Az örök Tosca – Maria Callas, a díva

Kultúra – 2020. november 8., vasárnap | 13:51

Sokunk nagy örömére tartós munkakapcsolat alakult ki a rangos berlini Aufbau Verlag és a nálunk, Magyarországon ugyancsak könyves vezérhajónak számító Kossuth Kiadó között. Ennek a gyümölcsöző együttműködésnek a jegyében már a hetedik életrajzi regényt tarthatják a kezükben a műfaj barátai.

A népszerű sorozat két korábbi opuszának, a Coco Chanel és a szerelem illatának, valamint az Édith Piaf és a szerelem dalának is Michelle Marly, egy, a tudományos életben ugyancsak jegyzett írónő a szerzője. A három regény között nem nehéz felfedezni a rokonságot: mindhárom erősen szerelemközpontú, mi több, szerelmi tragédia központú, anélkül, hogy érzelgős vagy édeskés lenne. Ezekre a művekre, s úgy tűnik, Marly egész szerelemszemléletére, maradéktalanul igazak az emigrációja egy részét Németországban töltő orosz költő, próza- és drámaíró, Marina Cvetajeva szavai, melyek Az én Puskinom című esszéjében olvashatók: „Az emberek ezzel a boldogtalan, magányos, mindent vállaló, végzetes képességgel – a szerelemmel – valósággal tanújelét adják az alkalmatlan dolgokra való zsenialitásuknak.”

Ebben a talán minden korábbinál felkavaróbb Maria Callas-életregényben a szerelmi szál mellett természetesen a halhatatlan énekesnő pályájának megannyi epizódja is feltűnik. Callasnak mindig meg kellett szenvednie az operairodalom drámai szopránszerepeiért, legyen az Bellini Normája, Verdi Traviatája, Donizetti Lammermoori Luciája vagy éppen Puccini – az énekesnőre olyannyira hasonlító – Toscája. Páratlan előadásaira készülve hol melléküreg-, torok- és hangszálgyulladásokkal, hol a járását bizonytalanná tévő rövidlátásával küszködött, hol pedig azzal, hogy erős csontozatú görög szépség létére elérje annyiszor megcsodált színésznő ideálja, Audrey Hepburn lepkesúlyát.

Mindezek a szenvedések azonban csupán szerény előtanulmányoknak számítanak ahhoz a csaknem tízévi gyötrelemhez képest, amit attól kezdve kellett elszenvednie, hogy 1957-ben, történetesen a szerelmesek városában, Velencében megismerte Aristoteles Onassist (Arisztotelisz Onaszisz). A hozzá hasonlóan világpolgárrá lett görög hajómágnás valósággal magával ragadta egy háromhetesföldközi-tengeri jachtkörútra Callast és férjét, az olasz Meneghinit, aki egyúttal az énekesnő önérdekű, magának ügyeskedő menedzsere is volt.

A két férfi – a felesége hírnevébe és csúcsgázsijába kapaszkodó férj és a saját hírnevét egy díva tündöklésével erősíteni akaró, sem nem művelt, sem nem zenebarát milliárdos – törvényszerűen gyűlölte egymást. Regényében Marly így érzékelteti a köztük forrongó indulatokat: „Maria visszatartotta a lélegzetét. A dohányzóasztalnál ült a két férfival, de kívülállónak érzete magát, mint aki egy párbajt figyel. Mintha Csajkovszkij Anyegin című operáját nézné. Azzal a különbséggel persze, hogy ő nem Tatjána, és inkább meghalna, semmint együtt maradjon a férjével.” A kívülállóság egyébként Maria Callas örök társa volt az életben, kislánykora óta. A háborús Görögországban azért énekelt a megszállóknak német operarészleteket, például Wagner és Flotow műveiből, hogy megóvja a családját az éhhaláltól. Anyja szeretetét azonban még ezzel sem érdemelte ki, apja pedig ekkor már rég elhagyta a feleségét és két lányát.

Maria számára tehát az Arisztónak becézett görög hajómágnás – parancsuralmi stílusa és minden önzése ellenére is – egyfajta apafigura volt és menedék, amely közös hazájukat is jelentette számára. Ezek után ökölcsapásként érte a hír, hogy kedvese más játékszert talált magának Jackie Kennedy személyében, akit az elnök halála után feleségül is vett. Közben a szerelmét Tosca szenvedélyességével megélő, mélységes mély depresszióba süllyedt Maria túlesett egy csaknem halálos (talán szándékos?) altató-túladagoláson és közös kisfiuk, a csak két órát élt Homer elvesztésén.

Onassis hosszas betegeskedés után, 1977 márciusában Párizsban halt meg, és Görögországban, Szkorpiosz szigetén temették el, a családi kriptába. Maria Callas pedig – akihez Onassis szeretett volna visszatérni balul sikerült házassága után – úgy végrendelkezett, hogy hamvait ugyanennél a szigetnél szórják a tengerbe. A szomorú történet tehát görög tragédiává vagy akár lehetséges operalibrettóvá kerekedett.

Marly könyve azoknak is tanulságokkal szolgál, akik egyáltalán nem szeretik ezt a két műfajt. A regény ugyanis távolról sem csak arról a szerelmi románcról szól, amely annak idején sok női magazin kedvelt témája volt. Maria Callas története bepillantást enged a színfalak mögé, és megmutatja, hogy a híressé lett, sokak által csodált nők és férfiak sorsa is lehet szenvedésekkel teli. Életük bárki számára látható részletei lehetnek csillogóak és irigylésre méltóak, mint Callas zöld selyem nagyestélyije, számtalan fennmaradt operafelvétele és a személyéhez köthető sajtóvisszhangok, de jobban megismerve őket kiderülhet, hogy a kulisszák mögött gyakran keserves életet élnek. Érdemes tehát több megértéssel és szeretettel szemlélnünk a mai sztárok, dívák és általában a sikeres emberek sorsát.  Mert a görög tragédiák hősei köztünk élnek, akkor is, ha történetesen nem görög származásúak, mint Maria Callas és az ő rajongásig szeretett Arisztója.

(Michelle Marly: Maria Callas, a díva. Fordította Várnai Péter, Kossuth Kiadó, Budapest, 2020.)

Szöveg: Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 1-jei Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria