Beavatás az örökkévalóságba – Gondolatok Saint-Exupéry Éjszakai repüléséről

Kultúra – 2019. november 2., szombat | 18:33

Hetvenöt éve tűnt el repülőgépével Korzika fölött Antoine de Saint-Exupéry. Egyik legszebb műve, az Éjszakai repülés novemberre készítő olvasmány: a gyász, a csönd, a béke regénye. Dialógusba állítva néhány verssel mély párhuzamokra találunk; irodalmi szövegek szép együttzengése ez. Az összeolvasás során gyűjtögetett és rakosgatott cserépdarabokat nyújtjuk át halottak napja csendes estéjén.


„az alkonyati rengeteg ragyog”

„A repülőgép alatt a dombok már belevájták árnyékuk barázdáit az alkony aranyába. A síkok fényleni kezdtek, apadhatatlan fénnyel […]. És Fabien, a pilóta, aki a patagóniai postát hozta Délről Buenos Aires felé, úgy vette észre az este közeledését, ahogyan egy kikötő vize: a tiszta nyugalomból, a békés felhők alig látható, könnyű redőiből. Végtelen, boldog öbölbe lépett. Úgy tűnt, hosszú sétát tesz ebben a nyugalomban, akár egy pásztor. A patagon pásztorok kényelmesen baktatnak egyik nyájtól a másikhoz: egyik várostól a másikig haladt, az apró városok pásztora volt. Kétóránkint találkozott eggyel-eggyel: a folyók partjain ittak vagy mezőiken legelésztek.”

E feledhetetlen bukolikus képpel indul az Éjszakai repülés. Olyan ez a regény, mint egy csöndes, szelíd folyam; kitartó szemlélődés az alkony és az éjszaka pillanatnyi, törékeny határvonalán. „Nyitott a táj, zavartan is sima, / a szélsikálta torlaszos tetőkre, / a tenger kőre, háztetőre látni: / az alkonyati rengeteg ragyog.” Ahogyan a pilóta lát. És ahogyan a pásztor jár-kel, nyáját vigyázva, eltűnődve, lassan.

Gyönyörű a magyar fordítás, Rónay György felejthetetlen szöveget hagyott nekünk. Ott marad a lélekben, mint egy halk rezgés, és időt kér magának újra és újra.


„a hallgatás szövetéből, nem a beszéd fonalából”

Vajon a francia eredeti is ennyire gyöngéd, ennyire csöndes és éteri? A csönd szövi ezt a szöveget – a szeretet csöndje, a halál és a gyász csöndje. Nyelv, beszéd, csönd, hallgatás. Viszonyukról Ottlik tudott nagyon sokat. „A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából.” „Az író […] nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek. Elölről kezdi a világot. Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe, azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat.” „Az író […] versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet.” Saint-Exupérynek sikerült. Persze Ottliknak is. Ettől olyan gazdagok és sűrűek a szövegeik. Az olvasó ott találja magát egy fénnyel és békével teli világban. És ott marad. (Ez lenne a senkiföldje?) Érzi, hogy beavatódik: a lét igazságába, az örökkévalóságba.


„Mi készül itt e tenger ragyogásból?”

A senkiföldje egy különös találkozóhely. Az író itt tartózkodik. A költő is. És Fabien, a pilóta is pontosan ide tart, a „csillagpuszták roppant és kietlen / fönnsíkjain kallódva egyedűl”. Hogy vissza többé soha ne találjon, hogy eltűnjön örökre… Ahogy tizenhárom évvel a regény születése után Saint-Exupéry is eltűnt, örökre.

„Világkezdeti sötétség volt. […] feje fölött, a vihar egy hasadékában, fölragyogott néhány csillag. Jól látta, hogy csapda: az ember megpillant három csillagot egy lyukban, feléjük száll, azután nem tud leszállani többé, odafönn marad, zabálni a csillagokat… De annyira éhezett a fényre, hogy fölemelkedett. […] egész fénymezők felé szállt. […] Egy darab ismeretlen ég fogadta magába, olyan rejtett ég, mint a boldog szigetek öble. […] A fény tejfolyói hömpölyögtek. […] »Túlságosan szép« – gondolta. Csillagok között bolyongott.” A senkiföldjén. A vesztőhelyen. „…olyan vakitó /és olyan édes. Úgy igazi minden.” A béke birodalmában.

„Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. / Megismételhetetlen nyugalom. / Álom, mely lassan engem is elaltat. / A kicsinyek nagy álmát alhatom.”

„Egyszerű parasztok két gyereket lelnek talán, könyökük arcukhoz húzva. Úgy látszik, alszanak, elnyúlva a fűben, egy békés tófenék aranyán. […] az immár ártatlan dombok, a síkok és a bárányok között, a világ bölcsességében, úgy látszik: két gyermek alszik. És a látható világból már átsuhant valami a másik világba…”


„a világ, a zűrzavaros expedíció”

Vajon nem a nyugtalan, vágyakkal teli ember teszi zűrzavarossá azt, ami alapjaiban végtelenül türelmes, végtelenül jó, és a hetedik nap nyugalmára tanít? Valami hajtja, űzi az embert, mindig tovább. Hogy uraljon, hogy győzzön, hogy irányítson. Óriási erőfeszítéseket tesz, jóvátehetetlen áldozatok árán is.

„Nem tudom, jó-e, amit teszek – gondolkodik Fabien főnöke, Rivière. – Nem ismerem az emberi élet, az igazság, a szomorúság pontos értékét. Nem tudom pontosan, mennyit ér egy ember öröme. Vagy egy reszkető kéz. Vagy a könyörületesség, a kedvesség…” (Nem tudok szabadulni a sejtelemtől: többet, mint az, hogy tudunk repülni.) „»… mindig úgy teszünk, mintha valami többet érne, mint az emberi élet… De mi? […] A cselekvés […] boldogságokat rombol össze […]. Hát minek a nevében…miért?« Arcokat látott, amint az esti lámpafény arany szentélyébe hajolnak. »Kinek a nevében rántottam ki őket innét? […] Nem ez a legfontosabb törvény: óvni a boldogságot?«”


„Kimondhatatlan jól van, ami van”

Ellenállhatatlan erővel állítja a vers. Hányszor próbáltam vitába szállni vele, kétségbeesetten. Végül mindig győz, a lélekben, a személyes lét göröngyös útjain, a küszködések legmélyén. Ha pedig kimondhatatlanul jól van, akkor egyetlen állandóság van: a béke. Exupéry könyve tele van békességgel. A hallgatás mélyén. Itt senki sem kiált, sem az, aki meghal, sem, akire rászakad a gyász, sem az, aki föláldozta őket. Nincsenek indulatok, csak mély fájdalom. Csak egy gyönge ököl, a feleségé, amellyel „addig üti a falat, míg fájdalmában össze nem esik”.

A halál éppúgy békében történik, „a fénybe menekülve”, mint a veszteség tudomásulvétele. Mert „minden dolgok mélyén béke él, / És minden tájak éjén csend lakik”. „És minden bánat lassan béke lesz”.


„milliók közt az egyetlenegy”

Két ellenséges világ néz némán szembe egymással a regény lapjain: a cselekvés világa és az egyéni boldogság, az otthonok meghitt világa. Nincs fegyverük egymás ellen. Egyedül a hallgatás van.

„Nagyon szép volt ez az asszony. Elébük idézte a boldogság szent világát. És föltárta: milyen fönséges anyagot sérthet a cselekvés. […] megmutatta: mekkora békét dönthetünk romba, anélkül, hogy tudnánk. Azért jött, hogy félénken pereljen a virágaiért, fölszolgált kávéjáért, fiatal testéért. […] És ebben a másik világban ő is ráeszmélt igaza elmondhatatlanságára. […] Válla gyöngéden megrándult; Rivière értette, mit jelent ez a mozdulat. »Mit ér az a lámpa, az a terített asztal, az a virágcsokor, amelyhez most visszatérek?...«” „Fabien lassan hagyja el otthonát. […] Minden másodperc magával visz valamit. Fabien hangját, Fabien mosolyát, nevetését. A csönd köre nő.”

Ide érkezünk. A halál csöndjébe. Valaki, homlokán azzal a jeggyel, elhagy minket. Elmegy az örökkévalóságba. Kedves, elhagyott helyein a hiányát érintjük, még látjuk talán ködbe vesző mosolyát, hallani véljük kedves hangját. De a csönd köre nő. Csak az ima marad.

„Hallgasd meg, Uram, imádságomat, minden test hozzád mégyen.”


Idézett művek
Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés (ford. Rónay György, Európa Könyvkiadó, 1972)
Ottlik Géza: Próza
Pilinszky János: Aranykori töredék; Senkiföldjén
Juhász Gyula: Béke
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Fotó: Pixabay

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria