Balogh Dzsenifer: A szivárvány mögött

Kultúra – 2021. október 8., péntek | 9:00

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) vers- és novellaíró pályázatot hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel. Napról napra bemutatjuk a díjazott alkotásokat. Az alábbiakban Balogh Dzsenifer A szivárvány mögött című novelláját olvashatják.

A szivárvány mögött

Az ablakon beáradó napfény egyenesen az asztalon lévő naptárra vetette sugarait. Július 16. Ma egy éve, hogy megöltem a testvéremet.

Mindenütt ijedt, megvető tekintetek. Minden porcikámban éreztem a szégyen marcangoló karmait. Küzdelmet vívtam forró könnyeimmel, de végül elárasztották vörösre festett arcom.
– Emma! Emma, menjünk haza! – harsogott bátyám, miközben csuklómat rángatta.
A férfi, kivel három hónapja randevúzom, az imént hagyott faképnél, miután testvérem nyakon öntötte a felszolgált vörös borral.
– Elég volt! – üvöltöttem, mire az étteremben síri csend lett. – Nem volt elég, hogy gyermekkorunkban magadnak tulajdonítottál minden szeretetet? Muszáj most is megfosztanod ettől az érzéstől? Anyánk volt a legkegyetlenebb, mikor magamra hagyott veled – jelentettem ki, majd méregtől fűtve levágtáztam a lépcsőn és kirontottam az épületből.
A parkolóba érve mély levegőt vettem, aztán tudatosult bennem tettem súlya. Mikor visszafordultam, egy hatalmas robbanás ütötte meg fülem, minek hatására a földre rogytam.

Fájdalmas emlékeim felidézve elővettem bátyám hátizsákját, mit a baleset után adtak át nekem. Teljesen szétégett, épp hogy pár szövet egyben maradt. Még most is fülembe cseng az áldozatok hozzátartozóinak keserves zokogása. Nem vagyok ember, egy szörnyeteg vagyok. Magára hagytam az autizmussal élő testvérem, ezt még Isten sem bocsájtja meg nekem. Könnyeim elárasztották a lyukas, kormos táskát.

Ikerbátyám és én tizenötödik életévünktől kezdve árván éltük mindennapjainkat. Apánk elhagyott minket gyermekkorunkban, édesanyánk pedig elhunyt agyvérzésben. Huszonhárom éves korunkig szeretett nagymamánk gondoskodott rólunk. Hála neki el tudtam végezni a középiskolát, munkát szerezhettem, mely igaz, nem fizetett sokat, de testvéremnek és nekem a megélhetéshez pont elég volt. Bátyám betegsége nem könnyített dolgomon. Volt, hogy a poklok kínján mentem keresztül miatta, különösen anyánk halálakor. Egy felnőtt testbe ragadt gyermekkel éltem együtt, kire oly sokáig teherként tekintettem. Emiatt mai napig a bűntudat sötét árnya üldöz.

Könnyeimet letörölve feltápászkodtam, majd előkészítettem a már bepakolt bőröndöket. Nem voltam képes továbbra is abban a házban élni, minek minden zuga testvérem emlékét idézte fel bennem. Utam egyenesen Kőszegre vezetett, ugyanis ott kaptam egy kedvező állásajánlatot. Miután végeztem a kipakolással, elmentem egy közeli bevásárlóközpontba. Tekintetem megakadt az érett epreken, miket bátyám olyannyira szeretett. Épp nyúlni készültem egy dobozért, mikor valaki nekicsapódva vállamnak megelőzött ebben.
– Nem tudna óvatosabb lenni? – vetettem szúrós pillantást a tolakodó idegenre, majd a látvány, mely fogadott, elállította lélegzetem. Elém tárult a már jól ismert arc, mit azt hittem, soha többé nem láthatok.

Képzelődöm? Mégis miféle démon űz velem ily csúf játékot? Lehetetlen! Éreztem, ahogy végtagjaim lassan elgyengülnek. A kosár hangos ricsaja ébresztett fel, mely kiesett remegő ujjaim közül. Lábaimat vonszolva a férfi irányába eredtem, kit oly sokszor láttam álmaimban. Gyors léptekkel haladt egy idős párhoz, kik szorosan átölelték őt, aztán elindultak a pénztár irányába. Pakkomat hátrahagyva követtem őket, míg azon nem kaptam magam, hogy egy idegen ház ajtaja előtt állok. Sokkos állapotomból feleszmélve visszamentem a bevásárlóközpontba, majd hazakullogtam. Álomra hajtottam fejem, azonban elvesztem gondolataim örvényében. Ma valóban bátyámat láttam volna? Képtelenség…

Reggel elindultam új munkahelyemre, viszont a történtek egyre jobban nyugtalanítottak. Képtelen voltam munkámra összpontosítani, egyfolytában az óramutató járását figyeltem, melynek kattogása minden másodpercben szeget ütött fejembe. Munkaidőm lejártakor egyenesen a tegnap látott házhoz vezetett utam, ugyanis szívemben a remény éltető lángja nem akart csillapodni.

Nagy levegőt vettem, majd hosszasan megnyomtam a csengőt. Egy idős hölgy nyitott ajtót, akin látszott, meglepődött érkezésemen.
– Jó napot kívánok! Esetleg tartózkodik itt egy harmincas éveihez közeledő, autizmussal élő férfi?
– Ki maga? – kérdezte, mialatt végigmért szemeivel.
– Kovács Emma vagyok, Kovács Antal húga – válaszoltam, majd átnyújtottam névjegykártyám.
– Egyedül élek a férjemmel. Kérem, távozzon! – zárta be előttem az ajtót.
Mereven bámultam magam elé, és könnyek lepték el szemeim.
– Kérem! Kérem, hadd láthassam őt legalább egyszer! Tudom, hibát követtem el, melyre nincs mentségem… Kérem, csak egy percre hadd lássam őt újra! – borultam földre, miközben utat engedtem könnyeimnek.

Az ajtó lassan kinyílt előttem, majd tekintetem felemelve megpillantottam a fal mögül leskelődő fiú alakját. Feltápászkodtam, aztán nehézkes léptekkel megindultam felé.
– Kérlek, nézz rám! – kutattam fel tekintetét bátyámnak, ki a talajt kémlelte. Óvatosan karjaimba zártam őt, viszont kibújt ölelésemből, majd besietett egy szobába.
Éreztem, ahogy a szívemben lévő űr végleg felfal engem. A fájdalom hatására mellkasomhoz kaptam, miközben nekitámaszkodtam a falnak. Később a hölgy hellyel és teával is kínált. Mint kiderült, ők is ott voltak aznap a baleset helyszínén. Elmesélte, hogy Tonit az épület mögött találták meg sírás közepette, majd azt gondolván, szülei sorsára hagyták, magukkal vitték őt.

– Isten valóban csodálatos! – sóhajtottam fel, miközben könnyeimmel küzdve belekortyoltam a forró teába.
Időérzékünket elveszte beszélgettünk a bátyámról, majd mielőtt elindultam volna, tollat és papírt ragadtam. Készítettem egy rajzot a hozzám vezető útról. Felvázoltam, milyen épületek, üzletek előtt kell elhaladnia, hogy a házamra leljen, valamint leírtam, hol találja a kulcsot, majd becsúsztattam a lapot Toni ajtaja alatt. Megköszöntem a vendéglátást, aztán fájó szívvel ismét hátat fordítottam testvéremnek.
Még bocsánatot sem kértem. Szóról szóra elterveztem, mit fogok mondani, végül minden kudarcba fulladt. A fő, hogy életben van, és jó emberek veszik körül, jobbak, mint én…

Hazaérve egyből befeküdtem az ágyba, majd nyüzsgő gondolataim közepette álomba szenderedtem.
Reggel hatalmas lármára ébredtem, mely a konyha irányából jött. Fegyver gyanánt felkaptam a seprűt, amit takarítás közben a szobámban felejtettem, lassan lenyomtam az ajtókilincset, és óvatosan kisomfordáltam a konyhába. Szemeimet megdörzsölve próbáltam megbizonyosodni a látványról, mely fogadott; bátyám állt a konyhapultnál, és a minap vásárolt eperből lakmározott. Rám emelte tekintetét, majd szégyenlősen megállt velem szemben.
– Toni nagyon sajnálja, amit tett. Többé nem fog így viselkedni – közölte, mialatt megvakarta tarkóját és a kezembe nyomott egy epret.
Nagyra nyitott szemekkel figyeltem a történéseket, majd szorosan átöleltem testvéremet.
– Nem! Én sajnálom! Minden az én hibám! – mondtam, miközben szemeimből örömkönnyek áradtak.
Toni mindig érezte, hogy én mit érzek. Mindig mellettem volt, és a maga módján szeretett engem. Ő az én szivárványom, mely nap mint nap beragyogja borús égboltom.

* * *

Az Amoris laetitia-családévhez kapcsolódva, a Katolikus Kulturális Hetek programsorozat keretében meghirdetett pályázatra a hazai egyházmegyékből közel 250 pályamű érkezett, amelyek közül a szakmai zsűri választotta ki korcsoportonként a legjobbakat, illetve a különdíjasokat.

Az irodalmi pályázat célja az volt, hogy a résztvevők különféle műfajok (vers, novella) segítségével bemutassák, mit jelent a család a keresztény életben.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria