CENTENÁRIUM – A szent pápa a filmművészetben

Kultúra – 2020. május 19., kedd | 13:10

Ebben az esztendőben katolikus hívek százmilliói – de más vallást követők és nem hívők is sokan – emlékeznek meg Szent II. János Pál pápa születésének századik évfordulójáról. Közismert, hogy Karol Wojtyła ifjúkorában színész szeretett volna lenni, verseket írt, később drámákat. Több film is készült a pályafutásáról. Ezeken keresztül próbáljuk bemutatni a szent pápa életének főbb fordulatait.

A Krakkótól nem messze fekvő lengyel kisvárosban, Wadowicében 1920. május 18-án született Karol Wojtyła szülei mélyen hívő katolikusok voltak. Szerető gondoskodással vették körül a fiukat, a kis Karol gyermekkorát azonban tragédiák sorozata árnyékolta be. Nővére még a születése előtt meghalt. Karol nem volt még kilencéves, amikor az édesanyját is magához szólította az Úr, majd tizenkét évesen elvesztette orvos bátyját is, akihez erősen kötődött érzelmileg. Édesanyja halála után Karolt az édesapja egyedül nevelte. Ő volt az, aki a Szentlélek iránti odaadásra ösztönözte. Egy kis fekete könyvet ajándékozott neki, amelynek a címe ez volt: Imádság a Szentlélekhez. Stanisław Dziwisz nyugalmazott krakkói bíboros érsek – aki 38 évig volt Karol Wojtyła személyi titkára – visszaemlékezéseiben felidézi, hogy a könyvecskét II. János Pál mindvégig megőrizte, a halála napján is ebből imádkozott.

Karol Wojtyła huszonegy éves volt, amikor az édesapját is elvesztette. Így teljesen egyedül maradt. Mélyen vallásos volt, a költészet és a színház érdekelte leginkább, az egyetemen irodalmat tanult, színészkedett és rendezett.

Akik ismerték, úgy emlegették, mint a jövő lengyel színházának meghatározó egyéniségét.

A II. világháborúban, a német megszállás alatt az ifjú Karol Wojtyła a színház, a művészetek világában élt. Kőtörőként dolgozott, mindezek mellett karitatív munkát is végzett. Találkozott az egyszerű, de misztikus lelkű szabómesterrel, Jan Tyranowskival, aki nagy hatást tett rá, tőle tanulta meg, hogyan lelheti meg Istent önmagában. Stanisław Dziwisz szerint „Két dolog foglalkoztatta. Egyrészről mély érdeklődést tanúsított a költészet, az irodalom, az emberiség tanulmányozása iránt. Másrészről viszont szerette Istent, így egy napon döntenie kellett. (…) A tehetség, a művészet szeretete és a rászorultak iránti elkötelezettség, ez maga Krisztus. (…) Végül sem író, sem színész, sem professzor nem lett, hanem pap.”

Karol Wojtyła ifjú lelkipásztorként, 1950-ben írta Istenünk testvére című drámáját, amit a világhírű lengyel rendező, Krzysztof Zanussi 1996-ban A mi Urunk testvére címmel megfilmesített. A mű főhőse Adam Chmielowski (1845–1916) festőművész, aki 18 éves korában, 1863-ban részt vesz az oroszok elleni felkelésben, és elveszti a fél lábát. Hazájába visszatérve híres festő lesz, a lengyel impresszionizmus előfutáraként tartják számon. Sikereinek csúcsán, 1877-ben abbahagyja a festészetet, és ettől kezdve a szociális munkának szenteli az életét. Először jezsuita szerzetes lesz, majd a ferences harmadrenden belül Albert testvér néven megalapítja a szegények szolgálatára rendelt testvérek közösségét. 1916 karácsonyán hal meg. II. János Pál pápa 1983-ban boldoggá, 1989-ben pedig szentté avatja.

Zanussi filmje egy színházi előadás keretén belül dolgozza fel Karol Wojtyła drámáját. A színészek az előadásra készülődve idézik fel Adam Chmielowski életének főbb mozzanatait, és játsszák el a történetet.

Adamra a reveláció erejével hat két élmény, amely alapvetően átformálja az egész életét, személyiségét. Az egyik, hogy dolgozni kezd az Ecce Homo című festményén. Az evangéliumból tudjuk, hogy amikor Pilátus parancsára a katonák megkorbácsolták Jézust, kicsúfolták, a fejére töviskoronát tettek és bíborköpenyt terítettek rá, majd a római helytartó elé vezették, ő az összegyűlt tömeghez fordulva Jézusra mutatott és felkiáltott: Íme, az ember! (Jn 19,1–5).

A másik megrázó élmény egy viharos éjszakán éri Adamot. Az egyik barátjával egy estélyről igyekeznek hazafelé, és az ítéletidő elől egy kapualjba menekülnek. Adam itt benyit egy ajtón, amely mögött feltárul előtte a társadalom legalsó rétegéhez tartozó szenvedők nyomorúsága. A film komor, sötét képekkel érzékelteti a kényelmes jólétben élők számára elképzelhetetlen szegénységet. A hajléktalan létbe kényszerült, kilátástalan helyzetbe került szenvedőkben forr a gyűlölet a társadalom felsőbb köreihez tartozók iránt. Egy Viktor nevű alak valamennyiükön túltesz, elvakult gyűlölettel acsarkodik Adamra, és az általa feltüzelt társaival együtt durván kilökik őt az utcára. Adamot ettől fogva egyetlen kérdés foglalkoztatja:

művészként mennyiben felelős a társadalom elesettjeiért, és mit tehet értük?

Adam hisz a művészet emberi lelket átalakító erejében, abban, hogy az alkotás nem nélkülözheti a transzcendenciát. Az igazán jelentős műben mindig ott van Krisztus lelke; neki is egészen más alapokról folytatódott az élete, miután festeni kezdte az Ecce Homo című képet. Egy belső hang, a lélekben jelen lévő Isten kényszeríti Adamot arra, hogy változtassa meg az életét, radikálisan szakítson mindennel, ami addig fontos volt számára. Ezen a ponton nyilvánvaló a párhuzam Adam Chmielowski és Karol Wojtyła sorsa között, hiszen a későbbi pápa is lemondott a színházról, amikor meghallotta Isten hívását, és igent mondott a papi szolgálatra, noha rendkívüli színészi tehetség volt.

Karol Wojtyłáról Krzysztof Zanussi forgatta az első játékfilmet Egy távoli országból – II. János Pál pápa címmel. Az 1981-ben készült mozi címe utalás Wojtyła krakkói érsek szavaira, aki pápává választásának napján, 1978. október 16-án, a Szent Péter téren összegyűlt hatalmas tömeget köszöntve a következőket mondta: „A főtisztelendő kardinálisok új püspököt választottak Róma élére. Egy távoli országból hozták el őt (…), távoli, azonban a hit közössége és a keresztény hagyomány által mégis olyan közeli országból.”

A dokumentarista eszközöket is bőségesen felhasználó játékfilmben elénk tárul Lengyelország történelmének négy évtizede, az 1939-ben kezdődő és csaknem hat éven át tartó német uralom, majd 1945 után a szovjet megszállás évtizedei. Az alkotás bemutatja a szocializmus viszonyait, fókuszba állítja az Egyház és az államhatalom konfliktusait, feltárja, hogy a kommunista diktatúra a rendszer legfőbb bázisának kinevezett munkásosztályt is szolgaságban tartotta, és kíméletlenül megtorolt mindenfajta ellenállást.

Maga Karol Wojtyła csak ritkán jelenik meg a filmben, többnyire a szereplők említik a nevét, ők mondanak véleményt róla, ezáltal rajzolódik ki előttünk kivételes személyisége. Magda, az egyetemista lány a nagybácsikájának nevezi, mint sokan mások is. Magda nem hívő, mégis segédkezik Nowa Hutában a templom felépítésében, kizárólag Wojtyła kedvéért. Egy különösen feszült helyzetben, amikor összetűzésekre kerül sor a kommunista fegyveres erők és a védtelen hívők között, a lelkipásztor Marian felkeresi az akkor már krakkói püspök Karol Wojtyła hivatalát, de a püspököt nem találja ott, mivel elutazott. Marian attól fél, hogy előbb-utóbb vér fog folyni. A püspökség titkárságát vezető apáca azonban reméli, hogy ez nem következik be. Így magyarázza meg, hogy mire alapozza a reményét: „Amikor Wojtyła püspök úr elment, megkérdeztem tőle, mi lesz, ha valami nagy baj történik ott. Azt felelte, bízzunk benne, hogy nem. Vegye ezt úgy, mint a mi lelkiatyánk üzenetét.”

A film II. János Pál első, 1979-es lengyelországi apostoli látogatásával ér véget. A tömeg hatalmas. Először ül Szent Péter trónján szláv pápa, először látogat a hazájába katolikus egyházfőként. A pillanat történelmi. Mintha valóban a Szentlélek szállt volna le egész Lengyelországra, ahogyan II. János Pál fohászkodott Varsóban bemutatott szentmiséjének homíliájában: 

„Uram, hagyd, hogy leereszkedjen a Szentlélek! Küldd ide szent lelkedet, hogy megváltoztassa a föld arcát, az arcát e szent földnek!”

A szabadság légköre veszi körül a diktatúrában élő, de hitüket el nem vesztő lengyeleket. A záróképben II. János Pál széttárja a karját, mintha az egész világot akarná magához ölelni az egyetemes szeretet nevében. „Ne féljetek!” – mintha ezt üzenné a pápa az emberek milliárdjainak, hívőknek és nem hívőknek egyaránt, emlékeztetve őket arra, amit Jézus mondott a tanítványainak a mennybemenetele előtt: „És íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig!” (Mt 28,20)

Az olasz Giacomo Battiato 2005–2006-ban négyrészes, hatórás filmeposzban vitte filmre Karol Wojtyła életét, egyetemista korától 2005. április 2-án bekövetkezett haláláig, Karol – Az ember, aki pápa lett I–II., illetve Karol – A pápa, aki ember maradt I–II. címmel.

Lengyelország német megszállása után az ifjú Karol, az évfolyamtársai és Hanja, a szerelme közösen keresik a lehetőségét annak, hogyan állhatnának ellen a gonosznak. A többség a nácik elleni fegyveres harcot választja, és noha kezdetben Karol is azt tervezi, hogy belép a seregbe, végül Hanjával együtt egy hazafias műveket előadó földalatti színház tagja lesz. Ám a rettenetes szenvedéseket látva Karolban lassanként megerősödik a hivatástudat. Úgy érzi, nem elég csupán a színház révén kifejeznie a valóságot, embert ölni pedig soha nem tudna: Hosszas vívódás után végül kimondja: „látva korunk iszonyatos történéseit, minden valami más, valami jobb felé tolt, a papság felé. Az emberi méltóság megőrzése érdekében, (…) vagy azért, hogy megismerjem magamat Isten ismerete, a bennem élő Isten által. Pap akarok lenni!” Karol nemcsak a költészetről, a színházról, hanem szerelméről, Hanjáról is lemond. A kétségbeesetten zokogó lányt így vigasztalja: „Meg kellett hoznom ezt a döntést a jövő érdekében! Annak jobbnak kell lennie, mint a gonosz világnak, amelyben élünk. És én a része akarok lenni… Együtt fogunk küzdeni, hogy a világot a szeretet, és ne a gyűlölet hassa át.”

Életre szóló hatással lesz az ifjú Karol Wojtyłára Jan Tyranowski, az idős szabómester is, aki arra figyelmezteti, hogy a mindig más és más formában újratermelődő rosszat csak a szeretet lelkeket átalakító erejével lehet legyőzni: „A szeretettel győzünk, nem fegyverekkel!”. Karol döbbenten hallgatja ez, és nem érti, hogy lehet ilyet mondani, amikor itt vannak a nácik, és rettenetes terrorban tartják a lengyel népet és a zsidókat. Jan Tyranowski válasza nyugodt, mély életbölcsességről tanúskodik: „A nácik is eltűnnek, mert a rossz felfalja önmagát.” A szabómester folytatná a gondolatot: „De…” Ám Karol ekkor egy pillanat alatt megvilágosodik, és ő fejezi be a mondatot: „De ha a szeretet nem győz, a nácik visszatérnek, csak már más néven. Ezt akarta mondani?”

Történelmi tény, és a film is bemutatja, hogy a náci Németország bukása után Kelet-Közép-Európa népei egy másik totalitarizmus, a kommunista uralom elnyomását szenvedték meg, több mint negyven esztendőn keresztül.

A filmeposz egyetlen pillanatra sem kelt hamis illúziókat a nézőiben. A fikciós jelenetek többsége is történelmi dokumentumokra épül. A bemutatott világ kegyetlen. Legfőbb jellemzője, hogy a hatalmi, politikai fölényben lévők kíméletlenül érvényesítik akaratukat a gyengébbekkel szemben; nem számít az egy nemzethez tartozás sem. A lengyel kommunista rendőri hatalom kegyetlenül elbánik a Szolidaritás mellett tüntetőkkel, az ugandai felszabadítási mozgalom katonái elhurcolják a gyerekeket és fegyveres harcra kényszerítik őket, az afrikai kormányok az AIDS-betegekre a szükséges tízezer dollár helyett csak kilencet költenek, miközben a nyugati gyógyszergyártók gátlástalanul a legmagasabb áron adják el nekik termékeiket. A hol szelídebb, hol keményebb hangú pápai és egyházi intelmek süket fülekre találnak. A földi világot a nyers erőszak irányítja, és ezt látva eszünkbe juthatnak János evangéliumának sorai: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. (…)  Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,5; Jn 1,9–11). És amint Jézust gyűlölték az ellenségei, ugyanúgy gyűlölik a követőit is, ahogyan azt az utolsó vacsorán előre jelezte tanítványainak (Jn 15,18–25).

Battiato alkotása érzékelteti: a társadalmi változások önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy egy valóban igazságosabb és testvériesebb világ jöjjön létre. A kommunizmus világméretű bukásakor, miközben a korabeli dokumentumfelvételeken a berlini fal leomlását, a boldog, ujjongó tömeget látjuk, II. János Pál pápa a dolgozószobájában a gondolataiba mélyedve tűnődik: „Ma azt kérdezem magamtól, vajon a kommunizmus bukása a szegénységnek és az igazságtalanságnak is a végét jelenti? Az erőszak végét is jelenti? Milyen hatással van a kapitalizmus a harmadik világra? Megszűnnek a háborúk? Mielőtt elkövetkezne az igazi forradalom a társadalomban, előbb az emberek szívében kell forradalomnak lennie (…) Az emberek szívének kell megváltoznia.”

Battiato egy olyan pápát mutat be a lengyel Karol Wojtyła személyében, aki péteri szolgálata legfőbb feladatának tekintette, hogy a krisztusi szeretet hirdetésével derűt és reményt adjon a sokféle válságtól, tragédiától sújtott emberiségnek,

és megvalósítsa azt a küldetést, amit Jézus adott a tanítványainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15)

Az amerikai John Kent Harrison II. János Pál – A béke pápája címmel 2005-ben készített kétrészes filmet a lengyel egyházfőről. Az ifjú Karol Wojtyła tizennyolc éves, csillogó tehetség, sugárzik belőle az értelem. Adam Stefan Sapieha krakkói érsek, miután meghallgatja a végzős gimnazistának az alma matertől búcsúzó ünnepi beszédét, rögtön felismeri, hogy kiváló pap válhatna belőle. Karolt azonban a színház, az irodalom, a filozófia érdekli, színészi és költői ambíciói vannak. Mindenki nagy jövőt jósol neki. Beiratkozik a krakkói Jagelló Egyetemre, irodalmat tanul. Rögtön megmutatkoznak rendkívüli adottságai, az egyik professzora szerint már most ekkor egy tudóssal. A Lengyelországot megszállva tartó nácik iszonyú kegyetlenségeit látva azonban Karol úgy érzi, a kultúra védelme, művelése önmagában nem elég a rossz leküzdéséhez, és keresi az utat, merre induljon el, figyel a jelekre, hogy megértse, mit vár tőle Isten.

Egy rövid ideig Karol úgy érzi, fegyvert kell ragadnia, mert a kíméletet nem ismerő erőszakra csak az erőszak lehet az egyetlen hatékony válasz. Szemtanúja lesz annak, amint a német katonák az anyja szeme láttára lőnek le egy menekülő fiút. Karol egy kapualjba húzódva, tehetetlenül nézi végig a gyilkosságot, és látja a fia holttestére roskadó, zokogó anyát. Forr benne az indulat, nem tudja, mit tegyen. Fölkeresi Sapieha érseket, meggyónja, hogy haragot érez, és hogy teljesen összezavarodott. A krisztusi lelkületű, sokat megélt, bölcs főpásztor igyekszik megnyugtatni őt„A harag az nem bűn, fiam… Nem bűn, ha haragot érzel, amikor meglátod a gonosz arcát. Ez így helyénvaló. A fontosabb kérdés inkább az, hogy milyen módon fejezed ki a haragot.” Az ifjú Karol úgy érzi, eljött az ideje, hogy fegyvert ragadjon, de az érsek figyelmezteti: „Az erőszak mindig csak erőszakot szül. Ha fegyvert akarsz ragadni, használd azt, amitől a leginkább tartanak (…), a hit erejét és a szellem erejét. A tiszta ész és gondolat szavát (…) A bölcsességet pedig az Úrban találod meg.” Adam Sapieha fogalmazza meg azt, ami később Karol Wojtyła életre szóló programja lesz: hogy

a zsarnokság ellen a papi szolgálat „az ellenállás legnemesebb formája: reményt adni azoknak, akik már elvesztették. És ha az Úr is úgy akarja, nem vallunk kudarcot”.

A filmben bemutatott II. János Pál imádságos lélek, mélyen hisz Istenben, és mindig aláveti magát az Úr akaratának. Egy Istentől elfordult, erőszakos, a gyengék és a szegények elnyomását természetesnek tartó világban rendíthetetlenül hirdeti a békét, az igazságot, az élet tiszteletét, védelmét, és azt, hogy az emberek, a nemzetek között meglévő, helyenként égbe kiáltó gazdasági-társadalmi szakadék nem Isten akarata.

Az ugyancsak amerikai Jeff Bleckner 2005-ös, II. János Pál – Félelem nélkül című filmjében az idős, súlyosan beteg pápa 2000-es jeruzsálemi látogatásán Szűz Máriához fohászkodva gondolja végig az életét, gyermekkorától kezdve. A film vázlatosan mutatja be II. János Pál életét, kiemelve a fontosabb eseményeket. A gyermekkori tragédiák ellenére Karol imádságos légkörben nő fel, édesapja rendszeresen elzarándokol vele a częstochowai Fekete Madonnához. Az ifjú Karol akkor jelentkezik a papi szemináriumba, amikor ez életveszélyes, hiszen a nácik folyamatosan hurcolják el a papokat és a szeminaristákat. Ő azonban vallja: „Hallom az Úr hívását. Nem hiszek az erőszakban. Én nem tudok másképp küzdeni.”

A film egyik jelenetében a gyermek Lolek meglát egy fogyatékossággal élő koldust, és elszalad. Később, időskorában, amikor rengeteget szenved, úgy emlékszik vissza erre, hogy ifjúkorában nem bírt szembenézni a szenvedéssel: „Ám a betegek gyöngeségében egyszer csak megláttam az erő jelenlétét. Az irgalom hatalmát. A betegség kegyelmet vindikál.” Az életére visszaemlékező idős pápa így szól Máriához: „Szűzanyám, hidd el, minden vágyam volt, hogy elvigyem az Úr szeretetét az embereknek, mert szeretem az embereket, és hogy hirdessem nekik: ne féljetek. Soha nem szabad feladni a reményt. Igaz, hogy szörnyű dolgok történnek. Mindig is történtek, de ez nem lehet az ok, hogy reményveszettek legyünk.”    

Az Új Ember Kiadó 2003-ban jelentette meg II. János Pál Római triptichon című hosszabb elmélkedésfüzérét, amelyben az idős pápa a Sixtus-kápolna Michelangelo-freskói előtt állva kifejezi csodálat és ámulatát a Teremtő, az általa létrehozott földi világ és elsősorban a legfőbb teremtmény, az ember iránt. A költemény szerint a középkor és a reneszánsz határán alkotó zseniális művész a világ képeiben felismerte Isten látomását, és a Teremtő szemével látott. A Teremtés Könyve „képre vár. És méltán. Várta a maga Michelangelóját. Hiszen Ő, ki teremtett, »látott« – és látta, »hogy ez jó«. »Látott« – így hát a Könyv e »látás« gyümölcsére várt.” Karol Wojtyła üzenete szerint minden ember arra hivatott, hogy visszanyerje ezt a látást. Meg kell találnunk a kulcsot, ahogyan Michelangelo is megtalálta. E kulcs révén lelhető fel a láthatóban a láthatatlan. Az ősszentség. Így juthatunk el „a képmás és a hasonlatosság” igazságához, vagyis ahhoz, hogy Isten a saját képmására és hasonlatosságára teremtett bennünket.

Megnézve a II. János Pálról készült filmeket, elolvasva a pápa irodalmi műveit, megállapíthatjuk: valóban Istentől sugalmazott személy volt. Ezt bizonyította egész áldozatos élete, papi, püspöki, majd egyházfői szolgálata. Lényéből krisztusi szeretet sugárzott, őt látva, hallgatva, az ember legalább néhány percre jobb lélekké válik. S így megvan az esélye, hogy talán végleg megmarad annak.

Fotó: Imdb.com; Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 17-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria