Utat vágni az események áradatában – A megújuló egykori Athenaeum-székház nyomában

A szépen helyreállított, mívesen kialakított homlokzat a régi pompájában tündököl a teljes felújítás után. A legfelső emeleten, az ablakok között nyolc mozaik látható, aranyló háttérben. Az apró kis kövekkel kirakott portrék Róth Miksa Nefelejcs utcai műhelyében készültek annak idején. Láthatjuk többek között Anonymus, Táncsics Mihály, Rembrandt, Dürer képmásait és a könyvnyomtatás feltalálóját, Gutenberget is. Innen alulról elég nehéz kivenni, hogy pontosan kiket ábrázolnak a mozaikok, ezért érdemes átmenni a túloldalra, onnan jobban látszanak a falképek is. A homlokzat meglepő módon épen maradt a háborús évek hányattatásai során. Túlélte Budapest ostromát és az 1956-os forradalom harcait is. A Blaha Lujza tér közelében, a Rákóczi út 54. szám alatt álló épület földszintjén valaha üzletek voltak a bejárat két oldalán. A 30-as évektől, amint a korabeli fényképek mutatják, itt volt Halász Dezső divatáruháza. A szocializmus idején a Rákóczi út házainak földszintjét árkádossá alakították a jobb gyalogos forgalom érdekében. Úgy néz ki, ezt a jelleget most is megtartják. Az épület egyébként szállodaként működik majd Hotel Athenaeum néven, valószínűleg nemsokára megnyílik.

A Pesti Napló és Az Est Lapok székháza 1930-ban

Ebben az épületben adták ki és szerkesztették a Pesti Naplót, majd később a két világháború közötti korszak egyik legsikeresebb lapját, az Estet, és itt készült a Magyarország is. A kiadó és a szerkesztőségek a nyomdával együtt idővel Miklós Andor tulajdonába kerültek, aki a céget hihetetlenül sikeressé tette. 1910-ben indította útjára Az Est néven az akkori idők legmodernebb bulvárlapját, és ő volt a főszerkesztője is. Hatalmas reklámhadjárat vezette be az újság első lapszámának megjelenését. Nemcsak a házfalakra, hanem a kerítésekre, teherautókra és minden más erre a célra használható felületre beharangozó plakátok kerültek. A lapokat rikkancsok árulták az utcán. Régi magyar filmekben időnként láthatjuk azt a jelenetet, amikor a rikkancsok kiabálva kínálják az újságot: „Megjelent Az Est!” A lap első számának 3. oldalán ez állt: „Ma délutántól kezdve egy szóval hangosabb a budapesti utca, a rikkancsok rohanó táborában először harsan fel a kiáltás: Az Est. Az utca újságja akarunk lenni, mert az utca mindenkié, az utcán mindenkinek át kell haladnia, azon fordul meg minden szomorúság és odaragyog minden napfény. Ízléses, bátor, szabad és becsületes lesz Az Est. Új színekkel, új formákkal vágunk utat az események áradatában, s mindenütt ott leszünk, ahol szükség van a gyöngeség vagy el nem ismert érdem védelmére, s az álarcos bűnök leleplezésére. Mi mindent oda adunk, amit független, tiszta kezű és a nagy emberi ideálokért küzdő újságírók odaadhatnak, szívünket, eszünket, munkánkat – érte cserébe csak a közönség szeretetét kérjük.” (Az idézet Buzinkay Géza Bulvárlapok a pesti utcán című cikkéből való.)

Megjelenése után nem sokkal Az Est elérte a kétszázezres példányszámot. A manapság is közismert, markáns lapfejet Falus Elek (1883–1950), tervezte; ő rajzolta a Nyugat című folyóirat fejlécét, címlapjait és könyvborítóit is. Falus korának sokoldalú – ma azt mondanánk – tervezőgrafikusa volt, az ő keze alól került ki Ady Szeretném, ha szeretnének és Móricz Zsigmond Hét krajcár című kötete, Szomory Dezső drámája, A nagyasszony, Szép Ernő Énekeskönyve és még sok minden más. Élete során tervezett nagypolgári lakásberendezéseket és színpadi díszleteket, dolgozott a Belvárosi Színháznak és a Vígszínháznak is. Ha már szóba került Az Est és Falus Elek, talán érdemes volt néhány sorban megemlékeznünk erről a mára elfeledett, sokoldalú művészről. (Az Új Ember karakteres fejlécének tervezőjét a mai napig keressük. Ha a kedves olvasók közül valakinek tudomása van róla, kérem, értesítsen bennünket!)

A Pesti Napló szerzői 1910-ben

De térjünk vissza a Pesti Napló működésére. A lap 60., jubileumi számának megjelenése idején (1910) impozáns neveket találunk az újság állandó szerzői között: Ady Endre, Bródy Sándor, Tóth Árpád, Szép Ernő, Krúdy Gyula, Juhász Gyula, Kaffka Margit és még folytathatnánk a parádés írók és költők neveinek felsorolását. A szerkesztőség képes műmellékletet is kiadott ebből a jeles alkalomból. Ezt a munkát művészeti osztályának munkatársai végezték el, ahogyan ma is vannak művészeti szerkesztők a napilapoknál és a magazinoknál. A fotográfiai anyagért Balogh Rudolf és Escher Károly volt a felelős, akik nemcsak képszerkesztők, hanem a kor legjobb fotóriporterei is voltak. A műmelléklet szerkesztői között találjuk Mihályfi Ernőt, Tábor Jánost és Szőke Imrét. A lap karikaturistája Byssz Róbert volt, akit a későbbi Ludas Matyi munkatársai „biszrobinak” neveztek, hiszen többen ismerték még abból az időből. Miklós Andor a plakátokat és más grafikai díszítményeket sem bízta akárkikre. Neki dolgozott abban az időben Pólya Tibor és Herman Lipót is.

A Rákóczi úti székház mellett az akkori Miksa (ma Osvát) utcában volt az Athenaeum nyomda, ahol a lapokat rotációs mélynyomó gépeken nyomták. A Linotype szedőgépeknél ültek a gépszedők. Így volt ez az 1880-as évektől egészen az 1990-es évekig, amikor nem csak rendszerváltás volt Magyarországon, hanem technológiaváltás is. (A számítógépek megjelenésével ekkor új időszámítás kezdődött. Lassan, de biztosan földerengett a digitalizálás hajnala, de ez már egy másik történet). A mélynyomás mára teljesen kiszorult a nyomdai eljárások közül. Az 1980-as évek elejétől fokozatosan nálunk is kezdett elterjedni az ofszetnyomás, más néven a síknyomtatás. Magasnyomással addig főleg napilapokat állítottak elő. A sok szöveg nyomtatására alkalmasabb volt ez az eljárás, hiszen képeket akkoriban a reggeli napilapok csak keveset közöltek. Az 1980-as évek közepétől azonban szerte a világon megnőtt az igény a gazdagabban illusztrált, képes jellegű napilapok iránt, és ezek előállítására már sokkal alkalmasabb volt az ofszetnyomtatás.

Miklós Andor az íróasztalánál, a főszerkesztői szobában

Térjünk vissza kicsit megint a múltba. Miklós Andort 1917-ben az Athenaeum Rt. elnökévé választották. Húsz évvel később a társaság megszerezte a pesti New York-palota részvényeit is. A házat eredetileg egy amerikai biztosítótársaság építtette 1894-ben, az építész Hauszmann Alajos volt. A ház földszintjén alakították ki Budapest egyik legpatinásabb kávéházát, a New Yorkot. Az épület történetéhez tartozik, hogy nem sokkal az államosítás után, már az 50-es évek elején sajtópalotaként működött. A négyemeletes, eklektikus stílusú palota elsősorban a vidéki lapok szerkesztőségeinek adott otthont, legalábbis a pesti irodáik itt működtek. Persze más szerkesztőségek is működtek itt egészen a rendszerváltásig, például a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap. A ház belső udvaros, körfolyosós elrendezésű volt, így aztán az újságírók sokszor a folyosói asztaloknál ülve írták a cikkeiket a különböző lapokba. Jómagam is gyakran megfordultam itt a 70-es 80-as években, keresve a kapcsolatot az akkori szerkesztőségekben dolgozó kollégákkal. A menetirány szerinti bal oldalon, a folyosó végén volt a legendás Film Színház Muzsika szerkesztősége, ahol mindig nagy volt a nyüzsgés. Egymásnak adták a kilincset a színészek, fotósok, újságírók, szerkesztők. Az egész ház egy élettől pezsgő, nagy kulturális centrum volt akkoriban. Nagy fájdalom, de ez mára elveszett. A sajtó, miután magánkézbe került, atomizálódott, a szerkesztőségek munkatársai ma már nem tartják egymással a kapcsolatot; nehéz lenne elképzelni, hogy helyettesítsék egymást, ha valaki szabadságra megy, mint annak idején. Elveszett a bizalom, eltűnt a világból a civil összetartás. Nyilván ez is a kapitalizmus egyik sajátossága. A vendéglátó helyeken ma már csak elvétve találhatunk művészasztalt, ahol összeülhetnek az újságírók, a szerkesztők. A fotóriporterek esetében időnként még hallani találkozókról, közös programokról, de ez az ő köreikben is ritka dolognak számít. Talán a pályázatok, a közös kiállítási lehetőségek náluk több alkalmat kínálnak erre. Persze, hogy mindez a szocializmus idején jobban működött, az nem a politikai rendszer érdeme volt. A civil szféra megerősödése és összetartása a rendszer hozadéka volt. Az egyén érdekei egybeestek a szűkebb szakmai közösség érdekeivel, és ez lehetővé tette a továbbfejlődést. Ezt a célt szolgálták az újságírószövetség különböző szakosztályi programjai is.

A New York kávéház 1945 előtt az írók, szerkesztők Mekkája volt. Itt tartotta üléseit Osvát Ernő és asztaltársasága, a nyugatos írók. Amikor a ház Boscolo Hotellé változott, azt ígérték, visszaállítják az emléktáblát, ami megörökítette mindezt, de úgy tudjuk, ez a mai napig nem történt meg. A Pesti Napló asztalánál Bródy Sándor, Nagy Endre a magyar kabaré megteremtője és Kemény Simon foglalt helyet a 20. század elején. A New York kávéház világa egy külön történet, Budapest igazi legendái közé tartozik; egy másik cikk témája lehetne. Amikor 1954-ben, az államosítások után Hungária Kávéház néven újra megnyitotta kapuit, már nem ragyogott a régi fényében, a háborús sérülések miatt sem. Az újságírók akkor is lejártak ide dolgozni, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet munkatársai rendszeresen itt írták a cikkeiket. Tabi László is gyakran kezdett itt reggelenként. Engem, mint kezdő gyakornokot, időnként elküldtek hozzá a Ludas Matyi szerkesztőségéből, a Gyulai Pál utcából, hogy hozzam el tőle a kéziratát. Mikes György, a Ludas másik humoristája, szerkesztője is gyakran kezdte itt a napot, itt írta meg a humoreszkjeit, ahogy ő mondta: „a Hungiban”. Ez a régi generáció, amelynek tagjai még a század első évtizedeiben születtek, az államosítás ellenére megtartotta a presszókba vagy a még megmaradt kávéházakba járás szokását. Ma már ez sem jellemző, ámbár a napjainkban egyre szaporodó kávézókban láthatunk olykor néhány embert, akik a laptopjukon dolgoznak, de ők általában nem újságírók. A világ változik, az internet már más szokásokat alakít ki az emberekben. A hagyományos szerkesztőségek is átalakulóban vannak, sokan otthonról dolgoznak; különösen az internetes hírportálok munkatársai tehetik ezt meg. Ma már gépírónők sem kellenek, és a kéziratok, a fotók célba juttatása is másképpen működik, mint egykoron.

Jókai regényei folytatásokban a Pesti Naplóban

Az Atheneaum és a többi egykori patinás nyomdaépület, például a Dohány utcai Tolnai Nyomda, ahol a híres Tolnai Világlapja készült, vagy az egykori Légrádi–Zrínyi Nyomda a Nyugati térnél, amely ma Eiffel Palace néven ismert, szintén a múlté már. Egyszerűen nincs szükség rájuk. A digitális technológia, az elektronikus fájlküldési lehetőségek, a nyomdai PDF-ek teljességgel megváltoztatták a lapelőállítási szokásokat, nincs szükség annyi előkészítő munkára, mint korábban. Nem kellenek szedők, retusőrök, nyomdai fotósok, minden digitalizálva érkezik a mai nyomdákba.

Ezzel együtt persze nem tűnt el a nyomtatott sajtó. Szerte a világon számtalan lapot adnak ki ma is, a színes magazinokból rengeteget láthatunk az újságosstandokon. Eluralkodott a bulvár, és a reggeli, politikai napilapok azok, amelyek a leginkább visszaszorultak, hiszen a hírszolgáltatásban az internettel nemigen lehet versenyezni.

A Rákóczi úti egykori Athenaeum-székház újjáépítésére visszatérve azonban el kell mondanunk: nagyszerű dolog, hogy ez megvalósulhatott. Ha más funkcióval is, az épület újra működhet a köz szolgálatában. A szépséges homlokzat pedig mindannyiunk örömére kicsit visszaidézi az egykori kiadók és szerkesztőségek hangulatát.

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.