Az egyetemes kulturális örökség szolgálatában – Megnyitotta kapuit az új Néprajzi Múzeum Budapesten

Hogyan is kezdődött? A múltat kutatva az idő kanyargós ösvényein az 1847-es esztendőbe érkezünk. Reguly Antal ekkor mutatta be kilencvenkét darabból álló gyűjteményét a Magyar Tudományos Akadémia ülésén. E tárgyak nem a magyar parasztság köréből származtak, hanem nyelvrokon népektől. A Nemzeti Múzeumhoz kerültek aztán, megalapozva annak Néprajzi Tárát. Huszonöt év elteltével Xantus János egy jóval nagyobb, kétezer-ötszáz darabot számláló gyűjteménnyel tért haza a Távol-Keletről. A Nemzeti Múzeumban kiállítást rendeztek e tárgyakból, majd 1872-ben kinevezték Xantust a múzeum néprajzi osztályának első „őrévé”, vagyis vezetőjévé. Ekkor született meg a Néprajzi Múzeum. Pontosan százötven évvel ezelőtt. 

Az akkori törekvések erejét és komolyságát mutatja, hogy 1870-ben például Jókai Mór is fölszólalt az Országgyűlésben az önálló néprajzi gyűjtemény létrehozása érdekében: „Múlhatatlanul szükséges, hogy a Xantus által Kelet-Ázsiában gyűjtött tárgyak egy külön ethnographiai osztályban egyesíttessenek s azoknak rendezése és az osztály terjesztése külön osztályőrre bízassék.

Mert éppen ez osztálya múzeumunknak lehet az, melyből a közönség nemcsak tudományt és élvezetet, de gyakorlati tanulságokat is meríthet.” 

Kemecsi Lajos főigazgató idézte ezeket a mondatokat az új Néprajzi Múzeum szakmai megnyitóján, május 25-én, hangsúlyozva: Jókai kérése igazából csak most, százötven év múltával teljesült, amikor a Néprajzi Múzeum végre saját igényei szerint tervezett, korszerű épületbe költözött. Története során először. S reméljük, végleg. Az otthonra találás folyamata pedig most kezdődik.

Hogy milyen is ez az új otthon a Városliget kapujában? Egy első látásra meglepő, különös és igen látványos tér, amely nem csak a néprajz iránt érdeklődőket vonzza. A Ferencz Marcel által tervezett épület minden bizonnyal a mai Budapest egyik, ha nem a legmodernebb, legkülönlegesebb épülete, amely akár ikonná is válhat. Rangos nemzetközi díjat is elnyert nemrégiben,

először Európa legjobb középületének választották, majd kontinensgyőztesként versenyezve világszinten is besöpörte a legjobbnak járó elismerést. 

Épület, melyben ötvöződik a hagyományos és a kortárs (a homlokzatot 21. századi technikával és megfogalmazásban megjelenített népművészeti motívumok díszítik); tér, ahol találkozik a város és a zöldövezet; egy hely, amely összekötheti az embereket. Az épület teteje park vagy talán kert. Sétatér a találkozásokhoz, az együttlétekhez, s ugyanakkor kilátó is a város fölött, amely új, eddig ismeretlen perspektívát kínál. Ahogy az építész megálmodta: „Erre a helyszínre nem lehetett klasszikus házat rajzolni. Olyan közösségi teret terveztem, ami a 21. századi város élhetővé tételének kihívásaira ad választ, ami idevonzza a közönséget, és ezzel önkéntelenül bevezeti a kultúra birodalmába.” 

Mégpedig egy mára a kétszázezer darabot is jócskán meghaladó tárgyhalmazt és több százezer fényképet, rajzot, kéziratot, hanganyagot, filmet őrző birodalomba. A gyűjtemény jelentős részét ma már a magyar anyag teszi ki. A budapesti Néprajzi Múzeum igazi különlegessége ugyanakkor, hogy a magyar nép tárgyaival és dokumentumaival egyazon intézményben őrzi a nyelvrokon népek, a magyarországi nemzetiségek, a szomszédos népek és a távoli népek kultúrájának tárgyait, dokumentumait. 

Az új múzeumépület megnyitásával egy időben három kiállítás nyílt: egy időszaki, és kettő állandó kiállítási részlegként. E két utóbbi a Zoom című kiállítás hétszáz, valamint a Kerámiatér háromezer-ötszáz darabos tárgyegyüttese.

A múzeum hivatalos oldalán olvassuk, hogy a Néprajzi Múzeum felfoghatatlanul hatalmas gyűjteménye a Zoom kiállítótérben még egyfajta őskáoszként jelenik meg. Ennek ellenpontjaként a közeljövőben elkészülő új állandó kiállítás abba enged majd betekintést, hogy a káoszból miként lesz rend a rendszerezés és értelmezés által. Valóban, a Zoom, ahogy a Kerámiatér is újfajta látást követel a látogatótól, vagy inkább a tekintet szabadságát. Az a jó, ha a látogatónak nincsenek elvárásai, előzetes koncepciói, ha el tudja engedni a korábbi múzeumi élményeket, ha egészen szabadon át tudja adni magát a látványnak, az új élménynek.

Mert a muzeológusok most nem adnak instrukciót, nem vezetnek feliratok segítségével, hanem „hagyják a látogatót elveszni a tárgyak, képek, betűk erdejében, hogy azután néhány kiragadott példánál elidőzhessen, esetleg megláthassa magát az arcok sokféleségében”.

A tekintet szabadságában az „őskáoszból” kiemelkedhet egy-egy tárgy, egy-egy arc a maga állandóságában, s mégis a rá vetett tekintet egyedi tükrében, mögötte pedig kapcsolódások, viszonyrendszerek bontakozhatnak ki. 

Egészen új közelítés a tárgyakhoz egy egészen modern térben. Kulturális kavalkád, az emberi kultúra univerzumában való kalandozás.

Ezt kínálja az új Néprajzi Múzeum. Így próbálja körüljárni és felmutatni, fókuszba helyezni a néprajztudomány egyetemes küldetését.

Paládi-Kovács Attila akadémikus professzor a szakmai megnyitón szép összefoglalásában ezt a kérdést is érintette. „Tudjuk, a néprajzot sokan nemzeti tudománynak fogják fel. Valójában sokkal több, hiszen a népekre tagolódó egész emberiség kulturális örökségét, hagyományvilágát vizsgálja, az ember teremtő, alkotó munkáját, a dolgok eredetét, a társadalmak és a kultúra születését kutatja.” A néprajz egyetemes, és pontosan ebbe az egyetemességbe vezetnek be az új kiállítások – rendezetten, rendszerezetten vagy látszólag rendezetlenül, de mindenképpen sokat, ötezer tárgyat kínálva (ez önmagában sokszorosa a valaha bemutatott tárgyaknak), és a látogatóra bízva azt, hogy mihez lép közelebb, mit lát és mit néz, illetve mit őriz meg. 

Az első időszaki kiállítás címe: Megérkeztünk. Kifejezni hivatott a másfél százados hontalanság és ideiglenesség lezárultát, a végleges otthonra találás vágyát. A költözés jelképe egy láda, amely most kinyílik, és előkerülnek belőle a tárgyak, hogy elfoglalják helyüket végre nem csak a raktárakban, de a kiállítótérben is. Több mint száz tárgyon keresztül (ezek egy része még sohasem volt kiállítva; fele a Kárpát-medencei, fele a nemzetközi anyagból származik) kapunk ízelítőt a Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek kivételes gazdagságából. Nem földrajzi térségek, nem is népek szerint rendszerez a kiállítás, hanem fogalmak alá gyűjt különböző népektől, különböző korokból származó, nagy földrajzi és időbeli távolságokat felölelő tárgyakat és dokumentumokat. 

A húsz tematikus egységbe rendezett minden egyes tárgy mellett részletes leírást olvashatunk történetéről, rendeltetéséről, az ünnepek vagy a hétköznapok rendjében betöltött szerepéről, harminc muzeológus munkájának eredményeként. A tárgyakon keresztül kulturális valóságok, emberi léthelyzetek, az élet kihívásaira adott válaszok elevenednek meg. 

A Kenyér, kalács, bor tematikus egységben látható például egy szép szekszárdi szőlőprésorom, amely különleges módon ötvöz vallási hagyományokat és ad ízelítőt a szőlész-borász élet derűjéből. Megjelenik rajta Szűz Mária alakja a bűnösök menedékéhez intézett könyörgő felirattal, alatta a szőlő és a szőlőművelők, valamint a kocsmárosok védőszentjeként tisztelt Szent Orbán. Ugyanakkor egy „borivóknak való” zsoltárparafrázis is olvasható rajta. 

Az ünnep fogalma alá rendezett egység egyik érdekes tárgya egy csonka Madonna-szobor. A mai Győr-Moson-Sopron megye területén található Vitnyédről származik, s története jól mutatja, hogy az egykori szakrális tárgyak hogyan válnak műtárgyakká. A szobor a 18. század második felében készült, Szűz Máriát ábrázolja, bal karján a gyermek Jézussal. A 20. század közepén a templomból annak padlására került, onnan pedig hamarosan egy parasztházba, s a házi ájtatosságban betöltött szerepét is levetkőzve vált végül múzeumi műtárggyá. A szobrot szemlélve nemcsak a mariazelli kegyszobor jutott eszembe, amire a leírás is utal, hanem annak „fiatalabb mása”, a Vitnyédhez közeli Osli Mosolygó Máriája is. Mindkét kegyhely, a nagy és a kicsi egyaránt célpontja volt annak idején a Rábaköz zarándokainak, így nem csoda, ha az ott látott és tisztelt kegyszobrok naiv másai megjelentek templomaikban.

Az első időszaki kiállításon bepillantást nyerünk a muzeológusi munka legizgalmasabb részébe, a tárgyak története utáni nyomozásba is. Ez a folyamat szívós, kitartó kutatómunkát, a szakirodalom alapos ismeretét kívánja, ugyanakkor kreativitást az analógiák keresése és a restauráláskor előbukkanó nyomok kutatása során.

A kiállítás legrégebbi tárgya egy maja cserépedény, amely rituális célokra készült valamikor a 6. és 9. század között. A legújabb tárgy pedig a bajai dobóháló, melyet új anyagokból, de a régi, hagyományos technikával készítettek 2021-ben.

E két tárgy önmagában is rengeteg egymástól távoli dimenziót hordoz, melyeket hídként köt össze a néprajztudomány és a Néprajzi Múzeum. 

Paládi-Kovács Attila a tárlatot megnyitó beszédében Bátky Zsigmondot, a Néprajzi Múzeum egykori igazgatóját is idézte, aki ezt írta már 1906-ban: „A ma még néprajzinak nevezett múzeumokból más gyűjtemények bevonásával olyan múzeum fog kialakulni, mely a földglóbuszt átfogva az egész emberiség művelődését fogja illusztrálni a maga természetes fejlődésében, egyszóval általános művelődéstörténeti múzeummá lesz.” Az új Néprajzi Múzeum nagy küldetése e vízió valósággá tétele is. 

Az első kiállítások ígéretesen vezetnek ezen az úton. A múzeum hatalmas külső és belső terei további ígéreteket hordoznak. Egyrészt szabadon bejárható modern közösségi tereket kínálnak parkkal, kilátóval, kávézóval, étteremmel, múzeumi bolttal, ingyenesen látogatható kiállítási és múzeumpedagógiai terekkel. A Kerámiatéren túl bárki megtekintheti a Budapest Aranykora című interaktív tárlatot is, melynek középpontjában egy 55 négyzetméteres városmakett áll. S mindez moziteremmel, könyvtárral, archívumi kutatószolgálattal, a gyűjteményi állandó kiállítás további részeivel, gyermek- és ifjúsági kiállításokkal bővül majd a jövőben. Mind az érdeklődők, mind a szakma, a néprajztudomány és a hozzá kapcsolódó társaságok, a kutatók, muzeológusok, egyetemi hallgatók otthonra találhatnak az új Néprajzi Múzeumban. 

A szakmai megnyitó napjának légkörét az öröm szóval tudom a legjobban, legkifejezőbben jellemezni. Kollégák, szakmabeliek örültek együtt a megérkezésnek, régi ismerősök találkoztak és örültek egymásnak s a közös ügy, a közös szerelem, a néprajz sikerének. 

Az otthonra találás hosszú folyamat. Most kezdődik. Modern, egész Európa, sőt a világ által csodált terekben. A miliő egészen más, a feladat és a küldetés azonban adott és változatlan: az egyetemes emberi kultúra szolgálata.

Szerző: Borsodi Henrietta 

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.