelést: Isten megírja a sorsunkat, ami ellen nem tehetünk semmit, bábjai vagyunk a Teremtőnek. Húga, Connie szintén Isten akaratának tudja be, hogy bátyjuk, Fredo, akit Michael gyilkoltatott meg, vízbe fulladt. A hivatalos verzió ugyanis ez volt a haláláról. Michael számára Isten távoli, megfoghatatlan valaki, hiszen azt kéri Kay-től, bocsásson meg neki, de ne úgy, mint Isten, hanem mint valaki, aki közel áll hozzá. Ezt az Istent nem érdemes megszólítani, ez nem a szeretet Istene. Michaelben azonban lezajlik egyfajta lelki megvilágosodás. Legalábbis vágyik arra, hogy Istenhez forduljon, s a Lamberto bíborosnak tett életgyónása után remény támad benne, hogy a lelke talán mégsem veszett el teljesen. Don Tommasino ravatalánál eltűnődik a szeretet, a tisztesség és a félelem kérdésén. „Mindenki szeretett, Don Tommasino. Tőlem mindenki félt, téged meg szeretett. Mi az oka ennek? Engem sem tisztelnek kevésbé. Én is jót akartam. Mi hagyott cserben? Az eszem, a szívem? Miért ítélem el magam ennyire?” Michael lelkileg szenved, és Istenhez fohászkodik: „Esküszöm a gyermekeim életére, ha lehetőséget adsz, hogy megváltsam a lelkem, több bűnt nem követek el.”

Michael tartja a szavát, hiszen ezután átadja a hatalmát Vincentnek, annak fejében, hogy az lemond unokahúga – Michael lánya –, Mary szerelméről.

Lamberto bíboros az egyedüli, aki a végtelenül irgalmas Istenben hisz: ez az irgalom mindenkire kiterjed, minden lélek megmenthető, még az olyan, életét a folyamatos öldöklés szolgálatába állító maffiafőnök is, mint Michael Corleone. A bűnbánat, a megtisztulás soha nem késő, Isten kegyelme határtalan, az idő pedig nem számít, hiszen „ha egy lelket kell megmenteni, mindig van időnk” – mondja a bíboros az életgyónástól először húzódozó Michaelnek.   

Michael fokozatosan döbben rá, hogy az ember az évek múlásával megváltozik, sok mindent elhagy, s végül nem marad más, csak a szeretet. Michaelben ez a szeretet a családja iránt ébred fel, akkor, amikor Kay már elhagyta, a gyerekeitől pedig elidegenedett, hiszen alig látja őket. Hozzájuk intézett levelében írja: „Ezen a világon a legnagyobb kincs a gyermek. Minden vagyonnál, hatalomnál többet ér. Az én kincsem ti vagytok, Anthony és Mary.”

Michael fia, Anthony nem akarja, hogy köze legyen az apja ügyeihez. Ő ugyanis szemtanúja volt Fredo meggyilkolásának. Mary, a lánya is szembekerül vele, a Vincenthez, unokabátyjához fűződő szerelme miatt. De ahogy Michael nem tudja megvédeni a szeretteit, vagy csak ideig-óráig, úgy utódja, unokaöccse, Vincent is képtelen erre. Vincentben nincs kímélet, az erőben hisz. Hidegvérrel meggyilkol két, már harcképtelenné tett, ellene küldött merénylőt, majd ugyanezzel a lelkülettel lelövi Joey Zasát. Vincent gyűlöli az ellenségeit, a megsemmisítésükre törekszik, mindent erővel oldana meg. A maga oldalára állítja Connie-t, Michael testvérét, aki ekkor már elfogadja az erőszakot. Connie hisz abban, hogy Vincent mellett biztonságban vannak. Vincent lelkének mozgatórugói a gyűlölet, az indulat és a Mary iránt érzett szerelme. Végül a hatalom érdekében lemond Maryről, mert hisz abban, hogy meg tudja védeni a családot, elsősorban unokahúgát, aki egyben a kedvese is. Ám nem képes erre, a bérgyilkos Mosca a szeme előtt lövi le Maryt. Vincent a következő másodpercben leteríti szerelme gyilkosát, de minden hiába, Mary akkor már holtan fekszik őrjöngő apja, Michael és zokogó anyja, Kay karjaiban.

A filmeposz végén Michael egyedül ül a lepusztult családi kertben, fekete szemüvegben, látását vesztve, összetörten, öregen, végtelen magányban. Egyszer csak lefordul a székről, holtan fekszik a földön. A kutyája megy oda hozzá, szagolgatja. Évtizedekkel korábban Michael apja, Vito Corleone ugyanígy halt meg, a kertben, de mellette még ott volt az egyik unokája, Anthony. Családja is népes volt még akkor, egyedül a meggyilkolt fia, Santino hiányzott közülük. Michael magánya azonban már totális. Anthony volt ott nagyapja mellett az utolsó perceiben, az az Anthony, aki később szembeszáll az apjával, nem akarja, hogy köze legyen az üzleti ügyeihez. Michael tragikus sorsát látva eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26).

A hajdani dicsőség semmivé foszlott. Ami bűnben fogant, azon nincs áldás. A bosszúra, az erőszakra és a folytonos visszavágásra épülő világ sorsa végül a pusztulás, a rossz felfalja önmagát. A hajdan hatalmas Corleone család harmadik generációja előtt talán három lehetséges jövő áll. Az egyik Vincent útja, aki ellenségei teljes megsemmisítésére törekszik; ez a pusztulásba visz, hiszen „aki kardot ragad, kard által vész el” (Mt 26,52). A másik út Anthonyé, a művészléleké: az operaszínpadról hirdetni a szépséget, a humán értékeket. A harmadik úton pedig Tom Hagen fia, Andrew jár, aki a papi pályát választja, Jézus evangéliumát hirdeti. Ami egyszer talán – szemben Lamberto bíboros keserű, de sajnos igaz szavaival – valóban sokak számára élő valóság lesz, lelkeket átható és megváltoztató valóság.

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria