Bella István nyolcvan esztendejére

A „rokon lélekről” még annyit, hogy természetesen József Attila is idesorolható, hiszen például Bella (és Csoóri) megkerülhetetlennek tartotta és tartja a zseniális költőelőd életművét. Bella indulásában különösen fontos szerepet játszott a Tiszta szívvel szerzője, annál is inkább, mivel ilyen címmel jelent meg 1965 januárjában az a diákfolyóirat, vagy inkább antológia, amelynek megszületésében Bella István tevékenyen részt vett. Nemzedéki összefogás jele volt ez a kiadvány, ami egyáltalán nem tetszett az akkori hatalomnak, és nem is élhetett tovább három számnál. Pedig a Favágó költője akár szimbólum lehetett volna akkoriban… (Az viszont az ifjú szerzők és szerkesztők bizonyos fokú naivitását jelezte, hogy valószínűleg a tudtuk nélkül 1956-ban ugyancsak megjelent egy ilyen című egyetemi kiadvány, így hát nem véletlen, hogy a hatalom gyanút fogott.)

Visszatérve Bella István hajdani eszmélésére és indulására, ez a hatvanas évekbeli élmény mindvégig meghatározta irányultságát. S ehhez az is hozzátartozik, hogy

már gyermekkorábban kántorkodott a sárkeresztúri katolikus templomban. Ahogy Szaggatott világ című versében írja: „(…) énekeltem a megfeszített Jézust, / kilencéves, árva evangélista (…)”

S az a kilencéves fiú akkor már öt éve félárva volt, hiszen négyéves korában látta utoljára édesapját, aki eltűnt a háborúban. Ennek a tragikus élménynek felejthetetlen feldolgozása a talán legismertebb Bella-vers, a Halotti beszéd. S ha az imént idézett versében van is sor, amelyben azt olvassuk, hogy „istennel semmi dolgom”, azért ez nem jelent teljes szakítást, Isten megtagadását. Sőt, ez a szellemiség mindvégig nyomot hagyott a lírájában, hogy csak Ábel-ciklusát említsük a későbbiekből.

Az a csodálatos az életművében, hogy a népköltészet, az archaikus nyelv békésen megfér benne a legmodernebbnek tartott huszadik századi törekvésekkel és szóhasználattal. Ezeket a minőségeket fölmutatja közéleti fogantatású verseinek egész sorában. Mindig benne élt a fősodorban, akkor is, ha – néhány jeles vagy éppen kevésbé jeles pályatársától eltérően – közéleti, politikai szerepet nem vállalt.

Bella István szellemi érésében, hovatartozásának egyértelműségében, ahogy korábban már utaltam rá, fontos szerepet játszott, hogy kisgyermekkorában elveszítette a második világháborúba kényszerült édesapját. Ez a személyes tragédia hozzájárult történelmi érzékenységének kialakulásához és egyúttal az egyik legkiválóbb versének, a jelentőségéhez képest nem igazán közismert Halotti beszédnek a megírásához. Ebben a kiváló műben szinte minden poétikai erénye föllelhető. A személyes szféra egybeölelkezik az egyetemessel, a különböző korokat jelképező helyszínek is mind ezt erősítik. Gyönyörűséges nyelven szólal meg itt Bella István, ötvözve az ősi értékeket a saját korára jellemzőkkel. Ugyanakkor a halotti beszéd műfaja is megújul általa, mint ahogyan a két kiváló előd, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor azonos című versében is.

Bella Halotti beszéde persze alapvetően különbözik azoktól.

Itt egyrészt áldozattá lett apját siratja, másrészt ennek kapcsán a magyar történelem és a háborús őrületek sorozata fölött kesereg rendkívüli intenzitással és hatalmas lírai erővel, nyelvi gazdagsággal.

Egyszerre idézi benne az ősi magyar szövegemléket, valamint a saját életében oly meghatározó, tragikus apaélményt. Egy tizenkét évvel ezelőtti interjúban ezt mondta: „Halotti beszéd című versem kapcsán sokan azt hiszik, hogy a Donnál esett el. De ez a vers nem konkrét tényeket közöl, hanem azt teszi, amit a versnek tennie kell: a kimondhatatlant fogalmazza meg.” Vagy, ahogyan egyik kiváló kritikusa, Jánosi Zoltán írja az apa alakjáról: „(…) misztikussá nő, s háromrétegűvé lesz: egyszerre jelenti az egyedi embert, az édesapát, egyszerre a nemzeti történelemben megnyomorított emberek példázatát, és egyszerre a mitikussá emelt emberi szenvedést”.

Nagyon érdekes, és többféle értelmezést hagy nyitva a négyszer megismétlődő hívás: „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.” Az „apánk” többes száma és a „fiam” megszólítás is a fent jelzett többrétegűséget igazolja. Az egyedi ember szerepe szerint itt a költő is szólhat fiához, ám a többes szám rögtön lehetővé teszi az általánosítást is. A képi világ elemei aztán emlékezetünkbe idézik a második világháború orosz frontjának „sírtalan sírjait”, a hófödte földet. Ám a negyedik szakasz történelmi és földrajzi nevei már az első világháborút, 1848–1849-et éppúgy jelzik, mint a magyarság eredetére utaló vonatkozásokat vagy éppen népünk szétszóratottságát.

Az sem feledhető, hogy

ez a vers – több történelmi síkot átfogva – egy régi erkölcsi igazságra figyelmeztet: arra, hogy az apák (és anyák) sírjához időnként el kell mennünk. Tényleges és elvont értelemben egyaránt.

Ilyen és ehhez hasonló műveiben költőnk egyrészt a közéletiség nagyon fontos szerepére hívja föl a figyelmet, másrészt szavával az egyetemesség köreiig hatol. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha például 1982-es Emberi délkörön című kötetét vizsgáljuk, akkor egyebek mellett arra a következtetésre juthatunk, hogy a válságokkal terhes világban mélyül a költői látás, és kevesebb jel mutat a közvetlen társadalmiság megjelenésére. Minden vers és verssor mögött ott a megszenvedett valóság, az emberi sors ezernyi fájdalma. Jellemző, ahogy a kötetnyitó költeményben (Nem verset írok) megszólal: „(…) de adóslevelet / romló testemről, amit / nekem hitelezett // egy árnyék (…)”. A személyesség és az univerzális van itt újra együtt, s ezt követően számol le megannyi olyan dologgal, ami egyre inkább foglalkoztatja az öregedő embert: a betegséggel, a halállal, a lét és a nemlét föloldhatatlan feszültségével.

Bakonyi István

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. augusztus 31-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.