Árpád-kori templom a budai határban

Kultúra – 2020. június 28., vasárnap | 15:45

Tavasztól ősz végéig vasárnap délutánonként harangszó állítja meg Pesthidegkút határában a kirándulót. A budai hegyek ölelésében, a Csúcs-hegy – korábbi nevén Nagy Görcse vagy Mons Gercse – és a Vihar-hegy nyergének csodálatos természeti környezetében, fák rejtekében egy Árpád-kori műemléktemplom áll.

A bokros, fás, mezős területen csak ez a romjaiból feltámadt templom és régészeti leletek őrzik az egykor itt élők emlékét. A középkori eredetű templomban ma újra imádkoznak, és húsvéttól egészen halottak napjáig vasárnap délutánonként szentmisére gyűlhetnek össze itt a hívek.

Bár a templom csak romok formájában élte túl az évszázadok viharait, és csupán az alapfalai a régiek, mégis visszarepít az időben. Arról a korról mesél, amelyről írásos emlékeink nem maradtak fenn. A kor építészeti emlékeit is igencsak megritkították a történelem viharai: a tatárjárás, a török kor háborúi és azokat követő romeltakarítások. De jó néhány templom, legalább romjaiban, mégis fennmaradt, köszönhetően főként az időtálló építőanyagnak. Gercse temploma is egy ezek közül. Ha a történetét végigkísérjük, nemzeti múltunk meghatározó fejezeteibe tekinthetünk be.

A völgyben körbenézve nehéz elképzelni, hogy egykor virágzó település volt itt, amelynek területét mára teljesen visszahódította a természet. Gercse falu első írásos említése 1212-ből származik. Birtokosa egy feljegyzés szerint Gerchei László, Károly Róbert hűséges embere lehetett. Feltehetően az 1200-as években épült a templom is, ezt igazolták a Nagy Emese régész vezetésével az 1950-es években végzett kutatások. A feltárt elfalazásokból, falrakásokból és a környező földekről előkerült középkori cseréptöredékekből Nagy Emese arra a következtetésre jutott, hogy egy többször át- és újjáépített, ám eredeti változatában Árpád-kori, késő román stílusú templomról van szó. A keletelt tájolás és a tagolás – keleten a patkó alakban kiépített szentély, és a hozzá kapcsolódó, téglalap alaprajzú hajó – a román kori templomok sajátja.

Az ásatások során az is kiderült, hogy az épület belsejében két fő szintet különböztethetünk meg: magasabban egy domború, tipikusan 18. századi téglákkal kirakott padlószintet, alatta pedig egy négyszögletes téglákkal kirakott középkori szintet. A régészek a rétegek tanulmányozásából arra a következtetésre jutottak, hogy a pusztuláskor csak a hajó mennyezete szakadt be, a szentély épen maradhatott.

A török megszállás ideje alatt – az 1580–1581. évi török kincstári összeírás tanúsága szerint – a Hidegkút melletti Kercsi (Gersi) a budai szandzsákhoz tartozott, és 1595-ig lakott hely maradt. Pusztulása Óbuda környékének virágzó falvaiéval egy időben következett be, amikor 1595-ben Esztergom felszabadult a török alól, és ez a terület végvidék lett. Ekkor Esztergom kapitánya, Pálffy Miklós Budát is fel akarta szabadítani a török alól, és Buda kiéheztetése miatt tervszerűen elnéptelenítette a környező falvakat. Valószínűleg ezzel a szándékos elnéptelenítéssel kapcsolatos Gercse községnek és templomának elpusztulása is. Ettől kezdve ezen a néven nem említik többé a falut. A település 1595-től egészen az 1700-as évekig lakatlan volt. Ekkor az újratelepülő Hidegkút birtoka lett, és bár Gercse nem épült újjá, ennek ellenére a mai Budapest területén fekvő középkori falvak templomai közül a gercsei az egyik legjobb állapotban fennmaradt.

Az első időpont, amikor az elpusztult Gercse községnek most már Hidegkúthoz tartozó templomával találkozunk: 1774. Ezt az évszámot találták az ötvenes években végzett feltáráskor a homlokzaton, de ma már olvashatatlan. Ennél azonban korábban, már a 18. század legelején felfigyeltek a templomromra, és első újjáépítése is megtörténik a század első éveiben. Ekkor a hidegkúti templom filiáihoz tartozott, Kirche in Lust elnevezéssel. Hidegkút lakossága fogott neki a templom helyreállításának, mely 1732-re készült el, barokk stílusban. 1774-ben újabb renoválás következett, ekkor épülhetett a karzat, és a nyugati kapu fölötti kerek ablakot is ekkor alakíthatták ki, így került az évszám a homlokzatra. Az 1752-es restaurálás után vált a kis istenháza plébániatemplommá Sarlós Boldogasszony titulussal.

Az 1817-ben történt canonica visitatióból megtudható, hogy a svájci Maria-Einsiedeln kegyképének másolata egy ideig ebben a templomban kapott helyet, és innen vitték át 1817-ben Máriaremetére. Ez az az időpont, amikor a „Filia Lust”, miután a kegykép és a felszerelése is elkerült, újra pusztulásnak indult. 1829-ben a canonica visitatio már mint „nunc in ruinis existens Ecclesia in Filiali Lust” szerepelt, s ettől kezdve állapota fokozatosan romlott. 1774. és az 1997-es újjáépítés között tehát nem történt felújítás, ebben az időszakban az elnéptelenedett vidéken az enyészeté lett a templom.

A teljes pusztulástól Bognár Lajos atya és sok elkötelezett ember küzdelme mentette meg. Bujdosó Győző építész közreműködésével az Óbudai Polgári Társaság és a Pesthidegkút Alapítvány 1996-ban építette újjá. Dékány Vilmos esztergom-budapesti segédpüspök 1997. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján áldotta meg szép számú hívősereg jelenlétében.

A templom kapujával szemben fehér kőkereszt áll. A Gelobt sei Jesus Christus (Dicsértessék a Jézus Krisztus) német felirat és az alatta levő 1930-as évszám arról tanúskodik, hogy ezt a keresztet a szomszédos Pesthidegkút szorgalmas svábjai állították. 1945 februárjában az ostromlott budai várnegyedből kitört magyar honvédek és német katonák közül csak kevesen jutottak el a budai hegyekbe, ahol elszánt utóvédharcot vívtak a megszálló szovjetekkel. A magyar és a német katonák emlékét hirdeti a gercsei templom déli falán elhelyezett márványtábla.

Esküvők, keresztelők, zarándokmisék helyszíne, kirándulások célpontja is lehet ez az Árpád-kori templomunk. Környezete és belső tere arra hív, hogy merüljünk bele a hit, a nyugalom, a béke légkörébe.

Hűvösvölgyből a hármashatárhegyi vitorlázó repülőtéren át, a Vörös-kővár 339 méteres magaslatát megmászva érjük el a Csúcs- és a Vihar-hegy nyergében.

Szöveg és fotó: Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 21-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria