Az Istenhordozó zsoltára – Lackfi János ajándéka olvasóinknak

AZ ISTENHORDOZÓ ZSOLTÁRA

Hogyan lehetséges, hogy az ember lánya
mosogat, takarít, főz, a jószágot már megetette,
és közben belibeg valami furcsa alak,
amilyet még sose láttam,
lépdel, de mégsem lépdel,
egy arasszal a föld felett jár,
bőre sápadt, mint egy halotté,
de mégsem olyan, mert ragyog,
akár a hó vagy a napsütötte víztükör.
Nem szoborarc, hanem eleven,
mozgékony kölyökarc, legszívesebben
cukrot, fügét, kenyeret nyomnék a kezébe,
nézném, ahogy falja mohón,
majd szökdécselve távolodik,
ilyen friss arca volt.
Úgy sétálgatott, mint aki otthon van,
pedig ha járt volna már itt,
arra csak emlékeznék,
mégis ismerős volt az arca, ismerős ismeretlen.
Zavaromban újra elmostam a tányérokat,
ide-oda pakolásztam a kenyeres kosarat.
Honnan ismerhetem?
Elnevette magát, üdvözölt,
azt mondta, tele vagyok kegyelemmel,
s ha akarom, rám száll az Isten lelke,
sőt, énbelém száll, fiút foganok,
Isten gyermekét.
Megriadtam, férfi hozzám sem ért,
jegyben járok Józseffel, aki derék ember,
mi lesz, hogy lesz akkor?
Ne aggódjak, felelte, szokatlan a dolog,
ez bizonyos, de most csak az a fontos,
hogy mondjak igent vagy nemet.
Ó, hát ki vagyok én, hogy nemet mondjak
annak, aki volt az idő kezdete előtt,
s lesz is az idők vége után,
aki felölel minden percet,
aki forró leheletével megelevenít,
aki arcát másolta arcomra,
aki nélkül nincs egy szívdobbanásom?
Szolgáltam eddig is, szolgálom ezután is,
bárhogy legyen, bízom útjaiban,
melyek magasabbak útjaimnál,
bízom gondolataiban,
melyek magasabbak az én gondolataimnál.
Ahogy növekszik bennem a gyermek,
úgy csíráznak az angyal szavai,
mind nagyobb fává terebélyesednek,
melynek árnyékába vadak húzódnak,
ágain fészket raknak az ég madarai,
betölt a lombsuhogás egészen,
teljes áldással, teljes kegyelemmel.
Hordozom az Istent, szívemben, méhemben,
gömbölygetem, növesztgetem,
őrület, hogy is növekedhetne tovább,
aki mindenben betölt mindent,
mégis belém bújt, bújócskát játszik,
azt eszi, amit eszem, azt látja, amit látok,
azt hallja, amit hallok és dúdolok,
oda megy, ahová én cipelem,
én lettem málhás szamara.
A világ nem is tudja, én meg nevetek rajta,
hogy bármerre járok, megszentelek
mindent és mindenkit, Istent viszem közéjük,
megáldom imbolygó hasammal
a nagyszájú kofákat,
a törvényről vitázó írástudókat,
a hamis ékszereket zizgető örömlányokat,
a koszban gürcölő útmunkásokat,
a fájdalmasan óbégató koldusokat,
a csörömpölő, hetyke katonákat.
Azt hiszik, csak egy terhes asszony
suhan el mellettük, pedig itt van az Isten,
nem csak a templomban,
én lettem a frigyláda, az aranytrón,
én lettem a jelenlét lángoszlopa,
a tűzben izzó csipkebokor.
Közel van hozzájuk az Isten,
és nem halnak belé, nem kell rettegni,
hiszen még mozdulni se tud,
hiszen még enni is csak köldökzsinóron,
hiszen az Igét se képes kimondani,
csak buborékokat szól,
mégis ő teremtett mindent,
ami körülöttem magasodik.
Egyetlen gondolatával elfújhatná
a végtelenbe a palotákat és a légiókat,
a császárt és a főpapokat,
de nem árt senkinek, csak forgolódik,
csak fülel méhem mélyén,
a belső tengerben,
szájába veszi hüvelykujját,
rugdalózik a lábával,
kapálózik a kezével.
Lelkem dicséri az Urat,
szívem benne ujjong,
mert rám nézett, és lángra gyújtott,
boldogságom nemzedékről nemzedékre száll,
szem nem látta, fül nem hallotta,
amit velem tett,
és amit az őt szeretőknek tartogat,
szentnek nevezzük, senkihez sem foghatónak,
irgalma mindazokon, kik szeretik,
a felfuvalkodottakat szétszórja, mint a fűrészport,
a hamis királyokat ledönti trónjukról,
a megalázottakat magához öleli,
az éhezőket minden jóval betölti,
a gazdagoknak semmit sem juttat,
ígéreteit megtartja örökké,
hű szolgáiról hogy is feledkezne meg!
Ez zsibong bennem kilenc hónapja,
ebben fürödtem Betlehem utcáin,
alig éreztem az esőt,
az emberek ideges rosszindulatát,
ahogy ott lökdösődtünk a kavargó
tömegben. Sajnáltam Józsefet,
neki még meg kellett érkeznie
abba a nyugalomba, ahol én voltam,
ő még küszködött, vívott, dühöngött,
ő még azt hitte, rajta múlnak a dolgok,
és hálás is vagyok neki,
tényleg minden követ megmozgatott,
megtette volna a lehetetlent is,
de nem állt hatalmában, ha megfeszült se.
Végül Isten szerzett nekünk szállást,
talán már évmilliókkal ezelőtt,
talán még a világ kezdete előtt
úgy rendelte, hogy legyen egy istálló
kívül a városon, legyenek tehenek,
birkák, lovak, kecskék,
hogy egész közel kerülhessen hozzánk,
hogy teremtménnyé válhasson
mindenek Teremtője.
Aztán egyszeriben kiszakadt belőlem
a teljes világegyetem,
a leghatalmasabb Úr,
aki teljesen védtelenné tette magát,
hogy minden szem őfelé forduljon,
hiszen most született,
hiszen ő az új remény,
hiszen még semmit se tud,
mindent mi tudunk helyette,
hiszen még testemből eszik,
pedig ő táplál mindenkit minden nap,
hiszen még tisztába kell tenni,
pedig ő minden tisztaság forrása.
Felfoghatatlan,
mégis felfogom karjaimmal,
elbírom az elbírhatatlant,
látom a láthatatlant,
hallom a halhatatlanságot,
karjaimban van az, aki maga a VAN,
én is általa vagyok, ő is általam van,
így vagyunk együtt és külön,
amíg világ a világ és még azután is,
háromszor végtelensok évig,
plusz még egy teljes napig.

Magyar Kurír

A vers az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.