Istengyermek, embergyermek – Bach Karácsonyi oratóriumáról

Erről az 1734-ben, december 24-től vízkeresztig hat estén át bemutatott, Lipcsében komponált, halhatatlan műről több kötetnyi tanulmány, elemzés született. Közülük az egyik legméltóbb Klembala Géza költői szépségű és egyszersmind alapos tanulmánya, az online is olvasható A (megváltó) gyermek születése. Az írás végén egy fájdalmas táblázat foglalja össze Bachnak, az eredetileg húszgyermekes apának a 18. századra jellemző veszteségeit, azt, hogy két házasságából született, egy kis falusi iskolát megtöltő számú utódaiból tizenegynek a halálát meg kellett érnie.

A sok szempontból rendhagyó oratórium, ez a Máté és Lukács evangéliumának szövegéből felépített karácsonyi történetfüzér hat kantátából áll, s komponálásának éve is gyermekhalál-közeli: a lipcsei főkántor és második felesége, a muzsikusnak is nagyon tehetséges Anna Magdalena e kompozíció születése előtt bő egy évvel, 1733. november 6-án, egynapos korában veszítette el Johann August Abrahamot. Ez a haláleset volt a házaspár hetedik közös gyásza. Erről eszünkbe juthat egy, a kisfiú születése előtt három évvel elkészült remekmű, a D-dúr szvit Chaconne tétele, amely, bár műfajában tánc, valójában szomorú, lassú ritmusú emlékezés a zeneszerző már addigra is nagyszámú halottaira.

Érdemes felidéznünk az ötvenes évek szülöttei számára erősen megrövidített („delfinizált”, hogy Szörényi tanár urat idézzem) Láng György-regény, A Tamás templom karnagya című Bach-életrajz vonatkozó részletét. Ez a könyv első kiadásában, a Singer és Wolfner Kiadónál 1940-ben megjelent, majd a Lapkiadó Vállalat 1985-ös, teljes edíciója jóvoltából restaurált eredeti szövegében így hangzik: „Megy az élet. 1734. Ősszel megint nagy munkában volt a mester. Ismét hatalmas művet komponál, egyházi művet. Isten dicsőítésének tiszteletére. Oratórium ez, ami most készül: a »Karácsonyi oratórium«. Nem igazi oratórium, nem fedi valójában a műfajt, nem dramatizált egyházi muzsika, voltaképpen kantáták sora, de – nagy mű, igazi bachi remekmű. Hat kantátából áll, amelyeknek előadása karácsony hat napjára osztódik el: a három első a három karácsonyi nagy napra való, a negyedik újévre, az ötödik az újév utáni első vasárnapra, és a hatodik a Megváltó megjelenésének ünnepére. Nagy megértéssel, áhítattal fogadják a lipcsei hívők a művet – bár azért a mester ellenségei a háta mögött kisebbítik, szapulják, csepülik, hogy hát voltaképpen csak kantáták, azokat szedte össze, állította össze a karnagy úr, és elkeresztelte az egészet nagy műnek, oratóriumnak; nem tudják gyarló, szürke emberi agyukkal, hogy az alkotóművészetben nem az a döntő, hogy »mit«, hanem hogy – »hogyan?«.”

A becsmérlők nyilván azt sem ismerték fel, amit később sok kiváló elemzője igen: hogy

Bach számára – ahogyan ezt sokan megéljük – az Istengyermeknek és saját gyermekeinek születése egymáshoz nagyon közeli élményt jelentett.

Továbbá azt sem, hogy éppen ezért a hat kantáta valamennyi epizódjának hátterében legalább annyira ott volt a zeneszerző lelki öngyógyító törekvése, mint az a szándék, hogy méltó zenét kínáljon Jézus születésének megünnepléséhez. Az oratórium szövegének magyar fordításában kevésbé, de a német eredetiben és a zenében pontosan tetten érhető az ujjongás, az öröm mértéke. Itt van mindjárt az első rész kórusának kezdőszövege: „Jauchzet, frohlocket! auf, preiset die Tage.” Ez a fordításban így hangzik: „Örvendjetek, vígadjatok, dicsérjétek e napokat!” Érdemes felfigyelnünk itt a mi „vigadjatok” szavunknál több dimenziót kínáló „frohlocket” kifejezésre, amely a németben összetett szó. A „froh” valóban a vidámságot, boldog örvendezést fejezi ki, a „locken” viszont magyarul ennyit tesz: vonz, csalogat, kecsegtet. Vagyis:

Jézus születése nem csupán vidító, örömszerző, hanem az örömet, a vidámságot vonzó, hozzánk közel hozó esemény.

Külön figyelem illeti továbbá az 59-es korált és Paul Gerhardt pietista költő öt szakaszból álló versének első versszakát. Ezt az epizódot Bach két évvel később, 1736-ban a teljes szöveggel és más dallammal önálló karácsonyi és – különösen második versszakával – keresztelői énekké bővítette, Itt állok jászolod felett… címmel. Mindmáig ez a református és evangélikus gyülekezetek egyik legszebb Istengyermek- és embergyermek-köszöntő éneke.

Ugyanebben a páratlan szépségű, december 24-ét, a születést ünneplő részben a kórus záróéneke így szól: „Ach, mein herzliebes Jesulein! / Mach’ dir ein rein sanft Bettelein / Zu ruhn in meines Herzens Schrein.” Magyarul: „Ó, szívből szeretett Jézuskám! Készíts magadnak tiszta, puha ágyacskát, / hogy megpihenj szívem rejtekén” (Uhrmann György nyersfordítása). Itt is magával ragad bennünket az apaszívű zeneszerző szeretete, gyöngédsége az égi Gyermek és az e világon élő szülőpárok gyermekei iránt. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a Karácsonyi oratórium a hívő és a karácsony szakrális lényegétől távol álló hallgatókat egyaránt magával ragadja.

A már említett nevezetes, 1965-ös müncheni előadás Hungaroton kiadású lemezének dobozán Mariotto Albertinelli (1474–1515) A Kisded imádása című festménye látható. Ez a neves firenzei festő Raffaello követője volt, s gyakran dolgozott együtt Fra Bartolomeóval, a „szent beszélgetés” műfajának mesterével. Kitűnő, az oratórium világához közeli fedőlapválasztás volt ez, hiszen az átszellemült Mária és az angyal között, a jászolban pihenő betlehemi Kisded egy igazán szép, egészséges fiúcsecsemő arcvonásait viseli.

Szöveg: Petrőczi Éva

Fotó: Wga.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.