Antal-Ferencz Ildikó: Kilőve a Holdra – Szekeres Pál, a háromgyermekes vívó

A háromgyermekes családfő részletesen mesél gyermekkoráról, sportolói pályafutásáról, magánéletéről, megpróbáltatásairól. Emellett megszólalnak a kötetben családtagjai, idős édesapja – édesanyja már elhunyt –, a mellette mindvégig kitartó felesége, Anikó, gyermekei, edzői, sporttársai, barátai, tisztelői.

Szekeres Pál szerető családi közegben nőtt fel. Szülei cukrászok voltak, majd vendéglátósok lettek. Gyermek- és ifjúkora nagyobbik része jómódban telt, és a szülők arra is kiemelt figyelmet szenteltek, hogy egyetlen gyermekükkel megszerettessék a kultúrát.

1976-ban, vagyis tizenkét éves korában kezdett el vívni, és onnantól fogva ez határozta meg az életét. Hamar kiderült, hogy kiemelkedő tehetség, amit a kudarcok elviselése, a mélypontokról való felemelkedése is bizonyít: 1977-ben egy iskolai versenyen kiesett az első fordulóban, nulla győzelemmel. A következő évet is végigversenyezte, és mindenhol kizuhant, aztán 1979-ben valami megváltozott: „kezdtem csipegetni kisebb eredményeket”. Olyannyira sikerült összeszednie magát, hogy egy év múlva, tizenhat éves korában már tagja lett a férfitőrvívó-válogatott olimpiai keretének, és csak azért nem jutott ki az 1984-es Los Angeles-i olimpiára, mert a játékokat a szocialista országok bojkottálták.

Ami különösen érdekes, hogy a férfi tőrvívók a magyar vívósport mostohagyerekének számítottak a számolatlanul sok aranyéremmel rendelkező kardozók és párbajtőrözők mellett, de a hetvenes évek közepén fantasztikus tehetségek tűntek fel ebben a szakágban – Szekeres Pál mellett Érsek Zsolt és mások –, akik egy ugyancsak kivételes képességű és felkészült edző, Beliczay Sándor irányításával a világ élvonalába repítették a magyar tőrvívást, amit bizonyít a csapatban elért két bronzérem, az egyik az 1987-es lausanne-i világbajnokságon, a másik pedig az 1988-as szöuli olimpián. Szekeres Pál pedig mindmáig az utolsó magyar férfi tőröző, aki világkupa-versenyt nyert.

Az 1991-es esztendő minden kétséget kizáróan vízválasztó volt Szekeres Pál életében: abban az évben április 22-én a magyar férfitőrvívó-válogatottat szállító autóbusz – a vizsgálatok szerint a járművet szállító sofőr súlyos mulasztása miatt, aki mindmáig nem hajlandó elismerni a felelősségét – balesetet szenvedett, amelynek következtében a korábban rendívül sikeres sportoló, az abban az időben éppen két felsőfokú iskolába is járó Szekeres Pál egész további életére kerekesszékbe kényszerült. „A baleset előtt dübörgő életem hirtelen, egyik pillanatról a másikra megállt” – idézi fel a történteket. A baleset Németországban történt, a rendszerváltozás hajnalán, és mialatt a balesetet szenvedett Szekerest

hét hónapig kezelték német kórházban, itthon sok minden megváltozott: „A balesetem előtt Lenin körút volt, November 7-e tér és Majakovszkij utca, amikor visszajöttem, Nagykörút lett, Oktogon és Király utca. Nem csoda, hogy a baleset után úgy éreztem: ki vagyok lőve a Holdra.”

Ekkor, ebben a váratlanul előállott krízishelyzetben derült ki, hogy mennyien szeretik Szekeres Pált. Lehetetlen mindenkit felsorolni, akik ott álltak mellette; erőt, reményt öntöttek belé. Mindenekelőtt a szülei; a menyasszonya, későbbi felesége, Anikó; sporttársai közül többen, így az olasz Luca Vitalesta és két edző, Batizi Sándor és az egész pályafutását végigkísérő Beliczay Sándor. Az akkor már Németországban élt Batizi Sándor így emlékszik: „Amikor bementem Palihoz a kórterembe, egy 40 kilós, vézna és nagyon gyenge kisembert láttam, aki azt mondta: nem akar élni, és azt kérte tőlem, dobjam ki az ablakon. Leültem mellé, elmeséltem, sőt lerajzoltam neki, hogyan lehet vívni kerekesszékben.” Ő ugyanis akkor már együtt dolgozott egy kerekesszékes vívóval, a német Wolfgang Kempffel, aki a síbalesete után kereste meg, hogy továbbra is vívni akar, segítsen neki. Segített. Fél évvel később Szekeres Pált is elvitte vele együtt egy edzőtáborba. Mivel még nagyon gyenge volt, csak tíz percet vívott vele, ám Szekeres Pál másnap könnyes, de csillogó szemmel mondta neki: „Mester, én újra ember vagyok.”

Antal-Ferencz Ildikó emlékeztette Szekerest: vallásos nevelést kapott, gyerekként gyakorolta is, később már nem a vallását. A balesete után elküldte a német papot az ágya mellől, de aztán újra fontos lett számára a hit. Válasza: „Mindenesetre sok tipródás után, még ott, a kórházban arra jutottam, hogy Isten nélkül nem kapok magyarázatot a balesetemre. Istennek valamilyen szándéka kell, hogy legyen velem, valamiért én így leszek jobb, több, hasznosabb az emberiség számára… a balesetemre… egy észszerű, logikus, elfogadható és megnyugtató magyarázat van.

Van egy olyan lehetőség, misszió az életemben, amit csak így tudok megvalósítani. Ha én elfogadom, ami történt és meglátom benne a lehetőségeket, akkor lehet egy szép, kerek, boldog életem, és a missziót is be tudom teljesíteni – ami már nem is misszió, hanem ez vagyok én.”

Szekeres Pál balesete idején, 1991-ben még a totális szegregáció volt jellemző a sportéletben, azóta viszont ő sportolóként, helyettes államtitkárként, miniszteri biztosként, közéleti szereplőként nagyon sokat tett a parasportolók és fogyatékkal élők társadalmi elfogadottsága, integrációja érdekében.

Becsey János paraúszó szerint „ha Pali nem sérül meg, mi sem lennénk, és nem lenne magyar parasport sem”. Dani Gyöngyi kerekesszékes vívó pedig kiemelte: ma már teljesen természetes, hogy ép és fogyatékos vívók együtt edzenek, de nem volt ez mindig így, és a korszakos változás elsősorban Szekeresnek köszönhető.

Szekeres Pál sikeres és küzdelmes, nem mindennapi életútja annak példázata, hogy soha nem szabad az embernek feladnia, kerüljön bármilyen reménytelennek látszó helyzetbe is. Mindig van kiút.

Antal-Ferencz Ildikó: Kilőve a Holdra – Szekeres Pál, a háromgyermekes vívó
Antológia Kiadó, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: a Magyar Hallássérültek Sportszövetsége, illetve a Vívómúzeum Facebook-oldala

Magyar Kurír