Barátfalvi László Imre: Testvérem vagy egy életre

Kultúra – 2021. október 9., szombat | 9:00

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) vers- és novellaíró pályázatot hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel. Napról napra bemutatjuk a díjazott alkotásokat. Az alábbiakban Barátfalvi László Imre Testvérem vagy egy életre című novelláját olvashatják.

Testvérem vagy egy életre

Némán figyeltem, ahogy Tomi a markába vesz egy, a mólón heverő követ, és hanyagul a tőlünk nem messze úszkáló vadkacsa felé hajítja, csupán néhány centivel elhibázva az állatot, mire az felháborodott hápogás kíséretében a nádas felé vette az irányt. Tudtam, hogy nem akarta eltalálni a kacsát, csak zavarta ez a számára már túlságosan idilli nyugalom, ami körbevett minket: a tavaszi napsütés, a tó körül sétáló családok és párok látványa, a szél fútta nádas hangja, és mindenek előtt ez a látszólag gondoktól mentes, békésen úszkáló vadkacsa. Legszívesebben átkaroltam volna, biztosítva arról, hogy most már minden rendben lesz, de féltem, ez túl érzelgős lenne a számára, és utána nem venné komolyan a szavaimat. Öccseként úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha megvárom, amíg magától megnyílik előttem, így továbbra is csendesen üldögéltem néhány lépés távolságra tőle, lábaim a víztükör felett lógatva.

Lopva rá-rápillantottam Tomira. Sokat változott. A korábban parázsló barna szemei most inkább csak fáradtságot sugároztak, karját sok apró fehér heg borította, és a haja most is katonásan rövidre volt vágva, mint mikor utoljára láttam. Kettőnk közül mindig is ő volt a keményebb kötésű, mégis meglepett, mennyire izmos lett. Bár az elmúlt öt évben én is sokat változtam. „Öt éve már...” – morfondíroztam. Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt.
– Miért akartál találkozni? – szólalt meg egy idő után, továbbra is a tavat bámulva.
– Ez most ugye csak egy költői kérdés? – mosolyogtam rá.
– Nem akarok csalódást okozni neked, de egyáltalán nem vagyok olyan, mint amilyennek látni szeretnél. Ábrándokat kergetsz, Balázs. Ha esetleg a családot szeretnéd újra együtt látni…
– Nem hibáztathatsz azért, mert látni szerettem volna a bátyám ennyi idő után! – vágtam a szavába. – Hiányoztál, nagyon. És ne gyere nekem ezzel a „te már menthetetlen” vagy szöveggel, mert ez egyáltalán nem így van! Csak neked könnyebb ezt gondolnod, nem igaz? – kérdeztem, miközben én is a kezembe vettem egy lapos követ és elhajítottam. Kettőt pattant a vízen, mielőtt elmerült volna. – Kérlek, engedj magadhoz, hátha segíthetek! Nem akarok még egyszer kudarcot vallani testvérként – sóhajtottam. Részben magamat hibáztattam a történtekért.

Tomi teljesen megváltozott tizenkettedikes korában, az addig kedves és segítőkész, példás tanulóból, akit az egész iskola ismert és kedvelt, egy ingerült és erőszakos alak lett, csak az első félévben háromszor hívták az igazgatóiba verekedés miatt. Senki nem tudta, mi volt a kiváltó ok, később, amikor szóba került a téma, a megfelelési kényszert és az ezzel együtt járó stresszt hozták fel, sőt a vadabb feltételezések egyenesen eltitkolt barátokat, akik rossz hatást gyakoroltak rá. Anya és apa mindent megtett, hogy segítsenek neki. Sikertelenül… Tomi a jószándékú tanácsokat is támadásként fogta fel. Én egyszerűen leráztam, ahányszor beszélni próbált velem, egyszerűen nem vettem komolyan őt. Nem meglepő, hogy közvetlen érettségi után jelentkezett a seregbe, el akart menekülni otthonról. Gond nélkül átesett a kiképzésen és látszólag megnyugodott, ha tehette, hazajárt.

Aztán egyszer megint összeveszett apával és kiviharzott a házból. Én meg csak ültem az ebédlőasztalnál döbbenten, moccanni se tudtam, hagytam elmenni. Azóta nem jött haza, mint később megtudtuk, francia idegenlégiósnak állt. Az egyik gyerekkori barátunk szólt nemrég, hogy a szomszéd városban látta, és kis kutakodás után megtudtam, hol szállt meg. Írtam neki egy levelet, hogy találkozzunk a tónál, ahol gyerekkorunkban olyan sokat voltunk. Nem válaszolt rá, mégis eljött.
– Még mindig pocsékul dobsz – riasztott fel Tomi a gondolataimból.
– Mondja az, akinek egyet se kacsázott a köve – mormogtam, mire Tomi csak halkan kuncogott.
– Anyáék hogy vannak? – érdeklődött.
– Apának van egy kis gond a vérnyomásával, de ezen kívül jól vannak. Örülnek, hogy itt vagy és…
– Hogy még élek? – segített ki Tomi.
– Igen – bólintottam. – Minden nap imádkoztak érted.
– És gondolod, ezért vagyok most itt? Mert az imáik meghallgatást nyertek? – forgatta a szemeit, miközben ujjaival idézőjeleket formált az utolsó szavainál.
– Úgy teszel, mintha te nem ugyanilyen lettél volna – csattantam fel, aztán Tomi meglepődött arckifejezését látva, jóval nyugodtabban folytattam: – Rendszeresen jártál templomba, hatéves korod óta ministráltál. Szent Józsefet választottad védőszentedül a bérmáláskor, mert jó családapa akartál lenni. Tizennégy évesen már arról beszéltél, hogyan fogod a gyerekeid nevelni, ábrándokat szőttél a majdani családodról! És anyáék tudod kinek a közbenjárását kérték, amikor itt hagytál minket?
– Szent Józsefét, gondolom.
– Pontosan. Minden egyes nap imádkoztak, hogy segítsen újra összekovácsolni a családot, ám volt valami, amit még inkább kértek: hogy vigyázzon rád és segítsen neked megtalálni a boldogságot. Tisztában voltak vele, ők is hibáztak, és nem csak te tehetsz a kialakult helyzetről, és pont annyira bántotta őket a lelkiismeret, mint engem, amiért nem hallgattalak meg, mikor a leginkább szükséged volt rám – éreztem, a hangom megremeg, ahogy elárasztanak az érzelmek.
– Figyelj, nem hibáztathatod csak magatokat ezért – húzódott kicsit közelebb hozzám Tomi.
– Persze, hogy nem. Te pontosan annyira elszúrtad, mint mi – tört ki belőlem. – Viszont még semmi sincs veszve. Gyere haza! Vagyis, ha már van lakásod, nem kell feltétlen hazaköltöznöd – vakartam meg a fejem idegesen, mire Tomi elmosolyodott. – Csak legyünk újra egy család – kérleltem és újabb kavicsot vettem a kezembe, de végül nem dobtam el. Ehelyett átnyújtottam Tominak, aki kénytelen volt felállni, hogy elvegye azt. A szemembe nézett, mielőtt eldobta volna, és egy pillanatra felrémlettek előttem azok a nyarak, amiket itt, a tóparton töltöttünk. Kereken tízet kacsázott a kavics, mielőtt elmerült volna.

– Te tényleg úgy gondolod, hogy semmissé tehetjük az elmúlt éveket, és újra minden olyan lesz, mint mielőtt elmentem? – ült mellém Tomi.
– Ami történt, megtörtént – vontam vállat. – Szerintem, mindannyian tanultunk belőle, viszont nem engedhetjük, hogy a múlt irányítson bennünket.
Tomi lehajtotta a fejét, hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
– Balázs – nézett rám, a hangja hirtelen olyan hideg lett, hogy beleborzongtam –, sok olyan dolgot tettem, amik még mindig kísértenek. Ne! Ne szakíts félbe, kérlek. Mondtam már, ábrándokat kergetsz. Nem illek én már ebbe a családba, nincs hitem se magamban, se Istenben. Jobb is, ha inkább megyek. Hiba volt idejönni, csak a régi sebeket téptem fel – állt fel Tomi. – Ég veled, Balázs! – intett a kezével és elindult.

Ugyanazt éreztem, mint azon a napon, mikor itthagyott minket: a tagjaim elnehezültek, a torkom elszorult és mozdulni se bírtam. Félreértettem volna az egészet? Úgy tűnt, Tomi kész megbékélni magával és velünk is, ezzel szemben már csak a távolodó alakját láttam. Kétségbe estem, nem hagyhattam újra elmenni.
– Azt szeretném, hogy a gyerekem keresztapja légy! – kiáltottam Tominak, mire megállt és döbbenten hátranézett. Megragadtam a lehetőséget és utánaszaladtam.
– Mondd, mégis kit látsz bennem? – förmedt rám, ahogy megálltam előtte.
– A testvéremet! – ziháltam. – Azt az embert, aki megtanított úszni, aki esténként korrepetált németből és földrajzból, aki ideadta a vadonatúj bőrdzsekijét az első randimra, és még csak ki sem akadt, amiért kiszakítottam az ujját. És látom benned azt a srácot, aki a világ legjobb apukája akart lenni, és nem más volt a példaképe, mint ő – nyomtam a tenyerébe egy Szent Józsefet ábrázoló kis képet.
– Megtartottad? – hitetlenkedett. A bérmálkozásakor kapta még ezt a szentképet, de érettségi után kidobta a kukába, onnan szedtem ki, hátha még egyszer jelenteni fog számára valamit. – Várj – kapta fel a fejét hirtelen –, milyen gyerekről beszélsz te? Csak nem...?
– Igen, megházasodtam – vigyorogtam. – És te lennél a legjobb keresztapa. Jó ember vagy, csak kell egy kis segítség az utadon. De erre való a család, nem?
Tomi szemét elöntötték a könnyek, látszólag mondani akart valamit, de végül csak átölelt.
– Hiányoztatok – bökte ki végül.
– Te is nekünk – szorítottam magamhoz még jobban.

* * *

Az Amoris laetitia-családévhez kapcsolódva, a Katolikus Kulturális Hetek programsorozat keretében meghirdetett pályázatra a hazai egyházmegyékből közel 250 pályamű érkezett, amelyek közül a szakmai zsűri választotta ki korcsoportonként a legjobbakat, illetve a különdíjasokat.

Az irodalmi pályázat célja az volt, hogy a résztvevők különféle műfajok (vers, novella) segítségével bemutassák, mit jelent a család a keresztény életben.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria